Budapesten állt egy emlékmű, amely a párt megrendelésére készült, mégis a Tanácsköztársaságot kritizálta. A Varga Imre által készített emlékművet Kun Béla születésének 100. évfordulója alkalmából emelték 1986-ban. Budán, a Vérmező sarkánál állt egy bazaltkockákból épített nagy dombon. (Most a budai Szoborparkban tekinthető meg.)

1919. március 21-én kiáltotta ki a Magyarországi Tanácsköztársaságot Garbai Sándor és Kun Béla. A Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt vezetői az egyesülésről döntöttek, a Tanácsköztársaság vezetésére pedig Forradalmi Kormányzótanácsot hoztak létre. Garbai lett az elnök, Kun Béla pedig a külügyi és hadügyi népbiztos. Hamar kiderült azonban, hogy a tényleges vezető, a Tanácsköztársaság meghatározó alakja Kun Béla lesz.

A Tanácsköztársaság kezdeti népszerűségét az biztosította, hogy 1919-re az országban olyan körülmények uralkodtak, melyben mindenki vesztesnek érezte magát. Az első világháború elvesztése, a bizonytalan országhatárok, Károlyi Mihálynak, az első magyar köztársaság elnökének a gyenge politikai támogatottsága, a nemzetiségi problémák, a földosztás lassúsága, az általános szegénység mind-mind olyan helyzetet teremtett, amelyben Kun Béla a Kommunista Párt élén maga mellé tudta állítani az embereket demagóg ígéretekkel.

Miután áprilisban tanácsválasztásokat tartottak, alig pár hetet kellett csak várni az első rendszerellenes megmozdulásra. Mivel a Tanácsköztársaság hozott néhány kedvező intézkedést is, társadalombiztosítási rendszert alakítottak ki, megadták a nők választójogát, nyolc órás munkaidőt garantáltak, azt lehetett várni, megkapják a tömegek támogatását. Hogy nem így történt, annak a sokkal több negatív intézkedés volt az oka: az államosítás egyaránt vonatkozott a földbirtokokra, ingatlanokra, üzletekre, iskolákra, színházakra, bankokra, üzemekre, tehát a társadalom egészére. Mindenkit ért veszteség, akár kisiparos, akár bankár volt. Az államosított földeket nem osztották fel, hanem szövetkezeteket terveztek rájuk, így a parasztság is már megint vesztesnek érezte magát. A vallás üldözése ugyancsak ellentétes volt a többség meggyőződésével, hitével. A rendszer egyre kegyetlenebbül lépett fel és torolta meg a felkeléseket, megmozdulásokat.

A rend fenntartására megalakították a Vörös Őrséget, a felkelések leverésére pedig megalakultak a „Lenin-fiúk”. A Kormányzótanács megosztott volt az alkalmazott erőszak tekintetében, de Kun Béla sikerrel vitte át akaratát és a vörösterror egyre nagyobb méreteket öltött. A túlzott terror hamar azt eredményezte, hogy ha még volt is némi támogatottsága a Tanácsköztársaságnak, 1919 nyarára az is elveszett.

„Diplomáciájával”, külpolitikájával és katonai „sikereivel” sem vonult be a rendszer a történelem példaképei közé. A Tanácsköztársaság az elvesztett területek visszaszerzésére koncentrált. A Felvidék elfoglalására irányuló hadjárat hiába volt sikeresnek ítélhető, a Clemenceau-jegyzék elfogadásával a Tanácsköztársaság hátrányos helyzetbe hozta az országot. A Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, tisztjei és a hadügyi népbiztos is lemondtak (közülük sokan felbukkannak majd a Horthy-korszakban). Kun Béla Moszkva kegyeit és támogatását kereste, de elutasítással kellett szembesülnie.

Miután a román csapatok vészesen közelítettek Budapest felé, augusztus elsején a tanácskormány lemondott. A népbiztosok Bécsbe menekülnek.

A vörösterrort követő fehérterror hasonló áldozatokkal járt. Mivel nem állnak rendelkezésre teljes, pontos listák, a történészek csak becslésekre hagyatkozhatnak a kivégzettek számát illetően. A román hadsereg támogatását élvező Horthy Miklós tengernagy, minden jogalap nélkül kinevezett „fővezér” nem adott ugyan szmeélyes parancsot gyilkolásra, de a nevében fellépő fehérterror ugyanolyan szintű vérfürdőt rendezett (beszlések szerint 300–600 kivégzettel), mint előtte a vörösterror.

Kun Béla Ausztriából Moszkvába emigrált 1920-ban és folytatta „ámokfutását”. Csatlakozott a polgárháborúhoz a bolsevikok oldalán, belépett a Vörös Hadseregbe, a krími területeken olyan kivégzéseket, etnikai tisztogatásokat vezényelt le, amelyben tízezrek vesztették életüket. Ő maga viszont sztálini tisztogatások áldozata lett, halálának dátuma bizonytalan (1938-39).

És hogy a vérmezei Kun Béla emlékmű hogyan volt a rendszer kritikája?

„Sajnos ez később bebizonyosult, hogy mennyire nem értette senki, például a Kun Béla-emlékműnél, amit a politikai fordulat után azonnal leszedtek Budapesten. Holott ez volt az első kritikus szemléletű emlékmű a [magyar] történelemben. Egy olyan emberről szól, aki búcsúzása pillanatában az általa kivégeztetettek szellemi árnyaival találkozik, a kísértetekkel. Ott lebegnek, ott lebeg az egész a föld felett, és ott áll ez az ember, aki búcsút int, kalappal a kezében, az akasztófa alatt (amely rá vár)… Petőfi óta a lámpavas a magyar irodalmi nyelvben nem egy világítótestet hordozó oszlopot, hanem akasztófát jelent. És Kun Béla ott áll a lámpavas mellett (éjjel-nappal égett a lámpa benne). Nahát, ezért volt ez egy kritikai emlékmű.”

“Az áldozatok láthatók szinte portrészerűen, mindazok, akik áldozatul estek ennek az őáltala megalapított magyarországi kommunizmusnak, és végül ő maga is áldozat lett: 1937-ben a Szovjetunióban valószínűleg meggyilkolták Kun Bélát. Ennek az egész bonyolult történelmi képnek volt ez kitűnően sikerült emlékműve.” (Részlet Christa Nickel – Beszélgetések Varga Imrével című könyvéből, 1995)