Másfél éve él Bécsben családjával Szőke Attila színművész, a szabadkai Népszínház magyar társulatának egykori tagja, aki most a középiskolában tanult szakmájával keresi kenyerét, villanyszerelőként dolgozik. Felesége Sarolta, aki ugyancsak a Népszínházban dolgozott, két kislányukkal fél évig nélkülözte a családfőt. Ma már újra együtt vannak, a hétéves Léna már Ausztriában kezdett iskolába járni, a két és fél éves Hanna pedig óvodába.

Szőke Attila nem szerette volna elhagyni a hazáját, a munkáját és a családját, de be kellett látnia, hogy Szerbiában nyoma sincs a méltóságteljes életnek. Azt, hogy az országból dühből költözött el, vagy hogy ez egy jól átgondolt döntés volt, maga sem tudja megválaszolni. Az elhatározását azonban nem bánta meg, hiszen – mint mondja – Ausztria egy olyan ország, ahol nemcsak elkezdik, de be is fejezik az építkezéseket, az embereket pedig megbecsülik. A rendes munkáért és a túlóráért tisztességes bér jár, nem úgy, mint Szerbiában.

Miért érezte azt, hogy kényszerpályára kerültek?

– Talán legtöbbünk jól ismeri a hónap végi fojtogató érzést: most a villanyszámlát vagy a kölcsönt ne fizessem be? Úristen, még egy hét van a fizetésig, de már csak egy piros van a zsebemben. Kihez forduljak segítségért, csak hogy ezt a pár napot kihúzzuk valahogy? A kollégák már „kilőve”, maradt anyukám, aki nyugdíjas pedagógus létére Röszkére jár dolgozni azért, hogy valahogy ő is eltengődjön. Nekem kellene segíteni őt, és nem fordítva. Ráadásul soha nem voltam az a „besimulós” típus. Enélkül pedig igen nehéz egy olyan rendszerben, ahol nem a teljesítmény, hanem a pártkönyvecske alapján ítélik meg az embereket. Itt csap át az egzisztenciális kérdés morálisba. Ebben a hangulatban talált meg két nagyon fontos történet.

„Maradunk Ausztriában, mert itt minden természetes, ami otthon nem volt az”

Mégpedig?

– Léna öt és fél éves volt. Huszonötödike körül megkért, hogy főzzek neki spagettit, ugyanis az a kedvenc étele. A gyomrom összeszorult, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy majd jövő héten, amikor apa fizetést kap. Napokig nem tudtam tükörbe nézni. Milyen apa vagyok, aki nem tud megvenni fél kiló darált húst, meg 200 gramm sajtot a kislányának? Nem Barbie babát kért, nem valami drága, felesleges dolgot. Csak egy kis spagettit. És akkor elkezdtek sorjázni a valódi kérdések. Milyen jövő vár rá Szerbiában, mikor sorra szűnnek meg a magyar nyelvű szakok? Mit mondjak neki? „Hajrá, kislányom, legyél tisztességes, tanulj, dolgozz szorgalmasan, legyél egyenes gerincű ember, fejezd be az egyetemet, és majd meglátod, minden rendben lesz?! Nézd meg, apádnak is hogy bejött.” Nem tudtam soha hazudni, és ezek a mondatok itt, Szerbiában hazugságnak hatnak. Szolgalelkűségre, megalkuvásra, képmutatásra, lopásra, csalásra pedig nem akartam nevelni. Pedig sajnos ezen „értékek” alapján működik ez az ország.

Mi volt a másik?

– A Gerincbántalmak című előadás próbáin a rendező arra kért bennünket, hogy írjunk egy monológot arról, hogy mit éreznénk, ha elveszítenénk az állásunkat. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy már csak a színház az, ami ideköt, ha azt elvennék tőlem, akkor szabad lennék. Erre az érzésre kezdtem el megfogalmazni a monológot. Felsoroltam mindazokat a dolgokat, amelyek zavarnak, elkeserítenek ebben az országban. Ha jól emlékszem, négyoldalas lett a monológ, ennek csak egy töredéke került bele az előadásba, de így is elég ütősre sikeredett, pedig nem is ez volt a cél, csak kiírtam magamból azt, ami nyomasztott. Szembesültem a valósággal, csináltam egy zárszámadást, aláhúztam, és levontam a tanulságot.

Főszerepet vállaltam a legnagyobb előadásban

„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik a színház. Főleg a kollégák, a jóízű munkák, a színpadi lét. Maga az intézmény nem hiányzik. De nem bánok semmit, tudom, hogy miért hoztam meg ezt a döntést. Főszerepet vállaltam a legnagyobb előadásban: apa lettem. Valahogy ez a szerep kedvesebb számomra, mint bármelyik színházi szerepem. Családom van. Két kislányom és egy feleségem. Felelősséggel tartozom értük és a jövőjükért. Nem tudnék úgy élni, hogy nem tettem meg mindent értük, és nem próbáltam a legjobbat megadni nekik.”

Szőke Sarolta a mai napig megborzong a keserűségtől, amikor azt hallja, hogy újabb család indul útjára az ismeretlenbe, hogy újabb fiatalok és kevésbé fiatalok fognak néhány hét múlva a több kilométeres sorokban várakozni Röszkén, Tompán, hogy egy pár napra hazajussanak, hiszen ő maga is ezt teszi:

– Fél évig voltunk távol egymástól. Ezt mutatja a naptár, a lélek viszont nem így számol. Ma sem tudom, hogyan sikerült elviselni ezt az időszakot. Talán azért, mert már sok mindent el kellett viselni abban az országban, ahova születtünk. Mostanra csak a kavargó emlékek maradtak, és a nyomasztó érzet, hogy ezt a terhet kényszerítette ránk ez az ország. Emlékek, a pénteki vagy szombati esték izgalma, hogy Apa mikor lép be végre az ajtón, hogy jól utazott-e, hogy minden rendben van-e, az esti Skype-hívások, hogy milyen napja volt, hogy jól van-e, hogy mikor mehetünk már végre utána. Aztán a vasárnapi búcsú mérhetetlen szomorúsága. Heti egy-másfél napra láttuk egymást, így tudtunk lavírozni abban a helyzetben.

Kaptak-e segítséget ebben az időszakban?

– Köszönöm azoknak a családtagjainknak, akik mindvégig mellettünk álltak meghozott döntésünkben, bármennyire is nehéz volt nekik. Akiknek a segítségére mindig számíthattunk: szüleim, Kati Mama és András Tata, férjem anyukája, Rózsa Mama, a közeli barátaink, a Társulatunk. Nélkülük nem sikerült volna.

Nyitókép: Baráth Attila / Szab-Way

Az írás a Családi Kör 2018. november 22-i számában jelent meg.