2011. június 24-e, délután 15 óra. Ekkor kezdődött a Magyar Nemzeti Tanács ülése, amelyen a szerkesztőség akarata ellenére menesztették Pressburger Csabát, a Magyar Szó akkori főszerkesztőjét. Sinkovics Norberttel, a Vajdasági Független Újságíró Egyesület elnökével arról beszélgettünk, mit jelent ma a vajdasági magyar újságírás szempontjából ez a nap, honnan és hová tartunk, miért is kellene harcolnunk a többszólamúságért.

 

Sajtótörténeti szempontból mennyire volt jelentős a leváltás ténye és a Magyar Nemzeti Tanács ülése alatt megvalósult, sajtószabadságért zajló tüntetés?

– Minden küzdelem, ami a sajtószabadságért folyik, fontos. Lehet, hogy valamihez nem tudjuk éppen a történelmi jelzőt hozzáilleszteni, de azt gondolom, hogy minden olyan közösségi aktivitás, egyéni mozzanat, ami pozitív, vagyis a sajtószabadság irányába próbálja elmozdítani a tájékoztatást, fontos mind a magyar, illetve a többi közösség számára is. A Magyar Szó esete talán azért volt szembetűnő, mert az a mód, ahogyan az akkori nemzeti tanács ehhez közelített, megmutatta, hogy mennyire sérülékenyek valójában ezek a jogok. A sajtószabadság nem egy olyan dolog, – ahogyan egyik jogunk sem -, ami garantált, hanem ezekért folyamatosan küzdeni kell. Ezek a példák jól tükrözik, hogy ez mennyire fontos. Ha csak egy pillanatban lankad az ember figyelme, akkor megtörténhet ez is, ami megesett a Magyar Szóval. Megtörtént ez máshol is, más kisebbségi lapoknál és többségi lapoknál is, ami persze nem menti fel a felelősség alól azokat, akik ebben a folyamatban részt vettek.

„Ne vegyetek semmit se komolyan!” | 2021. június 24.

Láthattuk, tudhattuk előre, hogy ennek a döntésnek milyen negatív következménye lesz a sajtószabadság szempontjából?

– Azok, akik a médiahelyzettel foglalkoznak, jól tudják, hogy milyen következményekkel jár az, hogy ha a szerkesztőség vezetőjét, vagy kiemelt tagját ilyen módon távolítják el a székéből. Ez egy folyamat, amelynek igen világos kimenetele van és egy olyan precedenst teremt, amely az elkövetkező generációk esetében bevált szokássá válhat. S ez az, ami talán a legijesztőbb minden ilyen helyzetben. Emlékezzünk csak vissza, hiszen a szerkesztőségeket megvonták a beleszólási jogtól. A Magyar Szó esetében is az volt  a szokás, hogy a szerkesztőség véleményezte a főszerkesztőt, s véleményét mindig tiszteletben tartották, hiszen az embereknek vele kell együtt dolgozniuk. Hogy ezekkel a negatív begyűrűzésekkel mit lehet kezdeni jelenleg, nem tudom, mert úgy tűnik, hogy ez egyre csak erősödik. De hozzá szeretném tenni, és fontos megemlíteni, hogy mindig van lehetőség a változtatásra, és vannak fiatalok, akik a nehézségek ellenére is továbbra is hajlandóak újságírással foglalkozni, tanulni szeretnének. Ezek fontos jelek minden közösség esetében.

Visszafordítható ez a folyamat a Magyar Szó esetében?

– Nem hiszem, hogy vissza kellene fordítani egy folyamatot, hanem a folyamatból tanulni kell.

Az egész történet arról szól, hogy megtanultuk-e a leckét: mennyire fontos a sajtószabadság, mit veszítünk, ha kiengedjük a kezeink közül.

Nem kell tehát visszafordítani, hanem tenni kell annak érdekében, hogy a szerkesztőség autonómiája, a média autonómiája erősödjön és a szakma megbecsültsége is jobb legyen a közösségben.

Mennyire csak az újságíró felelőssége a sajtószabadság kérdése, vagy rajta kívül a médiafogyasztóé is?

– Mindkét félnek fontos szerepe van abban a folyamatban, hogy megvédje a szakma és a szakmai integritását is.

Az újságíró szerepe kiemelkedő, hiszen ő az, aki aznap eldönti, hogy tiszteletben tartja-e a kódexet vagy sem. Ha hibát követ el, azt felvállalja-e, kijavítja-e, továbbképzi-e a magát és megpróbál ebből később egy minőségi terméket az asztalra tenni, amiből aztán profitál a média, az újságíró és a közösség is.

A leépítő erőket, amelyek körülöttünk mozognak, meg kell próbálni távol tartani. Persze felvetődik a kérdés, hogy hogyan? Mindenképpen összefogással a közösségen belül, és arra hivatkozni, hogy mi az újságíró feladata. Az pedig az, hogy tájékoztasson és azt minőségi módon tegye, mindenféle pártpolitikai vagy gazdasági behatás nélkül. Nagyon nagy felelősség hárul az olvasókra is. Annak, hogy nálunk a közösség nem mutat akkora érdeklődést a médiaszférában történő események iránt, két okát látom: az egyik oka, hogy a médiafelületek többsége nem ápol jó viszonyt a saját olvasóközönségével. Ahhoz, hogy valaki mögénk, mellénk álljon, éreznie kell, hogy ő számunkra fontos.

Az újságírónak, a médiának kötelessége felújítani ezt a kapcsolatot, hiszen nem csak anyagi biztonságot várhatunk el tőlük, hanem szakmai biztonságot is. Ebbe a viszonyba sokkal többet kellene fektetni a médiumoknak. A másik dolog pedig az írástudatosság. A közösség legtöbb tagja nem ismeri az újságírás szabályait, nincs kritikus hozzáállása az információkhoz, és akkor itt a képbe bejön a közösségi felületek kérdése, amelyek csak még nagyobb kavarodást okoznak. Ezen úgy lehet változtatni, ha mindenki számára világossá válik, hogy az írástudatosság kulcsfontosságú a közösség fennmaradása érdekében és ez bekerül a tankönyvekbe is. Fontos az, hogy legyen kritikus gondolkodó a közösség tagjai között, hiszen ez visz minket előre. Fontos, hogy a médiatér minél tarkább legyen.

Ha a többszólamúságot megpróbáljuk bedarálni, akkor ez az egyszólamú monolit rendszer, amelybe belekerülünk, kényelmetlenné válik a közösség egy részének. Ezt a kényelmetlenséget pedig a magyar közösség nem engedheti meg magának.

Hiszen nagyon sokan nem a pénz miatt mennek el, hanem mert egyszerűen nem érzik magukénak a közösséget, amelyben élnek. Ennek az egyik mozzanata éppen ez: nem hallom a különböző véleményeket, kezdeményezéseket, nem tudom más szemszögből látni a dolgokat, és mindez oda vezet, hogy kényelmetlenné válik az itt maradás – mondta Sinkovics.

„Ne vegyetek semmit se komolyan!”

Tíz éve történt, 2011. június 23-án, csütörtökön. Forró nyári nap volt, életem egyik legboldogabb napja. Amikor a Magyar Nemzeti Tanács leváltott a Magyar Szó éléről.

Az ülés délután háromkor kezdődött, engem is meghívtak, hogy elmondhassam a védőbeszédemet. (Akkor még adtak legalább a demokrácia látszatára.) Dél körül érkeztem meg Újvidékről, hogy az ülés előtt még találkozzam a kollégákkal a szabadkai szerkesztőségben. Tőlük tudtam meg, hogy valaki flashmobot szervezett a Facebookon a Magyar Ház elé, és már nagyon sokan jelezték, hogy ott lesznek a tüntetésen. Senki nem akarta elárulni, hogy kinek az ötlete volt, pontosabban azt állították – hamiskásan mosolyogva –, hogy fogalmuk sincs, ki indította el a facebookos eventet.

Amikor elérkezett a pillanat, szinte a teljes szabadkai szerkesztőségi gárda velem együtt indult el a Magyar Ház felé. (Volt azért egyvalaki, aki a szabadkaiak közül tüntetőleg távol tartotta magát az eseménytől.) Az Ago Mamužić utcában már több tucatnyian voltak a tiltakozók, ismerősök és ismeretlenek, ismert személyiségek, országos újságíró-egyesületek, nemzetközi szervezetek képviselői és számos olyan olvasó, aki egyszerűen úgy érezte: a sajtószabadság megcsúfolása ellen tiltakoznia kell. Mert nem egy „számos szakmai hibát vétett” főszerkesztő eltávolításáról szólt ez a történet, hanem a politikai hatalommal való visszaélésről, személyi önkényről, a Magyar Szó „betöréséről”.

Az „üvegpalota” előtt zentai és újvidéki kollégák is csatlakoztak hozzánk, de egyértelműen a szabadkai fiatal szerkesztő- és újságírógárda volt túlsúlyban. Néhány rendőrt is kivezényeltek, ami igazán meglepett. – Pressburger Csaba jegyzete teljes terjedelemben a Család Kör június 24-én megjelent számában olvasható.

(Fotók: Szabadkai Rádió, Tóth Imre)