Megesik, hogy egyes botrányokat elmos az idő árja. Szerbiában ez a megállapítás különösen érvényes lehet. Nemcsak azért, mert egyszerre lehetne Dunát, Szávát, Drinát és Ibart rekeszteni ezekből az ügyekből – hanem mert az érintett feleknek gyakran az a legjobb, ha a kipattanás után mihamarabb bekövetkezik a csönd uralma, hogy aztán jótékonyan helyet adjon a felejtésnek.

Az MM (egyik) halála

Úgy tűnik, érdemes némi időutazással kezdenünk. Akkor, ha kísért a múlt, ezt mindenképp meg kell tenni. Nem másról lesz szó, mint a Magyar Mozgalom 2016. áprilisi „pecsétes” ügyéről. Mindössze annyi történt akkoriban, hogy a Köztársasági Választási Bizottság elvetette a „Magyar Mozgalom – Hogy változtassunk! – VMDK” listát, mivel tízezer aláírás közül 1611 esetében egy olyan pecséttel történt a hitelesítés, „amelyet már nem használ az illetékes bíróság, illetve az aláírások hitelesítését nem is az a bíróság végzi” – hangzik a VRTV korabeli híradása. Az esetről a rendőrség és az ügyészség is tájékoztatást kapott, Pásztor István pedig a többi közt ezt mondta akkor az MTI-nek: a lista „szemközt köpte mind a választások tisztaságára vonatkozó elvet, mind azokat a támogatókat, akik jóhiszeműen mentek el aláírni nekik, befeketítették, bemocskolták azt a képet, ami a vajdasági magyar politikáról – joggal – ez idáig kialakult”.

Nem az olvasó memóriájával van a hiba, ha nem emlékszik a rendőrségi vizsgálat világgá kürtölt eredményére – ilyen dolog ugyanis nem történt meg! Adja magát a kérdés: miért? Tán azért, mert az MM hibája korántsem volt egyoldalú, s az előkészített csapdában sokan mások is szerepet játszottak? Hátborzongató végiggondolni ezt a lehetőséget, amelyhez – ó egek! – bőven elegendő a külső jelek megvizsgálása…

Mindmáig nem tudjuk például, vajon igaz-e az a pletyka, hogy egy „minden lében kanál“ politikustól és hivatásos túlélőművésztől kapott-e tisztességtelen ajánlatot az MM?

Kéztördelve gondolkodik el ilyenkor a szerencsétlen választópolgár. Meglehet, politikailag egy egyszerű és érthető modellről lehet szó: a hátsó udvaron keresztül ajánltass fel az ellenségednek egy mélyen korrupt, de előnyösnek tűnő lehetőséget, amelyet, ha elfogad, s lebukik, olyannyira bemocskolódik, hogy jobbnak látja majd csöndben maradni. S csönd is lesz. Nagyon világosan kéne látnunk, hogy mi az istennyila történt 2016-ban. Nemcsak azért, mert Korhecz Tamás alkotmánybírói kinevezési „ügye“ mellett ez volt a másik ok, amiért a Magyar Mozgalom megtört, átadva a terepet a zavartalan VMSZ-es kényuralomnak. Az ok ennél drámaibb: ha az ügyben egyszerre lennének érintettek magyar és szerb pártok, illetve maga az államapparátus – amint azt a legsötétebb gyanúink sejtetik –, akkor pont annyira működnek velejéig romlott módon a dolgok körülöttünk, mint amennyire azt nap mint nap tudni véljük. A Magyar Mozgalom mindmáig (!) adós a válasszal az ügyben, s ez leginkább azért kérhető számon a szervezeten, mert a VMSZ-től aligha várhatunk épkézláb magyarázatot. Amelytől – ne legyenek illúzióink – jött is volna a magyarázat, ha csak az MM mesterkedéséről lett volna szó, s nem valami sokkal többről…

Direktíva? Félreértés!

Apropó: épkézláb magyarázatok! Ha ilyesmire szerettünk volna az elmúlt napokban hallani a VMSZ részéről a „vranjei fiaskót“ illetően, akkor meg is érdemeltük a csalatkozást. Pásztor Bálint, a VMSZ köztársasági parlamenti listavezetője és szabadkai polgármesterjelöltje június 26-án többek között kijelentette, hogy „a VMSZ kizárólag Vajdaságban és Belgrádban kampányolt, a vajdaságiak támogatásának köszönhetően érte el történelmi eredményeit a június 21-i háromszintű választásokon“. Válasza nem is lehetett volna sterilebb és ártalmatlanabb. Pásztor István aztán pár nappal később más irányba terelte a pártmagyarázat hajóját, s cinizmusban alakított nagyot ekképp a VRTV-nek: „Valaki megpróbálta befolyásolni az ottani választási eredményeket, elsősorban lokális szinten, és úgy intézte a dolgot, hogy nem adott elég világos utasítást, vagy pedig aki az utasítást kapta, nem értette, hogy mit kell csinálnia, ezért fogta, és mind a két papíron bekarikázta a 4-est. Ennek eredményeképpen kaptunk 1200 szavazatot. Köszönjük szépen. Amikor lesz idő rá, akkor én szándékozom oda elmenni, és szándékozok olyan lehetőséget teremteni, hogy az 1200 ember, aki ránk szavazott – nem akartak, de ránk szavaztak –, azok lássák, hogy hogy néznek ki a magyarok.“

Láthatjuk, a VMSZ elnöke nem épp úgy beszélt, mint 4 éve… És noha más típusú választási visszaélésről van szó, a lényeget – vagyis a csalást – tekintve mégsem követelte asztalt csapdosva a rendőrségi vizsgálatot… Holott mondandója alapján úgy tűnik, nem VMSZ-es direktíva, hanem egy másik párt félreértett utasítása vezette az egyik vranjei választóhely voksolóinak „szívét”.

Bárhogyan is van, a következtetések ugyanoda futnak ki: az előbb emlegetett 2016-os esethez hasonlóan most is fennáll a gyanú, hogy az érintett politikai pártok és akár az állam szervek is nem nagyon tartják be a demokratikus politikai verseny alapvető szabályait és etikáját. Minden elképzelhető irányba terelik a dolgokat, csak arra nem hagyják folyni őket, amelynek segedelmével gennyes fekélyek fakadnának végre el, hogy ha végeredményben forradásokkal is, de gyógyulásnak induljon a szerbiai demokrácia évtizedek óta sokszorosan meggyalázott teste.

* * *

A baj méretének efféle megsejtésekor megesik, hogy visszahőkölünk, s, mondjuk, rémülten kapkodunk valamilyen külföldi útlevél után. Ez nem is csoda, hiszen ezek a tünetek roppant mélyen gyökereznek, s bárhol felbukkanhatnak: a munkahelyünkön, szavazófülkében, „mesna zajednicákban“, a „skupštinában“, de akár még tulajdon nappalink kellős közepén is. Jó eséllyel nem lesz elég egy forradalmi nap a színtér megváltoztatásához, ehhez több generációra s más egyébre is szükség lesz. Csoda, hogy a már régen elvesztett reményt nap mint nap újra sokan elveszítik?

Szavazás Szerbiában 2020. június 21-én (Fotó: Mina Delić – Slobodna reč)