A szerbiai oktatásügy helyzetéve foglalkozik az Autonomija internetes portálon Zlatko Jelisavac, aki szerint a hatalom célja, hogy egyedi tulajdonságok, tudás és saját akarat nélküli polgárokat neveljen. Eddig az összes hatalomnak könnyebb volt a szőnyeg alá söpörnie az oktatás kérdését, a közvéleményt pedig azokról a reformokról szóló történetekkel megvezetni, amelyeket vagy be sem vezettek, vagy nincs semmilyen eredményük, írja a szerző.

Jelisavac az oktatásügy helyzetére úgy tekint, mint valamire, ami egy adott társadalom fejlettségi szintjének a legjobb mércéje, és amit hiába próbálnak elrejteni vagy szebbé tenni, mindig a valós képet mutatja. Éppen ezért gondolja úgy, hogy azért van a társadalom egésze rossz állapotban, mert nem fektetnek eleget az oktatásügybe és menekülnek a hosszabb időt igénylő valós reformok végrehajtásától.

– Ha Finnországnak, amelynek oktatási rendszere az egyik legjobb a világon, néhány évtizedig tartó gyökeres változásra volt szüksége ahhoz, hogy mérhetően magas eredményeket érjen el, akkor Szerbiában is „valaki” (az oktatásügyi minisztérium, és mindenekelőtt a tudományos közösség) végre felszámolhatná ezt a párhuzamos valóságot, amelyben az oktatásügyünk leledzik, és megfogalmazhatná a fejlődésének világos stratégiáját. Ez a stratégia szentírás kell, hogy legyen a mindenkori, a mostani és a jövőbeli hatalom számára is, és alapjába véve nem lenne szabad megváltoztatni, csak és kizárólag olyan dolgokat, amelyek rossznak bizonyulnak, majd csak ezt követően, sok verejték és szenvedés után sikerülhetne eljutni valamilyen eredményig. Ez azt jelenti, hogy a stratégiát nem változtathatja meg vagy állíthatja le valamilyen pártmunkás csak azért, mert nem tetszik neki vagy árt a pillanatnyi politikai és üzleti elit populista céljainak, hanem vonszolnia kell magával azt a „terhet” és mindent meg kell tennie azért, hogy az oktatásügy állandóan fejlődjön, közben megóvva azt az alapot, amelyből kiindultak – írja Jelisavac, hozzátéve, ha az oktatásügy a társadalom tükre, akkor Szerbiáról elmondható, hogy az országot vezetők még bele se mernek néznie abba a bizonyos tükörbe.

A mit kell tennünk? kérdésre Jelisavac válaszol is, szerinte az első dolog a hatalom leváltása kell, hogy legyen, mert az azt a kevés, még egészséges alapját is fel akarja számolni az oktatásügyünknek, ami még megmaradt.

– Itt nem csak egy olyan hatalomról van szó, amely nem találta fel magát és az oktatásügy terén silány munkát végzett, hanem egy csomó dilettánsról és a rezsim rosszindulatú kiszolgálójáról, akik azt kapták feladatul, hogy tegyék tönkre az iskolarendszerünket az oktatásüggyel együtt, és erre a „felégetett mezőre” „kábeltekercselőket” hozzanak, akik csendben dolgoznak és meghajolnak a politikai-gazdasági elit döntései előtt, bármilyen abszurdok és a társadalom egészére nézve károsak is legyenek azok – írja Jelisavac.

A teljes írást erre a linkre kattintva olvashatják el.

Fényes jövő

A postai dolgozók munkabeszüntetésével foglalkozik Dejan Ilić a Peščanik internetes portálon, arra emlékeztetve, hogy az, amit most a kormány munkacsoportja ajánl a sztrájkoló postásoknak azzal az ígérettel, hogy 2020-ban teljesülni is fog, ugyanaz, amit 2019 áprilisában a postások már megbeszéltek a belügyminiszterrel.

– Emlékezzünk csak vissza: a Posta vezetői februárban és márciusban azt állították, történelmének során abban az intézményben sohasem volt olyan jó, mint akkor. Majd a munkások sztrájkba léptek. Nem volt az egy általános sztrájk, csak egy részleg, a zimonyi nem továbbította a küldeményeket. És a teljes rendszer összeomlott. A postások jogosan követeltek maguknak alapvető dolgokat – azt, hogy növeljék a fizetésüket, a profitból jusson a munkavállalóknak is, hogy több dolgozónak állandósítsák a munkaviszonyát.

Ezt a jelenlegi rezsim is tudja: ez az állam nem – egyébként egyetlen másik sem – létezhet posta nélkül. Koszovó nélkül meg volt, meg is lesz, de posta nélkül egyszerűen nem létezik. Ezért Stefanović, az utód, személyesen tárgyalt a sztrájkoló dolgozókkal. Mindent szépen megbeszéltek, de április elseje volt. Így a megbeszéltekből semmi se lett. Később arról is beszéltek, hogy néhány sztrájkolót elzavartak a munkahelyéről, valamint, hogy néhányan önként távoztak, mivel semmi sem fordult jobbra. Több, jobban megfizetett munkás helyett a Stefanovićtyal született megállapodás után a Postán ugyanakkorák maradtak a fizetések, kevesebb munkással. Az újradikálisok így oldják meg a problémákat – állapítja meg a jegyzetíró.

A postások egy ideig vártak arra, hogy teljesüljenek a megbeszéltek, de hiába, így most újabb munkabeszüntetést következett. Ez alkalommal nem csak a zimonyi csomagelosztó állt le, kevés kivétellel szinte senki sem dolgozik.

– Amikor a postaforgalomról beszélünk – de minden más szempontból is –, Szerbia 2019 végén egyhelyben áll. A belügyminiszter helyett a sztrájkolókkal a már említett munkacsoport tárgyal. Mindegy, hányan vannak abban a csoportban, nem különböznek Stefanovićtól: ugyanazt csinálják, amit ő.

Év vége van, ezért azt mondják: lesz minden, csak jövőre. Ha 2020 elején lennénk, azt mondanák – 2020 végéig. Ha 2020 vége lenne, azt mondanák – jövőre. (Šarčević oktatásügyi miniszter viszont hároméves ciklusokban gondolkodik, nála minden három év múlva lesz jobb, de ha nem is három, akkor majd hat, és így tovább.) Stefanovićtyal, a munkacsoporttal, Šarčevićtyel, Brnabićtyal, Vučićtyal…. – Szerbia a jövőjét éli. Szó szerint. Szerbiában nem létezik a jelen. Az aktuális hatalom arról győzköd bennünket, hogy azon kívül, hogy Szerbiában mi történik majd a jövőben, semmi más nem fontos – véli Ilić.

Az eredeti jegyzetet itt olvashatják.

 Média-előkészületek a választásokra

Jasmina Lukač a Danas napilapnak írt arról, hogyan viszonyulnak a legnagyobb hatalmi párthoz közel álló médiumok a másképp gondolkodókhoz. Úgy látja, az SZHP vezetőségének sikerült a közéletben – az utcától az újságokon át a tévéig és közösségi oldalalakig mindenütt – óriási bizalmatlanságot keltenie, amit úgy lehetne legegyszerűbben megfogalmazni, hogy „már a testvérek sem hisznek egymásnak”.

– Ez a félelmetesen növekvő bizalmatlanság tulajdonképpen a média készülődése a választási kampány hajrájára. Látszólag valamilyen általános választásról van szó egy parlamentáris köztársaságban. Ezzel szemben a hatalom egy össznépi politikai leszámolásként mutatja be azt, amelyben felébresztette az összes „alvó” embert, az összes „őrült” pedig nagyzási rohamot kapott. Az attól való félelemben, hogy elveszítik a hatalmat (mert akkor legalább néhányszor nekik szegeznének arra vonatkozó kérdéseket, hogy mit tettek az elmúlt hét évben) mérgezett tüzet okádnak azért, hogy az emberek elfelejtsék, arról kell dönteniük, szavaznak-e vagy sem, és lesz, ahogy lesz. Ehelyett azt szajkózzák, hogy „arról döntesz”, hogy Vučić elnök „túléli-e”, megőrzi-e tisztességét, családja becsületét, az euró stabil árfolyamát, a felújított utakat, Koszovót, a közeli kapcsolatokat Oroszországgal, a Merkel és Macron melletti széket… A média-befejezés előkészítésével megbízottak már tudják a „D” nap pontos dátumát is, a Pink tulajdonosa a „105 nap múlva” esedékes választásról beszél, az Informer „márciust” emleget, ami így március 22-ét jelent. (az írás december 9-én jelent meg, onnantól számítva értetendő a dátum – a szerk. megj.)

Ez túl közel van, ha figyelembe vesszük, hogy túl sok botrány rázza meg az SZHP-t, ezért a kampányra csak a faragatlanság marad –a Danas olyan címlapjairól szóló kijelentések ismételgetése, amelyen Corax karikatúra van –, abban a reményben, hogy az emberek ebben azt látják, amit ők parancsolnak, hogy lássanak – írja Lukač.

Az eredeti szöveget itt találják.