Révész Róbert fényképsorozatain mindig egy-egy zentai részlet látható, főleg építészeti részletek a zentai házakról: kilincsek, kopogtatók, zárak a kapukon, maguk a kapuk, ablakok, ablakpárkányok, kerítésrészletek, stukkók, oromzatok. Téglák, málladozó vakolat, malter, korhadó fa, lepergő festék, rozsdás vasak. Olyan részletek, amelyek mellett mi, járókelők szinte nap mint nap elmegyünk anélkül, hogy észrevennénk őket. Amikor a fekete kerettel hangsúlyozott fényképeket nézzük, úgy érezzük, hogy ezek a kiemelt részletek valamiről tanúskodnak. Egy város múltjáról, egy régi társadalomról, a kérlelhetetlenül múló időről és a hanyatlásról. Hanyatlástörténet világló részletei a Révész-fotók. A stukkódíszítmények csonkák, letöredezik a gipsz, lehámlik a festék, morzsálódik a tégla, törik a beton, úgy hullik a malter, ahogy a homokórában pereg a homok.

Számos nyoma van annak – még ha nem is eszmélünk rá erre –, hogy ennek a városkának, miként más vajdasági kisvárosoknak is, gazdag polgári múltja volt. Ma állampolgárság létezik ugyan, középosztály is van, polgárság azonban nincsen. Mert nincsenek zsidók, és nincs magyar, és nincs szerb polgári kultúra sem; a humán értelmiség elszegényedett, a gazdagabb középosztálynak nincs ízlése, a műveltség ritka madár, a közösségek szétestek.

De a paraszti kultúra is odalett, a zentai napsugaras díszítésű deszkaoromzatok és kapuk, melyeket helyi ácsok készítettek, és egyik típusukat „istenszemesnek” (szömösnek) nevezték, emlékek, emlékeztetők csupán. A fa napsugarak a Szentléleket szimbolizálták, és ki hisz ma a Szentlélekben? Vagy a mágiában, hogy az ilyen díszítmény a tűzfalon vagy a kapun megvédi a ház lakóit? Hol vannak a művészi tehetségű ácsok? Révész Róbert legalább művészi tehetségű fényképész, aki megóvni ugyan nem bírja, de „gyászkeretbe” foglalva megörökíti a zentai épületek sokatmondó részleteit. Hogy mit mondanak? Történelemről, társadalomtörténetről, kultúrtörténetről mesélnek, olyan mesterekről, gazdákról és tulajdonosokról, ácsokról, kőművesekről, fa- és kőfaragókról, akik jól fölismerhető kultúra részesei voltak, nemcsak úgy éltek bele a vakvilágba, hanem formálták az életterüket, adtak a részletekre, és nem a giccs jelentette nekik a szépet. Eltűnt, nincs már, ennyicske maradt – ezt súgják a fotók. De volt! Ezt legalább tudatosítsuk, ahogy a fényképezőgép pici kattanása tudatosítja, amit a lencse és a lencsét irányító ember meglát.

A szétmállásnak, elroncsolódásnak, rozsdásodásnak, korhadásnak, egyszóval az eltűnésnek is van melankolikus szépsége – ilyenkor a napfény és a tudat fénye aranyozza be azt, ami elrothad, szétbomlik, vagy amit tönkretettek. Van-e valami vigasztaló abban, hogy vasból, gipszből készült akantuszlevelek jelentek meg régen Zentán? Hogy istenek és angyalok, mitológiai lények tapadtak meg a házakon, amelyeknek/akiknek már csak a törött orrát, behorpadt homlokát, fél szárnyát látni? Hogy voltak szimbólumok, amelyeket még értettek az emberek? Hogy régen volt idejük, pénzük, ízlésük, hogy egy kilincset szépen megformáljanak? Hogy arcokat raktak a homlokzatokra, arca volt a háznak? Pilinszky János, a nagy magyar költő szerint van, sőt azt mondja, hogy éppen ez vigasztalhat: „S a részletek, a kicsiségek! / Egyszál virág a puha szélben, akár egy néma csecsemő / forgatná ámuló kezében” (Impromptu).

Révész faleveleket, füveket, gazokat is fényképez olykor. Úgy veszem észre, hogy egészben csak egyvalamit kap lencsevégre: a fákat. Ezek a füvek és fák is Zentához tartoznak, vagy kinek-kinek a városához, falujához, és ők is ki vannak téve az idő múlásának, rombolásának, akárcsak az ember alkotta dolgok. A klímaválság korában nem biztos, hogy ciklikus újjászületésük a jövőben is rendesen bekövetkezik. Épp olyan félteni való egy fa, mint egy ház, még ha senki sem félti, akkor is. A fényképezőgép makacs.

Tákolmányokat is látni a fotókon, amikor a generációk nem képesek szépen láncolódni, hanem az utódok elrontják, elcsúfítják azt, amit kaptak. Mert nincs ízlésünk, nincs bennünk tapintat, hagyománytisztelet és nincs érzékünk a múlthoz. Vagy egyszerűen csak szegények. A berhelés, buherálás, tákolás, toldozás-foldozás a szocialista népi kultúrára is jellemző volt, ma pedig a posztmodern gátlástalanul keveri az anyagokat, stílusokat, formákat. Ezért szembeötlő bizonyos eklektika a Révész-fotókon, s ebben humor is rejtezik, a fényképek rámutatnak arra, hogy mit össze nem izél a találékony földink.

Elég a lepergő festék, a rozsdapikkely, a nyers malter törése, egy repedés a falon, hogy ráébredjünk arra, mit tesz az idő, és mit nem javít ki, őriz meg, tisztel meg az ember s a társadalom. És mégis szép az a fránya repedés. Szépek az egymás alól előbukkanó festékrétegek a falon. Hogy miért, erre is Pilinszky ad magyarázatot Elég című versében, amelyben azt írja, hogy „Elég, igen, egy kéz elég amint / megkeveri a kávét, vagy ahogy / »visszavonul a bemutatkozásból«”, elég egy kis részlet, egy ilyen kicsiség is elég ahhoz, írja, hogy „elfogadjuk az elfogadhatatlant”.

Szép a szecesszió, a hajlékony, erotikus stílus, mely idehozta házunk tájára a modernséget. Nem szép az a kockás, béna szocialista építészet, mely bedobozolta az embereket, és imádta a vasbetont. Révész Róbert némely fényképén azonban meglep bennünket a nem szép, amit egy csöpp szívjósággal elfogadunk, hisz ez is életünk része, és ha jobban megnézzük, találunk rajta egy szerencsésen eső árnyékot, egy érdekes színt, egy csuda formát. Meg hát a sajátunk a nem szép múlt is. Ami a szocializmusból ránk maradt, az is már csak tönkremenő emlék, és gyakran hozzágondoljuk, hogy végtére nem is volt az olyan rossz.

Révész Róbert részletfényképész (mint említettem, a fák jelentős kivételével): ez az ő poétikája. Azzal, ahogy beélesíti a képet, kiélesíti a tekintetünket. Azzal, ahogy berámázza a részletet, becsomagolja és nekünk adja őket. Fényt is ad velük, hiszen nincsen fénykép nap nélkül. Nincs nap fénykép nélkül. A romlás, bomlás, enyészés folyamata megáll, legalább egy másodpercre.

Radics Viktória

A cikk nyomtatott változata a 2020. február 20-án megjelent Családi Körben olvasható el.