„Ha ez így van, akkor vegyük meg a Dodir svilét!” – ezzel az ötlettel állt elő Robi 1997-ben, miután meséltem neki arról, hogy a zentai moziteremben milyen csodálatos volt a Balašević-koncert. Még úgy is az volt, hogy tizenpár évesen nem minden poént értettem, a dalszövegekben több olyan szóval is találkoztam, amit előtte sose hallottam, de – és most jön a lényeg, ami miatt eldöntöttük, hogy kell nekünk az a könyv: úgy éreztük, minden dal rólunk szól.

Persze az, hogy mindegyik, ma már erős költői túlzásnak tűnhet, de valamilyen csoda folytán tényleg szentül hittük, hogy valahogy mindegyikben benne vagyunk, mindegyik kapcsolódik az életünkhöz. És amikor megvettük a könyvet, majd pedig a Fórum boltban az első kazettát, onnantól kezdve nem volt visszaút, ami alatt azt értem, hogy nem volt olyan születésnapi buli, olyan italozás, amelyen ne csendült volna fel néhány Balašević-dal.

A mai napig emlékszem, ahogy a tizennyolcadik születésnapomon a buli tetőfokán állítottam le a zenét, és kértem meg a Sony hi-fi előtt levő személyt, hogy mivel egyik asztaliteniszező társunk Dél-Szerbiában katona, és emiatt nem lehet itt, most hallgassuk végig a Samo da rata ne bude (Csak háború ne legyen) című dalt – ne felejtsük el, 1998-at írunk – és gondoljunk Á.-ra, hogy épségben hazatérjen.

Aki a szülők tudta nélkül próbált meg gyerekkorában akár csak egyszer is kirándulással összekötött kincskeresést játszani, az pontosan tudta, hogy mire gondolt Balašević, amikor a Mindenért Tom Sawyer a hibás (Za sve je kriv Toma Sojer) című dal vége felé azt énekeli:

„Először anyám pillantott meg: Hoppá, hazajött a fiacskánk!

Erre apám csak annyit mondott: Hagyd, a lényeg, hogy ép és egészséges,

De azért később itt-ott furcsán kék voltam…”

Az említett dal első sora úgy szól, hogy „Egy forró nyári éjszakán Cile, Pityuka és én”.

Ha Cile barátja nem is volt minden vajdasági magyarnak, de arra, hogy Pityuka nevű ne lett volna a rokonságban, az ismerősök között, nagyon kevés esély mutatkozott. Éppen emiatt az én ebben a dalban nem Balašević volt, hanem mi magunk, akiknek már volt részük hasonló kalandokban és atyai pofonokban.

Röhögtünk a Mirkán, amikor Miloševićet utánozta az énekes, egy szakítás után utáltuk a januárt (Ne volim januar), és meggyőztük egymást, ha egyikünkből Bane válna (Nikad kao Bane), a másik jól verje fejbe egy féltéglával, mert mi nem, nem és nem, soha nem leszünk Banek, akikről az esti híradó szól, akik sötétített üvegű Mercedesszel érkeznek mindenhová.

A koncertjein meg vártuk, hogy felcsendüljön a Slabo divanim mađarski, és amikor azt mondja, „ej, ne znam, kako se kaže đurđevak”, akkor bekiabálhassuk, hogy: Gyöngyvirááááág! (Az írás címe is ebből a dalból származik).

Mindenki egy kicsit saját magából is gyászolt valamit, amikor meghallotta azt a tőmondatot, hogy: Meghalt Đorđe Balašević. Van, aki a gyerekkorának egy szeletét, van, aki egy elhunyt hozzátartozóját, vagy egy ma sem feledett szerelmet, esetleg az elkártyázott vagyont, a lekésett vonatot, az igazságtalanságot, az iskolai intőt, vagy éppen egy olyan ebédet, ami után megnyalta mind a tíz ujját, és azóta se evett olyan jót. A sort reggelig lehetne folytatni, s mindenki meg is teheti a kedvenc Balašević dalával. Ha ő el is köszönt, a dalai velünk maradnak, s segítségükkel bármikor visszaemlékezhetünk életünk egy meghatározó pillanatára, vagy csak egy olyan esetre, ami könnyeket vagy mosolyt csal az arcunkra, de az is lehet, hogy egyszerre mindkettőt.

Đorđe Balašević, köszönjük!

Đorđe Balašević (Fotó: NSuzivo)