Született székvárosi, ami azért érdekes mozzanat, mert, ha belenézünk a térségi irodalom bármilyen adatbázisába, igen kevés olyan vajdasági magyar költőt és írót találunk, aki nem „jövevény”. A múlt század utolsó évtizedében, mint annyian tőlünk, Veszprémbe ment, majd Budapestre költözött. Urbánus költő, mondhatnánk. Bartha György versei mégis távol állnak a városi téridő sajátosságaitól, valamiféle időtlen és elvont tájban konstruálódnak. Első két verseskötetét (Búcsú rossz időben, 2011; Örökvisszhang, 2016) a zEtna adta ki. Az elmúlt év végén jelent meg a BadaDada Alapítvány (MERSZ Könyvek) gondozásában a harmadik, Szemek című verseskötete. Január 24-én mutatták be Budapesten.

● Eddigi életműved három verseskötetben összegződik. Milyen út vezetett idáig?
– Az első olvasmányaim nagyapám akaratából kerültek a kezembe, s lelkesem éltem bele magam az 1848-as szabadságharcról szóló történetekbe. Ugyanakkor ez a világkép, ami kezdett kialakulni bennem, egyáltalán nem felelt meg az akkori társadalmi elvárásoknak, a magyar kisebbség megítélésének. Rengeteg sérelem ért, sokáig nem értettem miért „utolsó csatlós”, „kollektív bűnös” a magyar, vagy nem is akartam érteni. Az írásra késztetés is, ha nem is közvetlenül, de a nagyapámhoz fűződik. Nyugdíjas hiányzó éveinek pótlására felvállalta a Híd terjesztését, de sohasem engedett beleolvasni. A távollétében, lopva lapozgattam egy-egy kezembe kerülő példányt. Az itt fellelt versek alapján gondoltam, hogy tudnék, talán, magam is verset írni. És igen. Egy versem felolvasták az ifjúsági műsorban. Biztatások hatására ostromolni kezdtem a Kilátót, kitartóan, s végül eredménnyel. Ezután nem volt megállás. Az első kötetem valójában számomra, sportzsargonban, a győzelmet jelentette. A második önigazolásként született, hogy lám… Ezt a harmadikat pedig végelszámolásnak, összegzésnek szántam, és ezzel elérkeztem a pontig.

● Szerinted ez a három kötet sok, kevés, vagy épp megfelelő egy négy évtizedes költői pálya egészéhez képest?
– Az, hogy sok, kevés, vagy éppen elegendő, nehéz meghatározni. A saját esetemben is, egyéniség-, munkakedv-, sőt, környezetfüggő. Nem elegendő megírni a verset, verseket, egy könyvkézirat megtervezéséhez több is kell. Persze, sorjáznak a bátorítások, a „fenyegetések”. Nem tudom. Viszont az írást abbahagyni már nem lehet…

● A kilencvenes évek elején Újvidékről Magyarországra költöztél. Van különbség a pályád két szakasza között költői orientáció tekintetében?
– Én nem látok jelentősebb eltéréseket. Most is, régen is négy költő volt, van rám hatással. Az öreg Kassák, Füst, Pilinszky, és aki kicsit kilóg a sorból, ám éppoly fontos számomra, mint az előbbiek: Nebojsza István, egykori évfolyamtársam. Vele szerettünk volna akkoriban létrehozni egy „ellen-Symposion”-t. Jelenleg is Pilinszky hat rám tömörségével.

● Nem jellemző rád, hogy állandóan angazsálnád magad költőként, hogy képben lennél, a „fősodor”-ban lennél! Miért?
– Jól látod, igen. Ahhoz, hogy az emberre felfigyeljenek, jönni-menni kell, fontoskodni. Megragadni minden lehetőséget az önreklámra. Mindez távol áll tőlem. Mondjuk azért, mert kényelmes, sőt lusta vagyok sokszor. Nem értek az ilyesmihez, elegendő egy-egy elismerő szó.

● Verseid tematikai értelemben és megszólalásmód tekintetében is az úgynevezett szerelmi líra vonzatkörébe tartoznak! „Szerelmes költő” vagy?
– Persze, ismét igazad lehet, többen, többször is emlegették az erotikát. Én személyesen nem tartom azt, hogy „szerelmes” költő lennék. A kis, mindennapi ember gondjaival, bajaival kívántam, kívánok foglalkozni. Ha úgy érzed, vagy ha az olvasók úgy érzik, nem vitatkozom. Különben is, az erotika korunk, társadalmunk mozgatója ma. Ilyen értelemben igen.

● Férfiaknál nem gond kimondani: hatvanöt vagy. Lehet szerepe az életkornak bármilyen költői versvilág, megszólalásmód, költői attitűd alakulásában?
– Megfogtál. Az ember felett biztosan eljár az idő. Biológiailag. Lassabban jár, nem futkos, megfontoltabb, ám ez az alkotómunkára szerintem nem vonatkozik. Szerintem a világra, az emberekre, környezetemre éppúgy rácsodálkozok most is néha, mint régen. És ellenzékinek tudom magam most is, mint azelőtt, kamasz lázadónak.

A pénteki könyvbemutatón Lantos László – Tricepsz beszélgetett Bartha Györggyel

● Van különbség fiatalkori és későbbi megszólalásod között?
– Jó kérdés. Erre már fentebb részben válaszoltam. Viszont nem tudok, nem érzek különbséget a fiatal és a korosabb „énem” között. Nem vonultam el a világtól. Vagy, talán, bizonyos értelemben mégis. Mondjuk, azelőtt inkább „éltem”, ma már inkább „emlékezek”.

● Szemek: harmadik versesköteted címe. Nagyon ismert és átfogó metafora. Milyen jelentései vannak számodra és verseidben?
– Ma, ugye, a technológiák korát éljük. Megfigyelőkamerák, követőszerkentyűk mindenhol, mindenben. A vicc szerint Magyarországon ezt a szerepet ma is a ház előtt ücsörgő nénikék vagy a függöny mögül leskelődők töltik be. És ezt a szerepet szánom magamnak a verseimben. Meglesni a kis embert mindennapi tevékenységében.

A péntek esti könyvbemutatón az Opál színház társulata egy, Bartha György versei alapján készült, úgynevezett suttogó performance-szal lépett a budapesti Mersz klubban: