Interjút készíteni Aleksandar Vučić elnökkel; ez a mai Szerbia egyik legnagyobb büntetésével ér fel – mindegy, hogyan irányítod a beszélgetést, mindegy, hogy mit kérdezel, keresztre fognak feszíteni azok, akik szerint ők maguk azt jobban csinálták volna, akik úgy látják, hogy az elnököt kiütötték, földbe döngölték, sárba hempergették volna, hogy végül a történelem szemétdombjára vessék.

Csak éppen, ugyebár, ezeknek a magabiztos egyéneknek senki sem ad esélyt, hogy véghez is vigyék ezt a hőstettet, ellenkező esetben, fivéreim és nővéreim, mindenki láthatná, hogyan kell interjút készíteni  Vučićtyal. Mondják ezt azok, akik valószínűleg az életben nem kapnak erre lehetőséget.

Két alkalommal hívtak, hogy a tévében kérdéseket tegyek fel Vučićnak. Az egyik amolyan klasszikus, a Pink TV-től megszokott egérfogó volt; a rezsimhű médiában egy álló hétvégén ár ment a beharangozó, hogy hétfőn a Pinken lesz látható a csoda, a show, amelynek keretében újságírók fogják kérdezgetni az elnököt, az én nevem is elhangzott az előzetesben, végül pedig minden bejelentett kérdező helyett csak az általános udvari alákérdező, Milomir Marić jelent meg a műsorban.

A szenzációsnak ígért műsor sugárzásának napján az Informer közölt egy anyagot, amely már a címében is érzékletesen körülírta, hogy Mića Ćulibrk és szerénységem mekkora rettegéssel volt kénytelen szembenézni, amely akkor uralt el bennünket, amikor megtudtuk, hogy Vučić két-háromórás élő beszélgetésre invitált bennünket.

Az egyetlen gond az volt ezzel az írással, hogy erre a „szemtől szembe”-műsorba, ahol Vučićot lehet kérdezni, engem senki sem hívott meg, így nem is vendégeskedhettem valahol, ahová meg sem hívtak.

Amikor a Danas hasábjain tájékoztattam a nyilvánosságot, hogy a beharangozott műsorba engem ugyan senki sem hívott, a Pink Tájékoztató Műsorainak szerkesztőjétől végre kaptam egy SMS-t, amely hivatalosan is felkért, hogy vegyek részt a bejelentett show-műsorban.

A válaszom rövid volt: Tisztelt kolléga, nem veszek részt a műsorban, mivel már napok óta megy a vendégeskedésem bejelentője, noha eddig a pillanatig senki sem hívott meg.

Kissé különösnek tartom ezt a koncepciót: először minden létező csatornán bejelentik a vendégszereplésemet egy műsorban, s csak ezt követően küldik el a meghívást. Gyanús volt.

Mića Ćulibrk volt a show másik bejelentett „kérdezője”. Szépen mondta nekik, hogy bronchitise van. Az Informer, természetesen azt állította, hogy Mića csak kitalálta a hörghurutot, noha Mića valóban hörghurutban szenvedett. És tökmindegy volt mindkettőnknek, hogy széltében-hosszában magyaráztuk, miért nem veszünk részt a műsorban, ha egész Szerbia, amely az Informer és a Pink révén tájékozódik, úgy értesült, hogy mindketten gyáva férgek vagyunk, akik a sajtószabadság gyakorlati bizonyításának kísérletét, amelyben Vučić válaszolt volna kritikusai kérdéseire, megakadályoztuk.

Így használt ki bennünket mesterien Vučić anélkül, hogy a lábunkat betettük volna a Pink stúdiójába. Gondolhatják, milyen lett volna, ha önként bevonulunk abba az ellenőrzött műsorba, amelynek alapkoncepciója az volt, hogy Vučićot a térképek, grafikonok, GDP-növekedési mutatók rettenthetetlen bemutatójaként jelenítsék meg, aki minden kérdésre csuklóból löki a választ, de még azokra a kérdésekre is azonnal képes megfelelni, amelyeket senki fel sem tett neki.

A második alkalommal éppen a Kalemegdanon szedtem leveleket ifjabbik lányom herbáriumába, amikor felhívott Marić Milomir és az idilli biológiaóra közepette közölte velem, hogy Vučić szeretné, ha részt vennék egy műsorban a Happy TV-ben hétfőn, ahol azt kérdezhetnék tőle, amit akarok.

– Pont Vučić mondta ezt? – kérdeztem Marićtól.

– Pont Vučić! – válaszolta Marić.

Ekkor én megkérdeztem Marićtól, hogy ő maga vagy Vučić dönti-e el, hogy ki szerepel a saját műsorában, mivel nekem a meghívás alapján az a gyanúm, hogy Marić műsorának vendégeit egy váratlan(nak éppen nem nevezhető) erő válogatja, amely ugyanabban a műsorban legalább havonta egyszer látható…

Megkérdeztem Marićtól azt is, hogy a közönség soraiban a haladók aktivistái ülnek-e.

– Háááát…. A közönség soraiban… a közönség ül! – válaszolta némi késéssel Marić.

Ez még inkább meggyőzött arról, hogy folytatnom kell a békés levélgyűjtögetést a Kalemegdanon. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ügyeletes bohócot játsszak, aki a haladók ifjúsági tagozatának, Vučić minden pillantására azonnal reagáló fizetett tapsmestereinek gyűrűjében igyekszik értelmes mondatokat mondani, míg a külvilág sóhajtozva kérdezgetné, hogy minek is kellett nekem ez az egész…

Ha valamire nincs szükségük az életben, azt jobb, ha azonnal tudatosítják magukban.

Szedtem a leveleket és úgy döntöttem, nincs nekem erre szükségem. Meggyőződésem volt, hogy Vučić egyetlen bírálóját sem hívná meg anélkül, hogy egy ilyen akciónak minden mozzanatát ne tervezze meg az a csapat, amelyik egyébként is felel az elnök nagy médiagyőzelmeinek megtervezéséért.

Ne vegyenek részt soha az olyan előadásokban, amelyeket a propagandával megbízott csapatok rendeznek, melyeknek egyetlen céljuk, hogy Önöket negatív színben tüntessék fel, a legpozitívabb pozitív hős pedig Vučić maradjon. És soha ne szolgáljanak alibiként senkinek, aki azt akarja bemutatni, hogy sajtószabadságban élünk, ahol az elnök akár két-három kritikusával is egy műsorban szerepel, akiket ugyan mindig sikerrel győz le, de mégis… És ne tegyék ki magukat annak sem, hogy Vučić végül a közösségi média karmaiba dobja Önöket, hogy a Twitter és a Facebook népe is kiélhesse magukat Önökön.

A tévés újságíróknak persze sokkal nehezebb nem részt venni egy olyan műsorban, ahol az elnök is szerepel, hiszen ez a kellemetlen helyzet a munkaköri leírásuk részét képezi. Így aztán annak a Srđan Predojevićnek a munkaköri leírásában is szerepel, aki éppen a legújabb áldozata annak a saját hatáskörben hozott döntésének, hogy nem avatkozik a saját munkájába. Predojević néhány nappal ezelőtt a Pink kamerái előtt egy doromboló kismacskára hasonlított a leginkább, amely élvezi, hogy éppen ő áldozhatja fel magát a sajtószabadság oltárán, akit a médiamegjelenések mogulja tarol le a stúdióban, miközben a stúdiók császárának egyetlen célja ledarálni, megalázni és zavarba hozni azt az embert, aki az asztal túloldalán ül. A médiamegjelenések mogulja ugyanis csak így képes táplálni saját egóját és az éhes közönséget a nemzeti csatornák főműsoridejében.

Predojević csak a legutóbbi azok közül a kollégák közül, akik helyet kaptak Az Elnökkel Készített Interjú Áldozatainak Sugárútján.

A tévéinterjú nehéz újságírói műfaj. Ahogyan nem minden újságíró jó publicista, s ahogyan nem minden újságíró jó riporter, úgy nem minden újságíró jó interjúkészítő sem. Ez olyasmi, mint amikor egy focista kiváló középpályás, de kétballábas lesz, amint beállítják hátvédnek. Egy olyan emberrel interjút készíteni, aki hatalmát a média teljes egészének uralására, illetve saját médiabeli felsőbbrendűségére alapozza, csak a műfaj mestereinek való feladat, közülük is csak alig néhányan képesek azt sikerre vinni. Az olyan keveseknek, mint például Olja Bećković, aki úgy ment át rajta, mint az úthenger. Vélhetően azért nem is megy oda többé vendégeskedni.

Vučić soha nem játszik idegenben, a legjobban hazai pályán játszik. Ahol ő maga választja meg az időpontot és a beszélgetőtársakat. Ahol ő dönti el, hogy milyen kérdéseket kap. Ahol ő válogatja meg a közönséget. És a vendégeket. Mert neki mindent magának kell elvégeznie, szegénynek.

Dragoljub Draža Petrović

Aleksandar Vučić a Happy TV-ben (Fotó: YouTube printscreen)