…de a népnek, mentalitásából fakadóan, igénye van rájuk…

Szerbiában minden egyes tájékoztatási eszköz beszámolt arról, hogy január 27-én (Szent Száva napján – ha már 1236. január 14-én hunyt el, de a pravoszláv naptár szerint, így semmi mást nem kellett tenni, csak hozzáadni a hiányzó 13 napot) ünnepélyes keretek között felavatták az ünnepelt apja, I. Nemanja István (I. Stefan Nemanja), fejedelem monumentális emlékművét. Mit illene tudni az első szerb fejedelemről, akinek apai nevéről nevezték el az első szerb uralkodó családot (Nemanjić)? Itt most csak azt írom le, ami nem éppen így található a szerb történelemben, de vannak olyan részek is, amiket elhallgatnak.

Egy középkori elöljáró család (amelyről szinte semmi sem tudunk) egyik tagja, Nemanja legfiatalabb fiaként született 1113-ban vagy 1114-ben. Mivel Raška, ahol éltek, Bizánchoz tartozott, ott István szinte mindegyik szerb család támogatásával megnyerte a császár I. Manuel bizalmát, majd kinevezte magát Raska nagyzsupánjának (I. István néven), aki 1166-tól 1196-ig uralkodott. Ezt követően sikertelen lázadást szervezett, a császár mégis megbocsátott, amikor vazallusi hűségesküt tett neki, amit a császár halála (1180) után felülbírálta. Sikertelen hadjáratokat vezetett a Magyar Királyság és Velence ellen. melyek eredménytelensége miatt szövetkezett III. Béla magyar királlyal és kiterjesztette hatalmát Zetára és Dalmáciára. Később tudomására jutott, hogy I. Frigyes német-római császár keresztes hadjáratot szándékozik indítani a Szent sír felszabadítására, s útja Raškán át vezet, ezért pompás fogadtatást rendezett számára Nišben, és vazallusi hűséget meg 20 000 harcost ígért neki, ha megtámadja Bizáncot. Mivel midez nem jött össze, újabb területeket hódított meg, és bár egy hivatalosan nem létező, de független állam állam uralkodójaként békét kötött a meggyengült Bizánccal. Ezt a békét fiának I. István, az elsőkoronázott szerb királynak II. Izsák, az akkori bizánci császár unokahúgával (Eudokia Angelina) kötött házassága pecsételte meg.

Tiodorović: A szoboravatón megsértették a járványügyi rendelkezéseket

1296-ban, miután felvette a harcot a keleti egyházat megtagadó eretneknek kikiáltott bogumil (Istennek kedves) mozgalommal, és kemény kézzel fel is számolta azt, lemondott fia javára a nagyzsupáni címről, majd a Szent Hegyen levő, általa alapított Hilandár kolostorba vonult, ahol felvette a Simon nevet – így lett ő Szent Simon, a mirha hordozója –, majd 1199. február 13-án elhunyt. Haláláig itt folytatta az uralkodása alatt megkezdett tevékenységét, a templomok és kolostorok hálózatának alapítását. Legfiatalabb fia, Rastko (aki István 60 vagy 61 éves korában született) szintén ugyanebben a kolostorban volt szerzetes Sava (Száva) néven.

Mindezek ismeretében felvetődött bennem egy kérdés: Miért is kell az „államalapító” emlékére szobrot (emlékművet) állítani fia halálának évfordulóján? Azonban igaz, én nem várok választ erre a kérdésre.

De nézzük a szobor alkotóját az Alekszandar Julianovics Rukavisnyikov nevű orosz szobrászt. Úgy tűnik, az orosz elnök kedvenc művésze, hiszen nem is oly régen Putyin adta át a Szergej Mihalkovról (meseíró, költő, az Internacionálét felváltó szovjet himnusz szövegének írója – 1949. –, de ő írta 2001-ben ugyanarra a szovjet zenére az orosz állami szöveget) készített padon ülő szobrát.

Ha megnézzük az orosz Wikipédiát, látható, hogy első nagy műve a Jurij Gagarinról készült emlékmű, majd sorozatban főleg más emlékművek következnek, legutolsóként pedig felkerült a sorba Nemanya István emlékműve is. Belgrád város hiába pályáztatta az emlékmű megtervezését, hiszen valaki felkérte a művészt a pályázaton való részvételre, azaz borítékolható volt, ő fog nyerni. Az emlékmű elfogadott tervében a nagyzsupán kezében kereszt volt, ez változott át a megvalósítás folyamán karddá, de bizonyítékként erre is megvannak a képmellékletek.

A kereszt helyett kard dilemmát az alkotó a Nedeljnik lapnak így kommentálta:

„… Tudják, amikor az egyik pillanatban a belgrádi vezetés azt mondta, hogy Nemanja Istvánnak a kezében mégis kardnak kell lennie, nem pedig keresztnek, feltettem magamban a kérdést, hogy ezzel megsértik-e a mű egész szimbolikáját. Valóban őszintén meglepődtem. Azonban amikor az egyéb részleteken dolgoztam, figyelembe vettem ezt a változást, így egyéb árnyalatokkal bővítette a művet, beleértve az arckifejezést is. Én szobrász vagyok, aki elveszik a formalitásokban. Amikor azt, mondták kardot akarnak, azt válaszoltam, rendben, hallgatok Önökre…”

Csakhogy, más újságnak is adott interjút, az újvidéki Dnevnik (forrásként a Tanjug van feltüntetve, de azt is odaírták az interjút a Szputnyik médium jelentette meg) a következőt közölte:

„… miközben az emlékművön dolgoztunk, nagyon sok konzultáns, köztük történész segített, sokat gondolkodtunk, majd döntöttünk is, hogy Nemanja Istvánt mégis világi és nem egyházi (lelki) ruházatban kell bemutatni. Úgy határoztunk, hogy őt olyan embernek kell bemutatnunk, aki létrehozta a szerb államiságot. Ez ami a legfontosabb. Ezért helyeztünk el jogart is, míg Nemanja István másik lábát úgy állítottuk be, hogy a bizánci kultúrára és a bizánci befolyásra támaszkodjon. Ebben a konkrét esetben a kardnak értelme van. Találóbb is, mert az emlékmű sziluettje pengében végződik. Egy másik érv az, hogy a szobrászatban nem lehet tautológia (ismétlődés). Nemanja István mellkasán kereszttel díszített borítás látható. A lényeg, ne legyen kereszt a kézben és a mellkason is, mint egykor a Lenin-emlékmű esetében – sapka volt a fejen, de a kézben is…”

Úgy tűnhet, az alkotó igencsak ellentmnodó kijelentésekkel magyarázkodik, de lelke rajta, alkotását biztosan busásan ellentételezték, habár titokban tartják, mennyibe is került az adófizető polgároknak az emlékmű elkészítése.

Aki részletesen ismeri a történelmet, tud az államalapitó szerb I. István vesztes hadjáratairól, annak a kézbehelyezett kard akár paródiának is tűnhet, így még az sem kizárható, ez a kard is úgy járhat, mint Szibinyanin Jankó szablyája, fakardra cserélheti egy jó humorú találékony személy.

Nekem mindezek mellékesek, mivel legnagyobb problémám az emlékmű méreteivel van (magassága 23 méter, tömege 68 tonna). Eszembe juttatja Lenin és Sztálin, valamint kései utódjaiknak (pl. Türkménbasinak) a példája, még akkor is, ha nem a pillanatnyi vezető, hanem az „államalapító” előd emlékművét állították fel, mert ilyenre is van példa, mivel létezik még Észak-Korea, ahol szintén az „államalapítót” (Kim Ir Szen Népe Nagy Vezére személyét) istenítik hasonlóképpen. Nagy valószínűséggel ezekre az országokra (vezetőkre) is érvényes Türkménbasi magyarázata:

„Elismerem, túl sok a portré, a kép, az emlékmű. A magam részéről semmilyen élvezetet nem találok bennük, de a népnek, mentalitásából fakadóan, igénye van rájuk.”

Igen ám, de a Belgrád Víziváros projekt (ami ki tudja, mikor lesz befejezve) után kivitelezett gigantikus történelmi emlékmű eszembe juttatja a XX. század diktátorainak (Lenin, Sztálin, Ceaușescu meg a többiek) grandiózus építészeti elképzeléseit. Mintha Szerbia már beállt volna ebbe a sorba, de ami a legrémisztőbb, nem látni az események végét, sőt azt sem, az mikor és hogyan következik be.

Az avatási ünnepségen még valami megtörtént – egyesek szerint eredményesen bemutatták Szerbia leghatásosabb koronavírus elleni fegyverét is.

A TV-közvetítés alatt, na meg az ott készült képeken is láthattuk Nemanja István nagyméretű ikonját, amit az ott levőknek kötelezően szájon kellett csókolni. Sorban állást követően meg is tették ezt sokan, ezért biztos hogy öt-tíz napon belül megtudhatjuk, az ikon kisugárzása hogyan hatástalanította ezt a fránya vírust. De az is lehet, pont ennek ellenkezője történik majd!

Pillanatkép az ünnepélyes szoboravatásról (Fotó: BBC Srbija)