A szórványtelepüléseken a magyar nyelven tanuló leendő elsősök számát állandó küzdelem övezi. Ez egyes szülőkben szorongást vált ki, míg mások már csak közömbösen a vállukat vonogatják a kérdés hallatán, mert hát, mit van itt tenni… fogyunk és kész.

Az elköltözés megtette a magáét, és egyszerűen nincsenek magyar anyanyelvű szülők már Újvidéken? Egyrészt az elvándorlás tényleg megfelezte a közösséget, egyik-másik ismerősünk esetében a Facebookról értesülünk arról, hogy már külföldön él. Magyarország többet nem képez célországot, tehát a gyerekeknek már biztos nem lesz részük magyar nyelvű oktatásban, így az identitásuk is teljesen másképp alakul ki, egy másik (nem magyar) nemzet polgáraivá válnak. Másrészt a vegyes házasságokban rejlik a fenn feltett kérdésre a válasz.

A házasságkötésre régóta a csoportok közötti kapcsolatok és a csoporthatárok erősségének tükrében tekintenek.[1] A „ki kivel házasodik” szakirodalmat két téma uralja: a házasság mint a házastársak közötti társadalmi, gazdasági és személyes kapcsolatok cseréje, és a házasság mint az asszimiláció vagy a társadalmi távolság mutatója.[2] A kisebbség és a többségi csoport közötti magas házasságkötési arányok egyszerre jelzik a kisebbség elfogadhatóságát a többség számára, valamint a kisebbségi csoport egyedi jegyeinek elmosódását.[3]

Ha elfogadjuk, hogy a házasságkötés jelzi a „mások” egyenlőként való valódi társadalmi elfogadását, akkor arra is következtethetünk, hogy ez a társadalom kisebbségi csoportjaival szembeni etnikai és faji előítéletek valódi csökkenését eredményezheti.[4] Ezen okok miatt a házasságkötéseket általában a kisebbségi csoport sikerének és társadalmi elfogadásának jelzőjeként tekintik.[5]

Miután a házasságkötés a különböző társadalmi csoportok tagjai között megtörtént, egy másik aspektus lép előtérbe: az összekötő funkciója a társadalomban. A házasságkötés ugyanis nemcsak két egyént fűz össze, hanem a nagyobb csoportokat is, amelyekhez ezek az egyének tartoznak.[6] Ennek megfelelően nemcsak a házaspárt, hanem egész családokat és tagjaikat érinti, amelyek/akik kialakíthatják a leginkább személyes kapcsolatokat egymással.[7]

Már nem a szerelem kérdése

Botev[8] szerint a volt Jugoszláviában a házasságkötéseket, a házastársválasztási preferenciákat a kulturális hagyományok befolyásolták, emellett kihangsúlyozza, hogy a magyar nemzeti kisebbség volt a legnyíltabb házasságba lépni a jugoszláv társadalom etnikailag különböző tagjaival. A két nemzetiségből jövő fiatalok házasságkötése után felmerül a gyermek névadása (többségi vagy kisebbségi, illetve semleges), vallása, a bölcsőde és óvoda nyelvének a kiválasztása, mely sokat tud alakítani a gyerek kétnyelvűségén, de talán a legnagyobb töréspontot az iskoláztatás nyelvének kiválasztása jelenti, és itt már korántsem olyan könnyű kérdésről van szó, hiszen a gyerek identitását nagyban befolyásolja az iskoláztatás nyelve. Az iskolában nem csupán magyarul folyik az oktatás, hanem a magyar nyelven és irodalmon keresztül (sajnos magyar történelmet inkább önszorgalomból vagy a történelemtanár jóvoltából lehet megtanulni, a program nem igazán írja elő) a magyar nemzethez való közelséget is ösztönzi. Ezek a kérdések már meghaladják azt a kezdetleges érzelmi szintet a kapcsolatban, amely elősegítette, illetve feltételezte is a házasság létrejöttét. Ez már nem a szerelem kérdése, hogy teljesen leegyszerűsítem. Harcmezővé válik (válhat) a házasság előbb említett kérdéseinek megvitatása, és különböző tényezők befolyásolják azt, hogy a végén melyik szülő kerül ki győztesként, vagy ki nyer/veszít többet.

Nyilván nem mindegy, hogy az apa vagy az anya a többségi/kisebbségi. A közép-kelet-európai patriarchális társadalmunkban elfogadott tény, hogy inkább az anyák foglalkoznak a gyerekek iskoláztatásával, ők azok, akik a házi feladatok elvégzését felügyelik, átnézik stb.

Tehát, ha az anya a többségi, inkább a többségi nyelven való iskoláztatást választják a szülők, mert a magyar apukára is ránehezedik az a társadalmi elvárás (az apuka örömére vagy bánatára), miszerint neki nincs beleszólása a gyerek iskolai feladataiba, és a többségi anyuka is készségesen vállalja ezt a feladatot, hiszen úgyszintén tőle is ezt várja el a társadalom. A vallási kérdéseknek, úgy vettem észre, nincs akkora súlyuk az efajta szülői pár nemzeti összetételénél, sokszor a gyerekeknek nem is választanak vallást, azzal magyarázva, hogy majd ő magának választ, amikor felnő. Léteznek kivételek, ahol az apukák külön követelményként állítják fel (attól függetlenül, hogy továbbra sem vállalják/vállalhatják a gyermekük iskolai feladatainak felügyeletét), hogy magyar iskolába járjon a gyerek, de ez ritkán történik meg, talán inkább a felső középosztályra jellemző, ahol, ha kell, külső (megfizetett) segítséggel is megoldhatják a gyerek házi feladatainak ellenőrzését. Itt meg kell azt is egyébként említeni, hogy a korábbi generációktól eltérően a kisebbségi nyelven tanuló gyerekeknek a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) jóvoltából külön magyar nyelvű napközi biztosítottak, ahol az alsós gyerekekkel megcsinálják a házi feladatokat is. A legritkább kivétel, amikor a többségi anyuka dönt úgy, hogy kisebbségi nyelven járjon a gyereke iskolába, mert azzal egyszerre két kultúrát tesz magáévá a gyermek, több lehetősége lesz az életben stb.

Magyar iskola és szlava

A második változatban az anyuka a kisebbségi és az apuka a többségi. Ebben az esetben már más a helyzet, hiszen nem fontos az az érv, hogy „ki fog akkor tanulni a gyerekkel?”, hanem ott sorakozik a többi: „Hogyan fog a gyerek beilleszkedni a társadalomba?”, „Lesz-e a többségi nyelv ismereteivel kapcsolatos gondja?”,  „Elég helyesen (akcentus nélkül) fogja-e beszélni a szerb nyelvet?”, „Megtanulja-e majd a szerb helyesírás minden szabályát?”, „Vajon megismeri-e kellőképpen azokat az írókat, költőket, amelyekről a többségi apuka is tanult?” Ezek mind helytálló kérdések (és a szerb ajkú anyukák is felteszik őket), hiszen mindannyian azt szeretnénk, ha a gyerekünk ugyanazokat az értékeket sajátítaná el, amelyeket mi is elsajátítottunk, tudatalatti énünk azt sugallja, hogy ha csak lehet, hasonlítson ránk… Ebben az esetben több ismerősömnél egy igen érdekes kompromisszum született: az apuka beleegyezik abba, hogy a gyermeke magyar anyanyelvű (feltételezhetően csak) általános iskolába járhat, de akkor viszont a vallási kérdés ugrik be. Ilyenkor a többségi nemzetből származó apukák ahhoz ragaszkodnak, hogy gyermekük az ortodox vallást vegye fel, még akkor is, ha ő maga annyira nem vallásos – vagy legalábbis a házasság előtt nem volt az. Ennek is nyilván szimbolikus jellege van, de egy újabb identitásalakító tényezővé válik. Egyre több az ortodox vallású magyar iskolába járó gyerek, aki ortodox hittanra jár az iskolában, „szlavája” van stb. Vannak viszont olyan ismerőseink is, ahol a kisebbségi anyukák nem szeretnének konfliktust szülő helyzetet generálni a házasságon belül a kisebbségi nyelven való oktatás miatt, vagy egyszerűen úgy gondolják, hogy ha a gyerekük magyar nyelven járna iskolába, akkor az apuka ki lenne zárva a gyermek oktatásából, nem tudna hozzászólni semmit, sem élvezni azt, hogy a gyerekeivel iskolai feladatokat oldogat. Itt visszatérhetünk viszont az első típusra (ahol az apuka a kisebbségi),  ő sem tud/akar beleszólni a gyereke oktatásába, így feltételezhetően a többségi apuka sem szeretne túlzottan, de nyilván vannak kivételek.

A többségi nyelv a karrierépítés eszköze

A harmadik kategóriát azok a szülők képezik, akik mindketten magyarok, de a nemzeti hovatartozásuk nem játszik túl nagy szerepet, lehet, már nem is beszélnek otthon magyarul egymást között. Az is megeshet, hogy úgy érzik, a kisebbségi magyar nyelvű oktatás nem nyújt annyi lehetőséget gyermekeiknek, ezért esetleg a többségi nyelvoktatás mellett döntöttek, amely fejleszti a gyermekeik kompetenciáját a hivatalos (többségi) nyelven, amely az itthoni karrierépítés fontos eszközét jelenti,[9] bár ez inkább a Kárpát-medencében elő többi magyar kisebbségre jellemző – főként Felvidéken és Kárpátalján.

Tizenhetet háromfelé igazságosan

1992-ben, amikor hatévesen iskolába indultam, Újvidéken 75 elsős tanult magyar nyelven négy különböző iskolában. Az idén ez a szám már valószínűleg mindössze 17, és nincs többet négy iskola, csak három.  Felmerül az a kérdés, hogy hogyan is lehet egy ilyen kis létszámot háromfelé igazságosan felosztani úgy, hogy minden iskolára legalább 5 diák (a minimum egy kisebbségi osztály megnyílásához) jusson? Mert nyilván a szülők a lakhelyükhöz képest választanak iskolát, a munkájuk mellett nem tudják bevállalni azt is, hogy fél városon keresztül kísérjek a gyereküket az intézménybe. Ez az idén, értesülésem szerint, konkréten azt jelenti, hogy a legvalószínűbben az egyik iskolában 10 diák lesz, a másik kettőben meg 3 és 4 beiratkozó tanuló. Az újvidéki ún. Telep részen, ahol régebben a magyar családok tömörültek, már egyre kevesebb a magyar, sőt teljesen szétszóródott a közösség a város minden részében. Ez azt jelenti, hogy nincs egy „biztos” iskola sem a városban, ahol nem kell megküzdeni a minimális létszámért. Természetesen vannak jobb évek is, mint például a tavalyi, amikor 40 gyerek indult elsőbe magyar nyelven (a tiszakálmánfalviakkal együtt), de egyelőre nem úgy néz ki, hogy ez a szám meg tud ismétlődni.

A vegyes házasságok aránya Újvidéken tényleg eget veregető. Ennek nyilván nemcsak a korábban említett Botev szerinti „nyitottság” az oka, hanem az is, hogy egyre szűkül a „választék”, és a magyar fiatalok is mindinkább szerb környezetben mozognak, a baráti körük is ezzel összhangban alakul ki, tehát szorosabb kötelékek alakulnak ki a többségi nemzet tagjaival, és ez természetesen vegyes házasságokat eredményez. Ennek következtében Újvidéken a magyar nyelven tanuló leendő elsősök száma körül egy állandó küzdelem áll fenn, hiszen nem tudni, hány magyar óvodás gyerek megy majd végül magyar tannyelvű iskolába (a vegyes házasságban elő szülők szívesen járatják gyereküket magyar óvodába, már csak azért is, mert könnyebben tudnak  az újvidéki, egyébként túltelített óvódákba felvételt nyerni, ha a kisebbségi csoportot választják). Egyes szülőkben ez szorongást vált ki, esetleg próbálják rábeszélni azokat a szülőket, akik még nem döntöttek, hogy a kisebbségi oktatást válasszák. Míg mások már csak közömbösen a vállukat vonogatják a kérdés hallatán, mert hát, mit van itt tenni… fogyunk és kész.

Az MNT a megalakulása óta és az utóbbi néhány évben egyre intenzívebben próbálja ösztönözni a magyar (anyanyelvű) oktatást, de ezek az ösztönzők mintha nem jutnának el a vegyes házasságban elő családokhoz, vagy csak egyszerűen nem elegendőek ahhoz, hogy a szülők közösen (!) a kisebbségi nyelven történő oktatás mellett döntsenek.

Az iskolabusz nagy segítség lenne

Mit is tehet az MNT vagy mi közösségként annak érdekében, hogy a szülők inkább a kisebbségi nyelven történő oktatást válasszák, mintsem a többségit? A városban is közlekedő iskolabusz nagy segítség lenne (eddig a pirosi diákok számára szervezett fuvart az MNT Újvidékre), mert több szülő dönthet úgy (főként a vegyes házasságban élők), hogy a legközelebbi iskolát választják a gyerek számára. Lehetne egy gazdasági vonzata is a dolognak, ha havi ösztöndíjban részesítené a magyarul tanuló kisdiákokat az MNT. A „Szülőföldön magyarul”, illetve a beiskolázás program nagyon hasznos, de nyilván még mindig nem eléggé ösztönző. Ami még igen fontos lenne, a többségi szülők számára is fel kellene tárni a magyar kultúra sokszínűségét, a kétnyelvűség előnyeit, még olyan ötlet is felmerült az egyik ismerősünk által, hogy a többségi szülőknek nyelvórákat is kellene szervezni – nyilván ehhez a többségi szülő komoly akarata is szükséges, hiszen a magyar nyelv nem épp a legkönnyebben tanulandó nyelvekhez tartozik. Itt egy személyes (ellen)példával kell élnem, a szerb anyanyelvű nagymamám szinte tökéletesen megtanult magyarul a magyar anyanyelvű nagyapámmal kötött házasságában. Ez a múlt század 1950-es éveiben volt.

Személy szerint én a rettegő szülőkhöz tartozom, bár a legidősebb gyerekem még egy öttagú, nagyon helyes magyar osztályba jár, a középsőnek már nem tudni, hogy lesz-e elég osztálytársa ahhoz, hogy megnyíljon a magyar nyelvű tagozat a lakhelyünkhöz közelebb eső iskolában, a legkisebb gyerekünk 2023-ban indul majd iskolába, addig ki tudja, mi lesz…

A szerző: Lendák-Kabók Karolina – az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Szociális Munka Tanulmányi Programjának egyetemi docense

[1] Gorden, M. M. 1964. Assimilation in American life. New York: Oxford University Press.

[2] Schoen R, Wooldredge J and Thomas B 1989. Ethnic and educational effects on marriage choice. Social Science Quarterly 70(3): 617–630.

[3] Schoen R, Wooldredge J and Thomas B 1989. Ethnic and educational effects on marriage choice. Social Science Quarterly 70(3): 617–630.

[4] Song M. 2009. Is intermarriage a good indicator of integration? Journal of Ethnic and Migration Studies 35(2): 331–348.

[5] (ibid)

[6] Smits J. 2010. Ethnic Intermarriage and Social Cohesion. What Can We Learn from Yugoslavia? Social Indicators Research 96(3): 417–432.

[7] Hoóz I. 2002. A nyelvi asszimiláció és a házasságkötés. Statisztikai Szemle 12: 1082–1096.

[8] Botev N. 1994. Where East meets West: Ethnic intermarriage in the former Yugoslavia, 1962 to 1989. American Sociological Review: 461–480.

[9] Papp ZA 2017. Az ifjúságkutatás aktuális kérdései nemzetközi színetereken. In: Papp ZA (ed) Változó kisebbség: Kárpát-medencei magyar fiatalok. A GeneZYs 2015 kutatás eredményei. Mathias Corvinus Collegium–Tihanyi Alapítvány–MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet, pp. 13–28.

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2021. február 4-ei számában jelent meg.

Illusztráció (Fotó: Pixabay)