A címben feltett kérdésen eltöprengve (Európára szorítkozva) megkülönböztetem a napnyugati és a keleti (kelet-közép-európai és balkáni) régiót, mert azt hiszem, hogy a Nyugat és Kelet közti ellentétek a berlini fal összeomlásával nemhogy megszűntek volna, hanem elmélyültek. Árkot látok Nyugat- és Kelet-Európa, a régi demokráciák és a posztkommunista országok között. Mi itt, ebben a régióban másmilyenek vagyunk, mint a nyugatiak: más a helyzetünk, és a mentalitásunk is másmilyen. Egy az, hogy szegényebbek vagyunk. Jóval. Többen nyomorognak, és sokkal többen élnek tisztes szegénységben, proletársorban. Nagyon-nagyon sajnos, hogy a parasztnak sincs nálunk becsülete, miközben Svájcban például a „Bauer”, az egy szentség, lobognak a parasztportákon a piros svájci zászlók. Kettő: nálunk kevesebben férnek hozzá a kulturális javakhoz, ami nem azt jelenti, hogy butábbak vagyunk, viszont műveletlenebbek, iskolázatlanabbak és tájékozatlanabbak. Három: errefelé nincs a demokráciának számottevő hagyománya, alig van demokratikus kultúra, nem tudjuk gyakorolni a demokráciát – azonban, és ez az óriási különbség, ezt a tanulást a hatalmon lévő pártok nem is teszik lehetővé. Mi errefele ugyanúgy nyelünk, mint az átkosban, a másként gondolkodókat és a szegényebbeket a kormányzási pozícióban lévők kiszorítják, ellehetetlenítik. A „népnek”, ha szabad ezt a szót használni, mifelénk sokkal, összehasonlíthatatlanul nagyobbak az egzisztenciális gondjaik, mint a leomlott berlini falon túl.
A címben feltett kérdésre tehát az az első válaszom, hogy ebben a régióban veszélyes hely a világ. Itt az ember könnyen hajléktalanná válhat, deklasszálódhat, elszegényedhet. Gond a betevő falat. És a hatalom falat képez. Fél az ember, hogy meg tud-e élni; azon kevesek, akik nem félnek, jól bebiztosítják a pozíciójukat.
A második válaszom az, hogy generációnként különbözik, mennyire tartjuk veszélyes helynek a világot. Hála istennek a fiatalok, akik a rendszerváltozás körül vagy azután születtek, és nem cipelték a hátukon a diktatúra terhét, könnyedebben mozognak, kevésbé szoronganak, szabadabban utazgatnak a nagyvilágban. Az Európában és azon kívül való utazás, a külföldi munkavállalás és tanulás számukra magától értetődő; lévén fiatalok, ösztöndíjat vagy munkát sokkal könnyebben tudnak találni, mint a középgeneráció meg az idősebbek. Ma a fiataloknak szerencsére van európaiságtudatuk, nekik semmi elrepülni Londonba vagy akár Indiába. Úgy látom, hogy a zömük (még) nem érzi veszélyes helynek a világot.
Azonban egyénileg változó, hogy ki mennyire érzi annak – alkattól függ, hogy ki mennyire szorongó. Továbbá ez a családtörténettől, a neveltetésétől is függ. A nők helyzete sokat javult, és ma már egy fiatal lány nem retteg attól, hogy különösebben veszélyeztetett lesz nőként, ha elmegy önkéntesnek ki tudja, hová. Noha sokat hallani a nők bántalmazásáról, a családon belüli erőszakról és a nők kiszolgáltatottságáról, ez nem azt jelzi, hogy jobban félnének, mint a férfiak, hanem azt, hogy e téren tudatosabbak. Az én fiatalkoromban még nem volt mód arra, hogy egy nő szóvá tegye, ha zaklatják a munkahelyén, vagy ha veri a férje – ma már meg lehet találni a tiltakozás módját, és a férfiak munkahelyi morálja is javult, meg a férjek erőszakossága is csökkent. Talán.
Azt vettem azonban észre, hogy a cigányok rá vannak készülve arra, hogy a bőrszínük miatt inzultusok érik őket. Őket kellene megkérdezni, hogy vajon számukra mennyire veszélyes hely a világ? Aztán itt vannak a migránsok, akik számára tényleg életveszélyes hely lehet. Otthon is, meg akkor is, ha útra kelnek az ismeretlenbe, ezernyi veszélyen mennek keresztül. Ha félnek tőlük a vajdaságiak, az az ő beidegződéseiken múlik. Félnek az idegentől. A városuk, falujuk rendjének esetleges vagy tényleges megbomlásától. A káosznak már a látványától is: a sátorozóktól, a parkban heverő ágrólszakadtakról, a kavargástól. Megértem őket: ez abból következik, hogy mi itt a régióban úgy általában veszélyes helynek éljük meg a világot. Pláne, ha valami új, valami idegen tűnik föl a megszokottságban. Féltjük a komfortzónánkat, szorongunk a kis minimális biztonságunk csorbulásától.
Danilo Kiš, legjobb íróink egyike sokat gondolkodott ezen a témán. Ő is szorongó, neurotikus, szenvedélybeteg alkat volt, akárcsak az apja, Kiss Ede, és a szorongásos neurózisban lelte meg azt a családi örökséget, mely megnehezítette a sorsát. Azt írja, hogy ezt a neurózist sokáig a közép-európai zsidó értelmiség betegségének tartották. Ezek a betegek többnyire az italban keresnek menedéket… A kór öröklődhet. „Így leltem magyarázatot önnön traumatikus szorongásaimra” – írja Kis. „Iszonyú kínszenvedés az.”
Kiss Ede nem volt bolond, amikor félt. 1945-ben elvitték Auschwitzba. A montenegrói anyától született, íróvá vált fia a jugoszláv kommunista diktatúrában élt, és majdnem megérte a háborút is. Azt hiszem, Danilo Kiš azok közé tartozott, akik elég veszélyes helynek tudták a világot.
Ki-ki elgondolkodhatna azon, hogy egy tízes skálán hol jelölné meg veszélyeztetettségérzetének és szorongásának fokát. Biztos, hogy aki neurotikus, az nagy számot fog bejelölni, aki pedig laza és kúl, aki magabiztos, aki jómódú, az meg talán a nullát. A szorongásos neurózis mindenesetre nem zsidó betegség, azonban a tudat, hogy a világ fölöttébb veszélyes hely, alighanem az első jellemzője.
Vannak ennek a neurózisnak enyhébb, megszokott formái is. Félünk a rendőrtől, az adóhatóságtól, a határőröktől, és félünk a migránstól, félünk a kutyáktól, vagy félünk utazni… Összekötöm ezeket a szorongásokat a politikával. Hiszen az lenne a demokrácia, ahol nem kell félni! Ahogy nagy társadalomtudósunk, Bibó István írta 1946-ban: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.”
Radics Viktória
A cikk nyomtatott változata a Családi Kör december 12-ei számában jelent meg.
