A fiatal szabadkai művészek szerint a kultúra helyzete a városban rendkívül aggasztó. Úgy vélik, a városuk nem ismeri fel a művészek, a fiatal és kreatív alkotók igényeit, és hogy nincs egy olyan közösségi tér, amelyben dolgozhatnának és alkothatnának, ahol különböző edukációs programokat szervezhetnének. A jelenlegi kulturális élet gettósodott, az alternatív és városi kultúra pedig eltűnőben van. Sok művelődési esemény a perifériára szorult, és nem kap elég teret a különböző népi-nemzeti jellegű kulturális események túlsúlya mellett, ez pedig elszigetelődéshez és elidegenedéshez vezet. A kultúra egyre banálisabbá válik, és eluralkodik a giccs, a kortárs művészet pedig nem kap elég támogatást. Beszélgetőtársaink mindennek ellenére hisznek abban, hogy Szabadkán lehetséges a változás.

Mezei Zoltán a szabadkai Népszínház magyar társulatának színművésze. Nyolc évig volt a társulat művészeti vezetője, időnként rendezést is vállal. A szabadkai Szab-way színházi szervezet alapítója. A civil szervezet célja, hogy keretet és lehetőséget teremtsen olyan kulturális tartalmak megvalósításához, mint például különböző színházi előadások, irodalmi estek, koncertek.

Mezei szerint amíg az igazgatói székek az egyes politikai pártok játékszerét képezik, és amíg a döntéshozó pozíciókba csak a “politikailag megfelelő” személyek kerülhetnek, addig Szabadka kulturális élete csak egyre szegényesebb, unalmasabb és elhasználtabb lesz.

– Amíg a pénzeket nem a szakmai szempontok és művészi értékek alapján osztják, addig a helyzet nem fog változni – véli Mezei.

Filip Budanović 10 éve foglalkozik zenével, a D ZOO nu metal együttes énekese. A nu metal a heavy metal egyik alfaja, és többféle zenei stílus (trash metal, grunge, hip-hop, funk) elemeit használja. Master-képzését a belgrádi Egyetemen végezte el, néhány éve a szabadkai Helyi Demokrácia Központban dolgozik, mint az ifjúsági programok koordinátora. A civil életben is aktív, ifjúsági és kulturális projektumok menedzselésével foglalkozik.

Budanović szerint Szabadkán a kultúra helyzete valóban aggasztó, ezen belül is őt elsősorban az alternatív és városi kultúra állapota érdekli, ami szerinte eltűnőben van.

– Nagyon fontos lenne, hogy a város felismerje a fiatalok igényeit. Szabadkán ma gyakorlatilag sem lehetőség, sem kapacitás, sem a feltételek nincsenek meg arra, hogy a művészek alkothassanak. Az alternatív kultúra oázisai egymás után szűnnek meg a városban, szinte észrevétlenül, mert képtelenek eltartani önmagukat. Szabadka már nincs jelen sem a szerbiai, sem a regionális rock and roll térképen, holott a fiatalok nagyon is igényelnének egy rockfesztivált – mondja Budanović.

Meglátása szerint az utóbbi időben egyre jobban elburjánzottak a népi-nemzeti jellegű kulturális események, amelyek úgy jelennek meg a nyilvánosság előtt, mint a város szinte egyetlen művészeti kifejeződése és gazdagsága.

– Nem szeretném, ha félreértenének, ezek a hagyományos események természetesen szerves részét képezik a város életének, ezért létezniük kell és támogatni is kell őket, de nem a többi, a nem nemzeti jellegű kultúra és szubkultúra rovására. Nekem úgy tűnik, ezek a rendezvények jelenleg épp a kívánttal ellentétes hatást érnek el, csak elszigetelődéshez és elidegenedéshez vezetnek – állítja Budanović.

Dejan Vujinović az Etnofest és a Jazziré Fesztivál  improvizatív és kísérleti zenei részének szervezője szerint Szabadka kulturális térképe szakadozott és gettósodott.

Vujinović tagja a Desiré Fesztivál szervezőcsapatának is, az utóbbi 11 év során pedig a Kreatív Európa keretein belül megvalósuló európai kulturális együttműködési projektumokon dolgozott. Szerinte ez a kérdés két szemszögből is vizsgálható.

– Egyrészt hiányzik egy kohéziós városi kultúrpolitika, ami annak a következménye, hogy lokális szinten nincs is rugalmas, modern és professzionálisan kidolgozott kultúrafejlesztési stratégia. Ez részben az illetékesek cselekvésképtelensége, részben a kultúrára vonatkozó előírások túl merev értelmezése miatt van így. Másrészt, a lokális közösségünkön belüli atomizálódás ahhoz vezetett, hogy kicsi, elszigetelt kultúrafogyasztói csoportok jöttek létre, amelyek közül egyiknek sincs esélye arra, hogy áttörje a médiában uralkodó jelenlegi szürkeséget – mondja Vujinović.

Szavai szerint a kultúra banalizálódik, és gyakran azt is kultúrának nevezik, aminek ahhoz semmi köze – elsősorban az egyre jobban elterjedő giccset, amelyet az országos fedettséggel rendelkező médiumok többsége sugároz.

– Sajnálatos, hogy a kifejezetten nemzeti (lényegtelen, hogy többségi, vagy kisebbségi) alapon létrejövő kulturális tartalmak túlhangsúlyozása miatt a polgári és városi tartalmak háttérbe szorulnak, holott ezek is mélyen beleszövődtek Szabadka művelődéstörténetébe. Létezik ugyan néhány film-, zenei és színházi fesztivál, élükön a Desiré Fesztivállal, ami egy olyan viszonyítási pont, ami már több mint egy évtizede magasra helyezi Szabadkát az egész térség kulturális térképén, aztán itt vannak a Kortárs Galéria és a Kosztolányi Dezső Színház minimálisra csökkentett, de folyamatos minőséget produkáló tartalmai, valamint az alternatív klubok és koncertek itt-ott még létező csírái – elemzi Vujinović, aki szerint a művelődési élet minden területén vannak kiváló alkotók, de hiányzik a munkájuk rendszerszerű támogatása.

Csernik Árpád a szabadkai Népszínház magyar társulatának színművésze. Színpadi fellépései mellett több filmszerepet is vállalt. Mint mondja, ma sem tudná pontosan megválaszolni a kérdést, miért lett színész, és hogyan kötött ki Szabadkán. Csernik azt sem tartja kizártnak, hogy a jövőben szakmát és foglalkozást vált, de azt sem, hogy élete végéig kitart a színészkedés mellett.

A társulat és az intézmény jelenlegi vezetésével elégedett, és mint mondja, lényegtelen, hogy ő maga hogyan látja a város kulturális életének helyzetét, mert az a fontos, hogy azt hogyan értékeli és éli meg a benne élő polgárok többsége.

Boris Telečki, a szabadkai Természet és Társadalom polgári kezdeményezés képviselője szerint szervezetük a polgári szolidaritást, a közös akciókat, a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos közösségi párbeszédet és döntéshozatalt szorgalmazza, elsősorban Szabadkán, de a tágabb közösségben is.

Telečki szerint a város kulturális élete nagyon rossz állapotban van, mert ahelyett, hogy létezne az interkulturális és modern tartalmak, illetve a hagyományos tartalmak egyensúlya, a kultúra etnikai alapon megosztott: mindegyik közösségnek van egy nagy rendezvénye, és ezzel véget is ér a kultúráról szóló történet.

– Hiányzik a stratégiai hozzáállás ehhez a kérdéshez, a tervezés, és persze a kortárs kultúra jelentősebb támogatása. Nincs a városban egy olyan közösségi tér, például egy művelődési központ, ahol a kulturális tartalmak kicserélődhetnének, amelyik összegyűjtené a fiatal alkotókat és kreatív embereket, aktivitásra és humanitárius munkára sarkallná őket. Márpedig egy ilyen hely biztosan felpezsdítené a város életét – mondja Telečki.

A Természet és Társadalom mintegy 15 tagja azt vallja, hogy a lokális közösségekben a polgári önszerveződés a demokrácia lényege, ennek megfelelően céljaik a társadalmi aktivitás és párbeszéd ösztönzése, a szolidaritás népszerűsítése, az emberi jogok és szabadságjogok védelme, valamint a környezetvédelem fejlesztése helyi szinten.

– Akcióinkkal a szolidaritást szeretnénk erősíteni, hogy közelebb hozzuk az embereket egymáshoz, hogy ápoljuk és fejlesszük a kölcsönös bizalmat, szeretetet és empátiát. Csak az a társadalom és lokális közösség képes fejlődni szellemi és művelődési értelemben, amelyik ezeken az értékeken alapul – vallja Telečki.

Daniela Mamužić, a szabadkai Klara és Rosa civil szervezet három tagjának egyike – aki egyben tagja a Természet és Társadalom polgári kezdeményezésnek is – azt mondja, szervezetüket a szabadkai kulturális élet teljes degradálódásának körülményei között hozták létre.

– Célunk megőrizni a lehetőségét annak, hogy a városban olyan művészi tartalmak jöhessenek létre, amelyek gondolkodásra késztetnek, népszerűsítik a kortárs kultúrát, elsősorban a fiatalok körében, amelyek támogatják a helyi művészeket abban, hogy aktívak legyenek és ők maguk is támogassák az egészséges életmódot és az emberi jogokat – mondja Mamužić.

Beszélgetőtársunk emlékeztet a Szabadka Polgári Mozgalma egykori képviselőjének (korábban az LDP, jelenleg a Szerb Haladó Párt tagja), Josipa Ivankovićnak a városi képviselő-testületben 2017-ben tett kijelentésére, mely szerint „aki kultúrával szeretne foglalkozni, annak nincs szüksége külön iskolai végzettségre”, valamint arra is, hogy a városi művelődési intézményekben alapos tisztogatást hajtott végre a jelenlegi városi hatalom, aminek következtében az intézmények többségét inkompetens pártkatonák vezetik, maguk az intézmények pedig degradálódtak és becsukták kapuikat mindenki előtt, „aki nem a miénk”.

– Ennek ellenére Szabadkán még mindig sok olyan művész van, aki önállóan alkot. Viszont nincs egy hely, ahol találkozhatnának, közösen dolgozhatnának, tapasztalatot cserélhetnének, ismerkedhetnének és új embereket vonzhatnának magukhoz. Vagyis, a városban nincs egy nemzetek feletti, független, modern és polgári művelődési központ. Egy olyan hely, amely nem szétválasztaná, hanem összehozná a különböző társadalmi, gazdasági, vagy épp etnikai csoportok tagjait, amelyik újító szellemű, életerős és ennélfogva vonzó a fiatalok, de a szélesebb közönség számára is – mondja Mamužić.

Szerinte a kizárólag nemzeti alapon és hagyományokon alapuló szerveződés, valamint a párthovatartozás alapján történő kiválogatás megosztja a város polgárait, eszközként szolgál a politikusok kezében, mindez együtt pedig katasztrofális állapotokhoz vezetett. Ennek elszenvedője többek között a kultúra is – a politikusok legnagyobb ellensége, vallja Mamužić.

Egy élő városnak aktív polgárokra van szüksége

Mezei Zoltán a szülővárosa iránti szeretetben, a barátaiban és a családjában találja meg a motivációját.

– Próbálok független maradni, anyagi és művészi értelemben egyaránt – mondja Mezei.

Filip  Budanović egyelőre marad Szabadkán, és lehetőségeihez mérten szeretne hozzájárulni a város fejlődéséhez.

– Próbálok segíteni, egyrészt szakmai alapon, másrészt a hobbijaim által is. Ahhoz, hogy a város valóban éljen, aktív polgárokra van szüksége. Amennyire kritikusak vagyunk az intézmények iránt, annyira kell önkritikusnak is lennünk. Mit tett bármelyikünk is, vagy legalább próbált meg tenni a saját közössége érdekében? Ezt a kérdést kell feltennünk minden nap, és ez lehet a saját motivációnk is. Nekem úgy tűnik, sokak számára az interneten való kommentálásban merül ki az aktivitás. Márpedig nem reális dolog csak elégedetlenkedni, és várni, hogy a változások maguktól megtörténjenek – véli Budanović.

Dejan Vujinović megfogalmazása szerint ami egykor entuziazmus volt, az később hedonizmussá vált, mára pedig mazochizmus lett belőle – mert ma már annak számít, ha valaki megpróbálja legalább életben tartani a kulturális élet még megmaradt atomjait.

– De mint mindennek, úgy ennek a történetnek is két oldala van. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mindezen törekvések közepette az ember szakmailag fejlődik, tanul és épül. Ha ez, és az az érzés, hogy valamit hagyunk magunk után, nem lenne, már biztosan nem lennék itt – teszi hozzá Budanović.

Boris Telečki és a civil szervezete számára az emberek jelentik a legnagyobb motivációt.

– Azok, akik felismerik a törekvéseinket, magukat is elkezdenek hatni a környezetükre, aktívvá válnak, petíciókat kezdeményeznek és nyomást gyakorolnak az intézményekre, hogy azok értünk, az átlagpolgárokért dolgozzanak – állítja Telečki.

Daniela Mamužić abból a vágyból merít erőt az ittmaradáshoz, hogy még mindig szereti ezt a várost.

– Egy olyan környezetet szeretnénk teremteni, amelyben lehetséges a szabad gondolkodás és alkotás. A kultúrának levegőre van szüksége, és ezt neki magának kell kiharcolnia – véli Mamužić.

A polgári önszerveződés lehet a siker kulcsa

Mezei szerint nagyon fontos, hogy a fiatalok bekapcsolódjanak a közéletbe, ehhez viszont az kell, hogy felismerjék a valóságot, amelyben élnek.

– Rá kell döbbenniük, hogy tudnak változtatni a saját környezetükön, és kell, hogy akarják is ezt – véli Mezei.

Budanović is rendkívül fontosnak tartja, hogy a polgárok, elsősorban a fiatalok aktív részesei legyenek a közéletnek, annak ellenére – sőt, talán annál inkább –, hogy a fiatalok egyre nagyobb számban hagyják el a várost és az országot.

– Különböző okok miatt mennek el. Sokan csak részesei annak a tömeges kivándorlásnak, ami napjainkban zajlik, és elvállalnak szinte bármilyen munkát külföldön. Szabadkának nagy szüksége lenne egy egyetemre, az egy hatalmas demográfiai rést töltene be. Hiányzik az a generáció, amelyik más városokba ment el egyetemre. Bennük van meg az a kreatív energia, amelyet így egy másik városban, másik közegben hasznosítanak. De mindez nem kellene, hogy elbátortalanítsa azokat a fiatalokat, akik maradtak, mint ahogyan azokat sem, akik visszatértek. Ők is kezükbe vehetik a saját sorsuk alakítását, itt helyben – mondja Budanović.

Vujinović meglátása szerint az elmúlt évtized globális jelensége, hogy az internetes kommunikáció ellenőrizetlen elterjedésének következtében az emberek elszigetelődtek, elidegenedtek egymástól, és elvesztették kritikai élüket, amelyet legfeljebb egy-egy internetes kommentárban élnek ki.

– Az egy illúzió, hogy a tasztatúra mögé bújva is aktív részese lehetsz a közéletnek. A közéletben való részvétel egy egészen más tapasztalati élmény és érzés, sokkal inkább érzed magad a közösség tagjának, mintha csupán felszínes kommunikációt végeznél az interneten. Azok a családok, amelyekben mindenki csak a saját telefonját bújja, tönkremennek. Azok a városok, amelyek lakói érdektelenek a saját városuk fejlődése iránt, szintén tönkremennek. És az a városi kultúra, amelyben a fiatalok nem vesznek részt és nem járulnak hozzá annak fejlődéséhez, geronto-kultúrává változik. Ezért fontos a fiatalok aktivitása – fejtegeti Vujinović.

Csernik szerint nem az számít, hogy ő személy szerint fontosnak tartja-e a fiatalok bekapcsolódását a közéletbe, hanem az, hogy ezt ők maguk érezzék annak.

– Ha ezt nem teszik meg, akkor először is elveszítik a lehetőséget arra, hogy kihatással legyenek a saját jövőjükre, másodsorban pedig joguk sem lesz arra, hogy kritizálják a társadalmi állapotokat. Személy szerint azt vallom: kedves barátom, milyen alapon kritizálsz, ha meg sem próbáltál változtatni valamit – mondja Csernik.

Telečki szerint létfontosságú, hogy a fiatalok, de a többi polgártársunk is tisztában legyen a saját alapvető jogaival és lehetőségeivel, mert csak így tudnak hatni a társadalmi folyamatokra.

– Amikor azt mondom, közéleti cselekvés, akkor mindenekelőtt a polgárok érdekeire, azaz a közérdekre gondolok. Mi azt valljuk, a polgárok érdekeit ők maguk tudják a legjobban megfogalmazni, és ha összefognak, akkor sok mindent elérhetnek, az életfeltételeik javításától kezdve az intézményekre gyakorolt nyomáson keresztül a veszélyeztetett társadalmi csoportok megsegítéséig és támogatásáig. A polgári önszerveződés az élet sok területén hozhat eredményeket, de ehhez arra van szükség, hogy ezt maguk a lokális közösségben élő polgárok megértsék, és ennek szellemében cselekedjenek is – vallja Telečki.

Mamužić meglátása szerint a fiatalok ebben a rendszerben teljesen el vannak hanyagolva és láthatatlanok, elárasztja őket a rendszer által támogatott giccs, miközben a kritikus és szabad gondolkodás haldoklik.

– A városban senki sem foglalkozik kultúrpolitikával, vagy ifjúsági stratégiával. Az aggaszt bennünket, hogy nem látjuk azt a fajta lázadást, ami a mindenkori felnövekvő generáció jellemzője, amelyik nem fogadja el a rá erőltetett normákat és formákat, amelyik gondolkodik és nem fogadja el a jelent, mint valami megváltoztathatatlant, és amelyen keresztül egy fiatal ember megtapasztalja a világot, és megtalálja a helyét benne. Sajnos, a jelenlegi helyzetben a fiataloknak nincs meg a lehetőségük arra, hogy felismerjék, mi minden lehetséges és hányféle választási lehetőségük van, ezért a leggyakrabban a már kitaposott úton járnak. Ez viszont nagy veszteség a társadalom számára – mondja Mamužić.

Minden nemzedéknek meg kell találnia a saját lázadását

Mezei hisz abban, hogy a környezetünkön, amelyben élünk, mindig lehet változtatni, és mint mondja, ezért is van még mindig itt.

– Ez elsősorban akarat, elkötelezettség és a befektetett energia kérdése – állítja Mezei.

Budanović szerint is lehet változtatni a saját környezetünkön, még jobban is, mint gondolnánk.

– Sok jó és ösztönző példát találhatunk erre a mi városunkban is, csak a szavakról át kell térni a tettekre. Segítenünk, és nem akadályoznunk kell egymást. Függetlenül attól, hogy a jelenlegi helyzet mennyire rossz, a körülményeken nem tudunk máról holnapra változtatni. A változás csak akkor történik meg, ha képesek vagyunk proaktív módon cselekedni – mondja Budanović.

Vujinović is hisz a változások lehetőségében, de szerinte minden generációnak meg kell találnia a saját lázadását, forradalmát, legyen az kulturális, társadalmi, ökológiai, de akár politikai forradalom is.

– Az elmúlt 30 év során nem volt egy folyamatos törekvés a jobbra, csak időnkénti és homályos kulturális-társadalmi változások. Csak egy forradalmi impulzus folyamatos jelenléte tud változtatni a környezetén, az tudja jobbá tenni a társadalmat, okosabbá, zöldebbé, társadalmilag érzékenyebbé, összefogottabbá és biztonságosabbá. Önöket például, akik most ezeket a sorokat olvassák, nem zavarja, hogy még egyéni szinten is alig tett bárki bármit is a szelektív hulladékgyűjtés terén? Nem okoz önökben keserűséget, hogy nem tiltakozunk közösen a város kulturális örökségének lerombolása ellen, vagy, hogy nincs egy hely, ahol a fiatalok találkozhatnának, vagy olyan intézményeink, amelyek a tudás társadalmát építenék, hogy erdősítés helyett erdőirtás történik, hogy a fenntartható fejlődésre alkalmas gazdasági mikroklíma megteremtése helyett a fiataljaink a máshol töltött egyetemi éveik után a leggyakrabban már vissza sem térnek a szülővárosukba? Ahhoz, hogy a környezetünk megváltozzon, akarnunk kell ezt a változást – fejti ki Vujinović.

Telečki szerint a változások elérése abszolút lehetséges. Petíciókkal, tiltakozó gyűlésekkel, nyilvános vitafórumok szervezésével közérdekű témákban, azaz folyamatos cselekvéssel kell nyomást gyakorolni az intézményekre, és lépésről lépésre haladva elérni a változásokat.

– Vegyük például a szabadkai Jasibara lakóit, akik aláírásokat gyűjtöttek annak érdekében, hogy a közvállalat tisztítsa ki a vízelvezető csatornákat, mert a talajvíz minden nagyobb esőzés után elárasztotta a házaikat. Miután átadták a követelésüket, a közvállalat reagált, és kitisztította a csatornákat. Ha megvannak a szolidaritás, az emberség és a támogatás csírái, akkor tudunk segíteni veszélyeztetett polgártársainknak is. Egy másik ilyen kezdeményezés épp most van folyamatban. Mi kezdeményeztük a petíciót Szabadka kulturális örökségének lerombolása ellen, mert hangot akarunk adni az elégedetlenségünknek amiatt, hogy a Radić testvérek utcában olyan objektumokat rombolnak le, amelyek a város kulturális-történelmi örökségét képezik, de tiltakozunk a fényreklámok elhelyezése ellen is a város központjában, mert azok csak rontják a városképet. Nagyon fontos tehát, hogy polgártársaink megértsék, aktívan kell fellépniük, hisz adófizető polgárokként joguk van arra, hogy befolyást gyakoroljanak a megválasztott tisztségviselők döntéseire, akiknek viszont az a feladatuk, hogy a mi érdekünkben cselekedjenek – magyarázza Telečki.

Mamužić szerint amíg a szabad gondolkodást és a különvéleményt nem tolerálják, addig a változások csak apró lépésekben, mikroszinten érhetőek el.

– De ez is valami. Persze, akik döntéshozó pozícióban vannak, azoknak könnyebb lenne a változásokat kezdeményezni, de ezzel nem foglalkozik senki. Vagy, mert nem is akar, vagy mert nem érdekli – mondja Mamužić.

Az a dolgunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból

Ami a jövőre vonatkozó terveket illeti, Mezei Zoltán szerint egyelőre a túlélés a cél.

– Túlélni, de amennyire csak lehetséges, a saját “játékszabályaim” szerint – vallja Mezei.

Filip Budanović továbbra is ugyanazoknak az ötleteknek a megvalósításán szeretne dolgozni, amelyeket évekkel ezelőtt megálmodott. Mint mondja, ezek egyszerű és kis dolgok, amelyek ugyanakkor őt boldoggá teszik.

– A közelmúltban néhány munkatársammal közösen sikerült megszerveznem a Rock in Park nevű zenei fesztivált a Reichl Ferenc Parkban, valamint a fesztivált megörökítő graffitik festését a Munkásegyetem falain. Helyi művészekkel együttműködve most szervezünk egy másik graffitifestést, a szabadkai szecesszió témájára, és már tervezem és szervezem a második Rock in Park fesztivált is, 2020-ra, vagy 2021-re, attól függően, hogy mikorra sikerül előteremteni a szükséges forrásokat. Lépésről lépésre haladok. Az élet nem azt várja el tőlünk, hogy mi legyünk a legjobbak, hanem azt, hogy hozzuk ki a legtöbbet magunkból – vallja Budanović.

Dejan Vujinović olyan léptékben kívánja megvalósítani terveit, ahogyan azt a lehetőségei engedik.

– Ki kell tartanunk a környezetünk alakításában, úgy, hogy közben megőrizzük azt a minimális életminőséget, ami lehetővé teszi a közösségünk fennmaradását. A városi és urbánus közösségét, a felismerhető és egyedi, az izgalmas és egészséges, a kulturált, gazdag, méltóságteljes és bátor közösségét – fogalmaz Vujinović.

A Természet és Társadalom polgári kezdeményezés tagjai továbbra is a polgári öntudat fejlesztésén, és a polgároknak a közéleti kérdésekbe való aktív bevonásán szeretnének dolgozni.

– Hosszú évekig vártunk a különböző Messiásokra, akik majd megteszik helyettünk, amit kell. Mi hiszünk abban, hogy minden polgártársunkban ott van a változás lehetősége, ezért fontos, hogy közösen és aktívan lépjünk fel, a köz érdekében – mondja Telečki.

Daniela Mamužić szerint elengedhetetlenül szükséges az a bizonyos, sokat emlegetett közösségi tér. Minden mást ők maguk is meg tudnak oldani, mondja.

– Kell egy hely a programokra és a gondolatok szabad áramlására. Vissza szeretnénk hozni ennek a városnak a szabad szellemiségét. Több éves tapasztalatunk van a fiatalokkal való foglalkozásban, művészeti akadémiákról jöttünk, és nem félünk kimondani azt, amit gondolunk. Sokkal rosszabb lenne hallgatni – vallja Mamužić.

Ezt az írást szimbolikusan a D ZOO együttes Ha itt lettél volna… című dalával fejezzük be. A dal szövege egy metafora. Ha itt lettél volna, mint állam… De ugyanúgy szól a dal azokról is, akik külföldre mentek ebből a városból és ebből az országból…

Natalija Jakovljević

A cikk szerb nyelven itt olvasható el:

UMETNICI U SUBOTICI: KULTURA KAO NAJVEĆI NEPRIJATELJ VLASTI