Tóth Péter Lóránt magyarországi versmondó – versvándor látogatott el Vajdaságba a múlt héten, a magyarkanizsai Cnesa Oktatási és Művelődési Intézmény és a magyarkanizsai önkormányzat jóvoltából. Tóthfalu egyike volt azon szerencsés településeknek, amelyek vendégül láthatták őt.

A helybeli Kaszap István Kollégium nagyterme múlt szerdán, április 28-án a járványügyi szabályok betartásával jóformán megtelt az érdeklődő kollégistákkal és falusi gyerekekkel. A versvándor Radnóti Miklós életét és költészetét hozta el, leginkább érintve a Bortól Abdáig tartó „Erőltetett menetet”.

Hogy mi volt ez tulajdonképpen? Irodalomóra? Vagy történelemóra? Ne adj’ Isten földrajzóra? Tovább megyek. Színpadi előadás?

Hát mind ez egyben!

Radnóti Miklós 1909-ben született, május 5-én, s minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy a magyar költészet egyik legfigyelemreméltóbb alakja és nem csak páratlan versei miatt. Életútját – ahogy Lóránt fogalmazott – bármilyen nyelvre lefordíthatnánk, senki sem tudna szó nélkül elmenni mellette.

Kezdjük azzal, hogy tizenéves korában tudta meg – miután elveszítette az édesapját – hogy amikor megszületett, anyja és – név nélküli – fiú ikertestvére meghaltak. Gondoljunk bele, milyen érzés lehet ezzel a tudattal felnőni, élni! Fel lehet az ilyet egyáltalán dolgozni? Idővel és segítséggel, talán. Radnótinak azonban idő sajnos nem sok jutott.

Költőnk – bár vallását nem gyakorolta- zsidó származású volt. Ugyebár a II. világháború idejéről beszélünk. Több munkaszolgálatot is kellett teljesítenie, az utolsó ezek közül a szerbiai Bor közelében felállított – a német város nevére keresztelt – Heidenau tábor volt. Radnóti az ott található rézbányában és a környékbeli vasút megépítésén dolgozott.

’44-et írunk, Románia átállt a szövetséges hatalmak oldalára, a felszabadítás a szovjet hadsereg, valamint a szerb partizánok személyében közeledett Bor felé. A náciknak menekülni kellett. A bori táborból a munkaszolgálatosokat két csoportba osztották. Radnóti a második csoportba került, de átkérlelte magát az elsőbe, mert minél előbb haza akart érni. Átengedték, közel 3200 munkaszolgálatos társával indult útnak. A sors fintora, hogy a második csoportot pár napon belül felszabadították. Mindenki megmenekült.

Nagyon hosszú, nagyon kemény és rendkívül viszontagságos utat tettek meg, mire Titelhez értek. Az idő tájt ott, a Tisza folyó jelentette a szerb-magyar országhatárt. Valamivel később, Crvenkán majd’ ezer társát lőtték agyon az SS tisztek. Radnóti azonban még mindig úton volt. Haza akart érni.

Gondoljunk bele! Se étel, se ruha, se cipő. De Radnótit hajtotta az élni akarás. Haza akart menni.

Mohácson marhaszállító vagonokra tették őket és vonattal mentek az északkelet-balatoni Szentkirályszabadjáig. Mire beértek Győrbe Radnóti már járni sem tudott, viszont a Szövetségesek bombázták a várost, rengeteg volt a sebesült, ezért nem fogadta egyetlen kórház sem a munkaszolgálatosokat. Végül a Győrhöz közeli Abda település határában, a Rábca folyó partján agyonlőtték és tömegsírba helyezték őt és legyengült, erejüket vesztett társait. Borzasztó!

Felmerül az emberben a kérdés, vajon hogyan őrizhette meg a cselekvőképességét, de mindenekelőtt a józan eszét egy ilyen embertelen közegben, helyzetben a mi Radnótink? Lóránt csodálatos előadásában erre a kérdésre is megadta a választ, ami ha jobban belegondolunk egy költő esetében adja magát. Hát úgy, hogy verseket írt. Így zárta ki a külvilágot.

Holttestét, halála után majd’ két évvel exhumálták. Ekkor találták meg zubbonya zsebében a Bori notesz névre keresztelt füzetet, melybe utolsó verseit jegyezte fel.

Annyira közel volt már a célhoz! Majdnem sikerült neki! De a „majdnem” sajnos nem elég.

A Bortól Abdáig tartó, körülbelül 850 kilométeres, nagyjából száz települést érintő utat Tóth Péter Lóránt is megtette, hogy tisztelegjen és közelebb kerüljön Radnóti hagyatékához.

A magyarországi versvándor közvetítésével, a Radnóti tragikus életútján való elgondolkodás tátongó űrt hagy bennem. Felzaklat, bánt, elszomorít. Elő is került egy régi Radnóti kötet a polc mélyéről. Sebeimet egyedül a költő szavai képesek gyógyítani. Május 5-én, azaz ma van 112 éve, hogy megszületett. Lóránt szavait hallom a fejemben, „örüljünk és értékeljük, hogy most élünk! A béke törékeny.”

„Lélek vagyok, élni szeretnék!”

László Mária

Tóth Péter Lóránt magyarországi versmondó – versvándor látogatott el Vajdaságba a múlt héten (Fotók: Böröc Anna)