Persze, hiszen minden viszonylagos. De azért egész jókat szoktunk kuncogni azon, amikor szlovák nacionalisták a régi nagy szlovák uralkodók közé sorolják Mátyás királyt, de némelyek még Szent Istvánt is. Utóbbinak az udvartartásában pedig szinte mindenki ukránul beszélt – ezt persze már egy Amerikában élő ukrán történésztől tudjuk, aki a kilencvenes években arra adta a fejét, hogy a szovjet hatásoktól, és az ezekből eredő torzításoktól megtisztított tankönyvet írjon. Ha ennek nincs is, a szlovák nacionalisták királyhonosításának legalább van reális valóságalapja, hiszen ha azt vesszük figyelembe, hogy a megnevezettek a mai Szlovákia területén is uralkodtak – az országuk része volt a mai Szlovákia is –, akkor nyugodtan tekinthetjük őket szlovák uralkodóknak. Is! Meg hát, egy ilyen logika alapján, akkor még sok minden másnak, így akár ukránnak is, habár azon a vidéken, ahol ők, vagyis a mai ukránok elődei éltek, akkoriban sokkal inkább a Kijevi Rusz volt illetékes, de most, kérem, ne vesszünk el az ilyen részletekben. Legyünk inkább büszkék arra, hogy régi nagy királyainkat más nemzetek is a magukénak vallják, hiszen ez számunkra, történelmünk számára is megtiszteltetés, az elfogadás jele. Akkora volt az az ország – a Magyar Királyság –, közös múltunk részleteiből, apró szilánkjaiból mindenkinek juthat bőséggel, nem kell acsarkodnunk miatta, ahogy a horvátokkal sem viaskodunk Janus Pannonius vagy épp a Zrínyiek miatt. A magyar történelem is kevesebb, szegényebb lett volna, ha a Zrínyiek nem horvátok is egyben – és fordítva.
Nézzük most mindezt a mai nemünnepünk viszonylatában!
Vannak történelmünknek – közös múltunknak – olyan pillanatai, amikor nem nagy uralkodókat, jeles személyiségeket, hadvezéreket, költőket igyekeztünk elszipkázni egymás elől, hanem területeket. Országrészeket. Így 1918. november 25-e is az egykori Magyar Királyság, a régi Magyarország feldarabolásának egyik mérföldköve volt. A mai Vajdaság területén élő magyarság is akkor került kisebbségi sorsba, akkor veszítette el hazáját. Gyásznap ez tehát a javából, semmi okunk sincs arra, hogy ezen a napon bármit is megünnepeljünk. Sőt, aki november 25-én született, a születésnapi buliját is másik napon tartja. Egy olyan közösség pedig – esetünkben Szerbia –, amely elvárja tőlünk, hogy lojális, odaadó, hű állampolgárai legyünk, nem kényszerít rá bennünket arra, hogy megünnepeljük nemzetünk gyásznapját.
Annak tehát, hogy ezt a napot választották Vajdaság Napjának, olyan üzenete is van a vajdasági magyarság számára, hogy „el lehet menni”, „nincs itt mit keresni”, s nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy semmi okunk arról ábrándozni, hogy egyenrangú állampolgárnak tekintenek majd valaha is bennünket, a másod- vagy harmadrangból sohasem tudunk majd kilépni, s ez a megkülönböztetés, lekezelés nemzedékeken át elkísér majd leszármazottainkat.
Nyilvánvaló, hogy a Szerb Haladó Párt részéről ennek a napnak az ünneppé nyilvánítása egy rosszindulatú, negatív felhangú és rossz szándékú gesztus. Az pedig, hogy ezt a magyar csatlósaik is megszavazták, amolyan quislingi csapás kisebbségi közösségünkre. Csak, hogy érezzük a bunkó, a bárd súlyát, amely lecsap ránk.
A Szerb Haladó Párt részéről azonban, ha figyelembe vesszük, hogy az egykori radikálisok szakadárjai hozták létre és vezetik azóta ezt a politikai szervezetet, legalább van értelmezhető logikája is ennek a lépésnek, hiszen amikor a szerb nacionalisták meg akarják ünnepelni országuk gyarapítását, az hasonló gesztus, mint amikor a szlovák nacionalisták szlovák királyként akasztják a falra Mátyás király portréját. Azt azonban, hogy a parlamentben a magyar képviselők is megszavazzák ezt a döntést, nem nagyon hasonlíthatjuk máshoz, mint ha egy, a kilencvenes évek háborúiban megözvegyült, gyászoló horvát vagy bosnyák asszony Mladić tábornok, vagy Arkan portréjával díszített naptárt akasztaná a falra, hogy azon kövesse a napok múlását. Érezzük, ugye, hogy milyen abszurd szituáció ez…
És közben még Ceca, vagyis tekintetes Arkanné asszony dalait hallgatja mellé a rádióban…
Cseppet sem humoros a téma, mégis egy régi vicc jut eszembe erről a mai nemünnepünkről. A rendszerváltoztatás időszakában igen gyakran mesélték az alábbi tréfát Magyarországon…

Találkozik Budapesten a török és a szovjet nagykövet. Az utóbbi kifakad:
– Ti százötven évig tartottátok őket megszállás alatt, mi alig vagyunk itt negyven éve. Miért van az, hogy minket mégis sokkal jobban gyűlölnek, mint titeket?
– Azért, mert mi nem vártuk el tőlük, hogy meg is ünnepeljék a jelenlétünket.

A megszállás és felszabadulás kérdése pedig ugyancsak viszonylagos. Amikor a kilencvenes években szerb fordításban is megjelent Mészáros Sándor, a neves történész, az újvidéki Magyar Tanszék volt tanárának nagyszabású műve a vajdasági magyarság történetéről, az Ifjúsági Tribünön megtartott könyvbemutatón a szerző elmesélte, hogy akadt némi gondjuk is fordítás közben. A szerb történelemértelmezés szerint ugyanis Vajdaság elcsatolása felszabadulás, ők tehát így akarták írni a könyvben is, „oslobođenje”. Magyar szempontból azonban egyértelműen megszállás, „okupacija”, amit a könyv szerb kiadója és fordítója semmiképp sem akart elfogadni. Végül azt a köztes, áthidaló megoldást találták ki, hogy nem minősítették az eseményeket. A kérdéses, vitatott mondat pedig aztán úgy került be a kötetbe, hogy a szerb hadsereg bevonul a mai Vajdaság területére… Ez igaz, és ezt senki semmilyen szempontból sem vitathatja!
Példaértékű ez a magatartás, így valahogy kellene egymáshoz csiszolni népek és nemzetek közös történelemszemléletét.
A Szerb Haladó Párt eltököltsége azonban, hogy a mai napot ünneppé nyilvánítja, tulajdonképpen ellehetetleníti ezt. Nem akar párbeszédet, nem akar összecsiszolást, nem akar kölcsönös elégedettségre okot adó egészséges kompromisszumokat sem. Ő uralkodni, elnyomni, diktálni akar, ha kell, hát dicstelen quislingek bevonásával is. Azt, mondjuk, igazán nem értem, hogy miért van szükségük ehhez olyan címerállatként maguk előtt hordozott magyarokra is, akik hajlandók parolázva ünnepelni nemzetük gyásznapját, de amíg vannak ilyenek, addig miért ne fogadnák tőlük jó szívvel – hülyék is lennének visszautasítani – az emléktábla-avatásokat, a koszorúzásokat, a virágcsokrokat, a gratulációkat. „Jól elbántatok velünk, gratulálok! Legyen nektek örök dicsőség ez nap” – milyen jól is hangzik ez, teszem azt, Pásztor István szájából.
De nemcsak a vajdasági magyarság számára nemünnep, hanem gyásznap ez a mai. Egyfelől az egyetemes magyarság számára is az a területveszteség miatt, de most még csak nem is erre gondolok. November 25-e ugyanis a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja is egyben. No, ehhez vajon mit szólt volna a fent idézett viccben megszólított budapesti török nagykövet?
Orbán Viktor magyar miniszterelnök néhány órával ezelőtt a közismert és népszerű, Szomorú vasárnap című dalt posztolta ki hivatalos Facebook-oldalára.

A magyar kormányfő nem a Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai rabokat és kényszermunkásokat siratta el ezzel a gesztusával, és – felettébb sajnálatos módon – nem is az ebbe a nemünnepbe belekényszerített délvidéki magyarság iránti szolidaritását fejezte ki. Ő, egyébként teljes joggal, a BREXIT miatt érzi különlegesen szomorúnak ezt a napot, ma írták alá ugyanis Brüsszelben a megállapodást az Egyesült Királyság uniós kiválásának feltételeiről. S valóban, ennél keservesebb eseményt keresve sem találhatnánk a világpolitika aktuális folyamatai között…
De tekintsünk most el ettől.
Tekintsük Orbán Viktor üzenetét iránymutatásnak.
Mondom is, hogy miért: minden ünnep- és gyásznapnak megvannak a maga, az alkalomhoz illő zeneművei, versei, szövegei, amelyek a megemlékezéseken elhangzanak, mint egy-egy temetésen Chopin gyászindulója. Javaslom, legyen hát a Szomorú vasárnap a november 25-i nemünnep hivatalos himnusza! Akármikor, akárhol, bármilyen rendezvényt is tartsanak ebben az országban, vagy világszerte bárhol, ennek a dalnak az eléneklésével vagy lejátszásával fejezze ki tiltakozását mindenki, aki elítéli, elutasítja ennek a napnak hivatalos állami ünneppé, Vajdaság Napjává való nyilvánítását, illetve a vajdasági magyar quislingeknek az ehhez adott dicstelen és szégyenteljes támogatását.
A Szomorú vasárnap pedig ismert szerb változatban is, kezdeményezzük hát mielőbb, hogy iktassák be a hivatalos tartományi rendezvények programjába is, hogy a Szerb Haladó Párt vezetőiben és tagságában is tudatosítsuk, hogy a vajdasági magyarságban, mint közösségben, nem mindenki áruló!
És tekintsük ennek a dalnak a kiposztolását Orbán Viktor figyelmeztető üzenetének is, mindazokhoz, akiket érint…

Vendégszerző: Dimity Daniella