Pénteken délután hosszú kamionsort előztem épp a sztrádán, s az motoszkált a fejemben, az ősz milyen kitartó, kegyelmes és tiszta, aztán a semmiből hirtelen mögöttem termett sötét Audijával egy nálam nagyobb vásárlóerővel bíró személy, harsány kürtszóval és villogásokkal próbálta tudtomra adni parányságomat. Káromkodtam volna, de csendre intett a tudat, hogy mögöttem utaznak a gyerekeim. Egy vers részletei jutottak eszembe a feszített önfegyelem perceiben: Böndör Pál Vásárlási lázgörbe című, három fejezetre tagolt hosszúverséről van szó. És amíg suhant alattunk az aszfalt, nagyjából azt is átgondoltam, mit fogok majd Böndör nem is oly rég megjelent kötetéről írni a soron következő könyvajánlómban.

Két régi barát találkozása, az Amerikába emigrált és a végleg itthon maradt Kessler fivér közötti, késő éjszakába nyúló beszélgetés adja e verses elbeszélés alaptörténetét. Ugyanakkor az olvasó számára mindvégig kétséges, hogy valóban két ember sorsáról van-e szó eme könyv lapjain, vagy inkább hároméról – hiszen kibontakozni látszik itt egy szerelmi háromszög is –, esetleg csak a vers elbeszélőjéről, akinek orgánumán megszólal a múlt. „Ötven éve kialakult egy helyzet, / minek következtében átalakult minden. / A minden itt konkrétan kettőnket, hármunkat / jelenti, vagy csupán azt, / aki ezt a mondatot ideírta” – olvashatjuk az utolsó, Amíg a készlet tart, ameddig mi című fejezet kezdetén.

A harmadik opció helyénvalóságát mintegy igazolja az a tény, hogy a vers hetvenévnyi szubjektív történelmet mesél el. Úgy andalog végig egy emberéleten, hogy számba veszi annak adottságait, minden lehetőségét, és igyekszik levonni a megfelelő tanulságokat. Nyelvezetére, stílusára jellemző a „kedvünkre csacsogás szabadsága” (ahogyan ezt a fülszövegíró Orcsik Roland megfogalmazta), viszont ha szigorúan a mondanivalóra figyelünk, egyértelműen megállapítható, hogy a mű mindenféle sallangtól, vadhajtástól mentes – mértéktartó, éppen ezért pontos.

„Leírhatnám a nappalit, ahol ültem, / ültünk akkor már több órája, / esetleg a házat is, az utcát, a városnegyedet, / de nem sokra mennénk vele” – így kezdi a mesélő történetét. Ez a megállapítás kissé módosult formában mindhárom fejezetben megjelenik, s maga a „leírás” mindvégig beteljesületlen marad. Talán azért, mert valójában nem is az emlékezés helyszíne, a hol a fontos, sokkalta inkább a hogyan. Erre pedig egy igazán rendhagyó formát, keretet eszelt ki a költő: az életet a fogyasztás (vásárlás) szemszögéből mutatja be.

És valóban ez az emberi lét hajnalának egyik legzsigeribb tapasztalata: hogy a világ a vásárlás útján tehető magunkévá a leginkább. A gyermek folyton azt hallja a felnőttektől, hogy mire van, mire nem jut pénz. Azt látja, a felnőttek világában minden vágyálomhoz csakis a pénz által kerülhetünk közelebb, azzal, hogy megvásároljuk a vágy tárgyát magunknak. Ez – a pénz megléte vagy hiánya – teszi őt különbözővé más gyerekektől, és többnyire ez áll az első társadalmi súrlódások hátterében is. A Kirakatpor című első fejezet is beszámol ilyen gyermekkori tapasztalat(ok)ról, illetve arról, ahogy a lírai én félálomban kihallgatja szülei diskurálását. A hallottakat végül így összegzi: „[o]tt és akkor született meg. / ha nem is a szemem láttára, / de a fülem hallatára / a fogyasztói társadalom”.

Később a fogyasztói társadalomról kialakult tapasztalat tovább rétegződik: lassan, de biztosan eljutunk az eredeti versus hamisítvány problémakörig, és ezzel indirekt módon, előbb-utóbb minden igazság megkérdőjeleződik. A versben egy hosszabb okfejtés szerepel ennek megvilágítására, ám jelen esetben csak a konklúzióra szorítkoznék, amely mindamellett, hogy bővelkedik öniróniában, megmutatja a Böndör Pálra oly jellemző mélabús humor nagyságát is: „Elkönyveltem, hogy városunkban minden, / ami hamis, becsapós, / a Munkás utcában született / – sajnos, én is, / igaz, hogy engem / még nem lepleztek le úgy igazából. De ami késik, nem múlik.”

Nem egyszer megkérdőjeleződik az elbeszélésben a nyelv – mint a költő számára elsőrendű áru – megbízhatósága is: például, hogy a hagymát miért mondjuk mi magyarok vörösnek, a délszlávok pedig feketének, ha egyszer barna? És ebből adódik az újabb kérdés: vajon mi a garancia arra, hogy a valóság, melyet a hosszú évek során megismertünk, valóban olyan, mint amilyennek látni véljük? A válaszadáshoz segítségül hívhatnánk „Marić úr külhoni, kelekótya vejét”, az újvidéki piacon, a zöldségek között kurkászó, bozontos filozófust (Albert Einsteint, bizony), aki a vers vége táján szerényen csak ennyit vet oda a kofának: „…az anyád, mi az, hogy elsőrendű áru, minden relatív!”

Miközben a Vásárlási lázgörbét olvastam, akarva-akaratlanul eszemben jutott két másik – szintén vajdasági kötődésű – mű. Az egyik egy általam nemrégiben recenzált könyv, Végel László önéletrajzi regénye. A Temetetlen múltunkhoz hasonlóan Böndör verses elbeszélése is egy önmagát kereső nemzedéket mutat be. Méghozzá a felgyorsult hatvanas évek „instant nemzedékét”, amelynek tagjai szerettek volna hinni (vagy talán hittek is) abban, hogy a világon minden jó kikeverhető ebből az újonnan feltalált csodaporból. De idősödvén rá kellett eszmélniük arra, hogy a nagy ígéretek (köztük a szebb jövő ígérete), akárcsak az emlékek (és maga az ember is) végül kirakatporba fulladnak. „Kirakatpor és hamu vagyunk.”

Az új Böndör-szöveggel ismerkedve ugyancsak felbukott olvasmányélményeim közül Domonkos István Yu-Hu-Rap című poémája (na, meg persze a Kormányeltörésben is), amelyben a Vásárlási lázgörbével ellentétben nem az itthon maradó, hanem az eltávozott szólal meg. Így jutottam el addig a megállapításig, hogy ha Böndör versének nem is célja, mégiscsak felveti a menni vagy maradni kérdését, hiszen abban a maradó élettapasztalatai jelennek meg, szemben az Egyesült Államokban karriert építő barátjáéval. S hogy milyenek ezek a tapasztalatok? Se nem rosszak, se nem jók. Mindenesetre bizakodásra adnak okot. Ahogyan a lírai én egy helyütt megállapítja: „…ha nem is haladunk semerre, / csak-csak eljutottunk valahova mindig.” (Kell ennél keserédesebb végszó?)

Barlog Károly

Az írás a Családi Kör 2019. november 28-ai számában jelent meg.