Nem vagyok a magyar sajtótörténet szakavatott ismerője, korábbi tanulmányaim, olvasmányaim révén azonban gyakran kerültek elém (többek között) múlt század eleji kiadványok. Ha ezeket összevetem a maiakkal, elsőként az tűnik fel, mennyire megváltozott a publicisztika nyelvezete, stílusa az elmúlt száz évben – a korabeli Pesti Napló vagy Az Est egyik-másik riportja olykor felér egy Bródy Sándor-novellával –, másrészt az irodalom a napilapoknak ma már kevésbé „kötelező” eleme, ha van is, az annak helyet adó rovat fél-egy oldalra redukálódott (tisztelet a kivételnek). Hasonló volt a helyzet a hírportálok esetében is, viszont nemrégiben több online lap felismerte, hogy nem csak híreken és véleménycikkeken él az ember. Egyikük az Index.hu, amely tárcarovatával azt vállalta, hogy „újraéleszti a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját”. (Az ott megjelent szövegeket egybegyűjtő pofás könyv jelen ajánlóm tárgya.)

Bár a fenti, fülszövegből vett idézet azt sugallja, hogy a tárcanovella eddig halott volt, vagy legalábbis kis szíve egy időre megszűnt dobogni, ergo újra kellett éleszteni – természetesen nem így van –, az Istennek nehéz és más novellák című kötet írásai is egyértelműen bizonyítják, hogy él és virul, maximálisan betölti feladatát: a mai embernek szól, és az aktuális társadalmi kérdések adják a történetek alapanyagát.

A témákat tekintve rendkívül heterogén ez a szöveggyűjtemény, mégis felfedezhetünk átjárókat, rokonságokat az egyes tárcák között. Az egyik ilyen rokonító elem, ahogyan az egyéni vagy kollektív történelem belejátszik a jelenbe, ezzel egyszersmind újraértelmezve az elbeszélő aktuális pozícióját, valóját, máskor pedig az elképzelés, a vágy és a valóság közötti kontrasztokat mutatja meg. Itt kell megemlíteni Benedek Szabolcs Harminc évvel ezelőtt című, kötetnyitó írását, amely – ahogy arra a címéből is következtetni lehet – a magyarországi rendszerváltozás szubjektív krónikája; annak története, miként válik a világra (és az időjárásra) roppantul érzékeny kamasz nyitottá a politikai kérdésekre. Számomra az adja ennek a szövegnek a báját, ahogyan a szerző párhuzamba állítja a társadalom dinamikus, bizonyos szempontokból kiszámíthatatlanabb változását a természet lomha, ugyanakkor biztos körforgásával, mindemellett a társadalmi átrendeződés keltette extázist, ünnepet az egyén által megélt kilátástalansággal, szomorúsággal. E helyütt idézném a novella számomra oly kedves nyitómondatait: „Úgy éreztem, hogy az ősz soha nem fog véget érni. Az eső mintha folyamatosan csöpögött volna, nyálkás és ázott szagú volt minden, a cipők talpáról a járdára is átragadt a sár, és a fák lombkoronáiról lehullott sárga levelek, ahelyett, hogy festők ecsetjére illő látványt nyújtottak volna a várost kettészelő folyó két oldalán húzódó ligeterdőben, egy ideig céltalanul zörögtek a földön, a csikkek és a sörösüvegcserepek között, hogy aztán az aszfalt repedéseibe szorulva menthetetlenül rohadni kezdjenek.”

A múlt és a jelen bravúros szembeállításával találkozunk Lackfi János Sós kútba teszlek című tárcájában is, amely egy sorsdöntő magyar–török ütközet mozgalmasságát festi elénk („Ahol most ülök, ott feküdtek lesben a magyarok, apróbb sziklák fedezékében, és ahogy egy adag török túlfelől felkapaszkodott a dombélre, eldördültek a muskéták. A janicsárok üvöltve gurultak vissza a dombon. Már akik éltek, mert akik már nem éltek, nem üvöltöttek.”), hogy azután a maguk pőreségében mutathassa be a huszonegyedik századi ember nagy csatáit: „Az egyik gyerek nyafog, a másikat próbálom tisztába tenni, csak olyan éles szél fúj itt a csúcs közelében, valami védett zugot kellene keresni. Törölgetem a kakát, a többiek vidáman esznek, közben lekushadok, valaki célba vett egy muskétával.” S noha egy ártatlannak tűnő leánybúcsúról szól Cserna-Szabó András Tiger Tiger című elbeszélése, a történet hömpölygése ott is fel-felveti a családi múlt koszos hordalékát (ezáltal beemelve a történelmi dimenziót): „Azt hiszed, nekem nem mondta el anya, hogy apu a Gerbeaud-ban volt escortfiú? Dobos torta, szóda rendel, és már horogra is akadt egy nőnemű kriptaszökevény! Apu márkáért meg dollárért kúrta nap mint nap az eneszkás meg amcsi vénasszonyokat. Aztán megzsarolták, így lett háromperhármas…”

A múlttal való ütközés, leszámolás mellett olyan, a társadalmi életünket, mindennapjainkat alapvetően meghatározó témákat is felvillantanak ezek a rövid elbeszélések, mint a közelgő klímakatasztrófa (Dragomán György: Ökolázadás), a közösségi média diktálta megfelelési kényszer (Mán-Várhegyi Réka: Poszt), a párkapcsolatok kiüresedése (Szabó T. Anna: Látványkandalló), a hétköznapi rasszizmus (Lackfi János: Állábúak) vagy épp a nincstelenség, hajléktalanság kérdése (Krusovszky Dénes: A csomag). Grecsó Krisztián a kötetben megjelent három szövegéből kettőben kendőzetlenül őszintén idézi fel azokat a napokat, amikor felfedezte magán a fej-nyaki rák tüneteit. Ugyanakkor az Istennek nehéz című tárcája nem csupán a személyes válság precíz és szívszorító bemutatása, hanem egyben az „elbeszélői tekintet drónja” által készített érzékletes panorámakép a közelmúltunk egyik meghatározó tragédiájáról, a Hableány nevű városnéző hajó elsüllyedéséről. És miközben az olvasó szavak nélkül marad ennyi szomorúság láttán, „az okok és okozatok isteni lepkeszárnyai némán suhognak”. Kiss Tibor Noé pedig Milyen életünk lehetett volna című katartikus novellájában egy boldog családi élet lehetőségét villantja fel, amely az apa alkoholizmusa miatt mégsem válhatott valósággá. Sokunk számára ismerős ez a történet is, és minden bizonnyal az esetek nagy hányadában hasonló a konklúzió, mint ebben az elbeszélésben: „Ül mellettem egy ember, ráncos, töpörödött, az izmai helyén bőrlebernyegek. Egy ember, akihez a legtöbb közöm van a világon, mégsem ismerem, és már nem is fogom megismerni. Egy ember, aki az apám.”

Igazából minden, a kötetben megjelent szöveg megérne egy hosszabb bekezdést, de reményeim szerint már a fent leírtakból is kitűnik, hogy az Index.hu vállalása a tárcarovat elindításával, majd később az Istennek nehéz megjelentetésével mennyire fontos és örömteli. Úgy gondolom, jó tárcairodalomra minden kor emberének szüksége volt, van és lesz, hiszen ez a műfaj olyan, akár az útvonaltérképek „Ön itt áll” megjelölése: nemcsak az aktuális pozíciónkat mutatja meg a jelenben, de a már megtett útról is – és ezzel együtt az utazásunk során elkövetett szabálytalanságokról is – hasznos információkkal szolgálhat, nem mellesleg, ha szerencsénk van, talán a „merre tovább?” kérdésre is választ adhat.

BARLOG Károly

A cikk nyomtatott változata a Családi Kör június 25-ei számában jelent meg.