Végel László Kossuth-díjas író, drámaíró volt a szabadkai VM4K csütörtök esti vendége, akivel Lovas Ildikó József Attila-díjas író és Urbán András rendező, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója beszélgetett.
Végel Lászlóval Lovas Ildikó és Urbán András beszélgetett
Az est elején a szerző legutóbbi, Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényéből olvasott fel részletet. A műveit jellemző vezérgondolatról újságírói kérdésre így nyilatkozott:
– Ez egy nehéz kérdés. Én minden új regényt egy új gondolattal kezdek, de amikor a kritikusokat olvasom, akkor látom, hogy mégis volt vezérideám. Elég sok magyarországi, vagy belgrádi, zágrábi kritikus foglalkozott hosszabban velem. Az egyik azt mondja, – amit idéztem is – hogy valahol a műveimben azt írom, hogy hogyan lett a Svejkből Don Quijote: az egyszerű ember hogyan válik egy pillanatban hőssé. Ez természetesen főleg a Balkáni szépségre vonatkozik. Keveset írok az értelmiségről. En kalauzokról, mesteremberekről írok, mert úgy érzem, azok a napjaink igazi hősei és nem az értelmiségiek, tehát én sem. A másik, ami a műveimben benne van, az a sorsnak a sokértelműsége – hogy nem lehet senkit egy dologra redukálni. Az önéletrajzi regényemben is arról írtam, hogy én is az ellentmondásokkal vívódok állandóan, de azt hiszem hőseim is, főleg a Balkáni szépségben. Tehát mondhatom azt is, hogy én az ellentmondások énekese vagyok. Egy másik kritikus meg azt mondta, hogy az Újvidék énekese. Szóval máris kiderül, hogy sokféle dolog van – mondta Végel.
Végel László: Kínoz az a gondolat, hogy a postás az utolsó magyar, aki válaszol az eltávozó gyerekek leveleire
Az est során Végel László többször is felvetette az identitás és az elvándorlás kérdését. Saját identitásáról egyik naplójegyzetében azt írta, hogy megunta a különböző címkéket (urbánus, népies, kozmopolita, nacionalista stb.) és jegyzetét úgy fejezte be, hogy lehet, hogy „urbonépi”, vagy „kozmopolita-nemzeti”, de legszívesebben azt mondja magáról, hogy újvidéki. Az elvándorlással kapcsolatosan Végel azt mondta, nem ítéli el azokat, akik elmennek, de ez a folyamat szerinte drámai.
– Kínoz az a gondolat, – a Temetetlen múltunkban le is írtam – hogy a postás az utolsó magyar, aki válaszol az eltávozó gyerekek leveleire, akik a szüleiknek írnak, de azok már nem is élnek és házaik is romokban vannak. Szóval nagyon félek, hogy egyfajta agónia kezdetének vagyok a tanúja. Én ennek nem örülök – fogalmazott Végel László.
Lovas Ildikó: Végel munkásságában az az izgalmas, hogy képes önmagának is ellentmondani
Lovas Ildikó, rámutatott, hogy ő már újvidéki diákévei alatt sem mindig értett egyet Végellel, amikor a Katolikus portán, vagy a Telepen szerveztek esteket, ugyanakkor viszont a párbeszéd és a kíváncsiság nem felülírható dolgok:
– Végel László a kritikai szellemet említette. Én nem annyira a kritikai szellemre gondolok, hanem arra, hogy akár emberek, akár művek egymással polemizáljanak a nézeteikről, meggyőződéseikről, szenvedélyeikről. Az alkotó emberek ilyenek Semmi nem írhatja felül a kíváncsiságot. Tehát itt nem az egyetértésről van szó. Itt sokan nem is értettek egyet azzal, amit Végel László állított. Mondjuk én ismerem a műveit, az alkotó tevékenységét, nekem ilyen szempontból nem volt nehéz követni az ő gondolatmenetét. Nem egyetérteni kell, kíváncsinak kell lenni a másik emberre – mondta Lovas Ildikó, aki szakmai szempontból Végel munkásságában a következetes következetlenséget tartja izgalmasnak, vagyis azt, hogy képes önmagának ellentmondani.
Urbán András: Vannak olyan írók, akikkel egészen jó együtt dolgozni, mert nem avatkoznak bele abba, ami a színpadon történik, mégis biztosítják a szellemi hátteret
Vannak olyan élő írók, akikkel egészen jó együtt dolgozni – ilyen például Lovas Ildikó, vagy Végel László, mondta Urbán András:
– Ők nem másznak bele abba, ami a színpadon történik, de közben folyamatosan egy szellemi hátteret biztosítanak az idő alatt, amíg dolgozunk. Azt gondolom, hogy ami nagyon fontos, épp mondjuk Végel esetében, hogy egy eszmeiségben, szellemiségben találkozzunk. Mondatai – vegyük példának a Neoplantát – akár más kontextusba, más szituációkba is kerülnek, de végül is az igazsága ugyanaz marad. Evidens, hogy egyfajta nyersanyagként nyúlunk hozzá, nem partitúraként, amit levezénylek, vagy lejátszik valaki. Fontos, hogy ezeken a mondatokon, műveken, vagy bizonyos egységeken keresztül próbál meg az ember eljutni bizonyos – ha úgy tetszik – igazságokig, értékekig, vagy fölismerésekig – mutatott rá Urbán.
