Az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborúban elszenvedett veresége Magyarországon is döntő változásokat hozott. 1918. október 31-én győzött az őszirózsás forradalom, november 16-án pedig kikiáltották az első magyar köztársaságot.
Bulgária összeomlásáról és a háborús erőfeszítések válságáról az első híradások a budapesti lapokban csak 1918. szeptember 27-én jelentek meg, addig a háborús cenzúra gondosan elfedte az olvasók elől a helyzet reménytelenségét. A háborús erőfeszítésekbe belefáradt, ám addig viszonylag nyugodt közvéleményt az ijesztő hírek erősen fölzaklatták, amit csak fokozott Wekerle Sándor miniszterelnök másnap megtartott sajtótájékoztatója: a kormányfő őszintén beszámolt a helyzet súlyosságáról.
A harmadik miniszterelnökségét szolgáló, közel hetvenéves Wekerle a Monarchia politikai életének igazi veteránja volt. A közvélemény – a másik jelképes alak, Tisza István személye mellett – benne látta megtestesülni azt a politikát, ami a küszöbön álló háborús vereséghez vezetett. Az országot addig vezető politikai elit a háborús nehézségektől gyötört országban a katasztrófa előestéjére már teljesen elveszítette hitelét.
A bizalomvesztés egyaránt érintette a Nemzeti Munkapártban helyet foglaló kormánypárti és a több kisebb ellenzéki pártban politizáló mérsékelt ellenzéki politikusokat is, hiszen a két csoport egyformán németbarát és háborúpárti volt. A politikusok hitelvesztése így az egész rendszer válságává szélesedett, hiszen a közvélemény figyelme olyan politikusok és csoportok felé fordult, amelyek eddig még nem voltak hatalmon, és akiktől az eddigiektől gyökeresen eltérő politikát vártak.
Az egyik ilyen csoport, a gróf Károlyi Mihály vezette Függetlenségi és 48-as Párt a korábbi Egyesült Függetlenségi Pártból vált ki 1916 nyarán, és mintegy húsz képviselőjével az országgyűlésben is a háborúellenes nézeteket és az ország demokratizálását képviselte. A Jászi Oszkár vezette Országos Polgári Radikális Párt 1914-ben alakult. A szervezet a Károlyi-pártnál gyorsabb átalakításokat követelt, ám hatékonyságát erősen korlátozta az, hogy a párton belül is különféle irányzatok vívták ádáz vitáikat. A harmadik és leginkább szervezett csoport a szintén parlamenten kívüli Szociáldemokrata Párt volt: a háborút eredetileg támogató munkáspárt 1918 őszére nagy népszerűségre tett szert, taglétszáma gyorsan növekedett. A három szervezet együttműködése a választójog bővítése körüli küzdelemben már 1917-ben megkezdődött.
Kiút keresése
A háború éveiben nem tartottak országgyűlési választásokat, így az 1910-ben megválasztott parlament tagjai már nyolcadik éve töltötték be hivatalukat. A történelmi Magyarország országgyűlésének – mint utóbb kiderült – utolsó ülésszakát 1918. október 16-ra hívták össze. A többnapos ülésszak első napján Wekerle miniszterelnök a kiegyezésen alapuló rend reformjának ígéretével próbálta megnyugtatni a közhangulatot, Károlyi Mihály pedig a vesztes háború következményeiről beszélt. Tovább fokozta a nyugtalanságot, hogy az ülés után a korábbi miniszterelnök és rendkívül befolyásos politikus, Tisza István ellen sikertelen merényletet kíséreltek meg, amikor éppen az autójába szállt be.
Tisza István magyar királyi mniniszterelnök, aki rövid tétovázás után belevitte az országot az I. világháborúba (Fotó: Wikimédia)
Másnap, október 17-én hangzottak el a parlamentben Tisza István híressé vált szavai: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.” Tisza szavai bombaként robbantak az amúgy is izgatott közvéleményben, hiszen a háborús vereséget a kormánypárt olyan vezetője ismerte el, aki maga is felelős volt a korábbi évek politikájáért. A helyzetet még feszültebbé tették a hadsereg széteséséről, a zendülésekről és a nemzetiségek szervezkedéséről szóló hírek. Wekerle Sándor ezért végül október 23-án, a parlament ülésének szünetében a miniszterelnök szobájában tartott egyeztetést követően lemondott.
Az ezt követő napokban lázas tárgyalások kezdődtek az új kormány megalakításáról. Az egyeztetések központja a gödöllői királyi kastély volt, ahol IV. Károly király személyesen irányította a tárgyalásokat. Október végéig azonban nem sikerült életképes kormányt létrehozni. A mérsékelt ellenzék részéről senki nem lelkesedett a sok sikerrel nem kecsegtető miniszterelnöki posztért, a vezető politikusok és a király pedig ekkor még nem kívánta Károlyi és a parlamenten kívüli ellenzék kezébe adni a hatalmat. Végül Hadik János grófot bízták meg a kormányalakítással, aki október 30-án nagy nehezen összeállította a kormányt. Az eseményeket azonban ekkor már az utca irányította, így Hadik a magyar történelem legrövidebb megbízatását töltő miniszterelnökeként október 31-én hajnalban lemondott.
A Nemzeti Tanács megalakulása
Miközben a politikusok az új kormány összetételéről vitatkoztak, több fontos esemény súlyosbította a helyzetet: egyrészt október 24-én az olaszok támadást indítottak a Piave folyónál az osztrák-magyar csapatok ellen, ami néhány nap múlva a front összeomlásához vezetett. Másrészt az osztrák császárságot szövetséges állammá nyilvánító, október 16-án kiadott királyi kiáltvány végeredményben fölgyorsította a nemzetiségek szervezkedését, így október végére a csehek, a horvátok és az új, mai értelemben vett Ausztria képviselői is kimondták elszakadásukat.
Budapesten az események középpontjába az Astoria Szállóban október 25-én hivatalosan is megalakuló Magyar Nemzeti Tanács került, aminek elnöke a legismertebb és legnépszerűbb politikus, Károlyi Mihály lett. Ez a testület néhány kisebb szervezeten kívül a Károlyi-párt, az Országos Polgári Radikális Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselőiből állt. Másnap már a cenzúrával mit sem törődő fővárosi lapok hozták tizenkét pontból álló kiáltványukat, amiben az ország demokratikus átalakítását és a háború befejezését követelték. A kiáltvány és a követelések közzététele már megelőlegezte, hogy a Nemzeti Tanács nyíltan ellenkormányként lépjen föl. A közben zajló kormányalakítási tárgyalásokon október 26-án és 27-én az uralkodó még nem volt hajlandó Károlyit miniszterelnökké kinevezni.
A kinevezéshez az utca és a közvélemény hangos támogatására, vagyis forradalomra volt szükség. Október 25-től kezdődően egymást érték a nagygyűlések, és új szervezetek alakultak: létrejött például a Katonatanács, aminek fontos szerepe volt a hadsereg támogatásának megszerzésében. A leghangosabb szimpátiatüntetés Károlyi Mihály mellett október 27-én este alakult ki, amikor a Bécsből hazatérő, miniszterelnökké még nem kinevezett politikust hatalmas tömeg fogadta a Nyugati pályaudvaron. A tömeg kifogta a lovakat Károlyi kocsijából, majd az emberek maguk húzták végig a Nagykörúton.
Az őszirózsás forradalom
Az első lövések hamar eldördültek: október 28-án hatalmas tömeg kívánt Budára vonulni, hogy a király képviseletében eljáró József főhercegtől Károlyi miniszterelnöki kinevezését követeljék. A Lánchídon azonban a karhatalom útját állta a tüntetőknek, és az erőszak alkalmazásának eredménye három halott volt. Az események ettől kezdve gyorsan követték egymást: a mindinkább ellenkormányként fellépő Nemzeti Tanács egyrészt jól érzékelhetően bírta az utca támogatását, másrészt sorra álltak át pártjára a hatalom szempontjából döntő fontosságú tényezők. Október 30-ára a rendőrség és a Katonatanács befolyása alá kerülő hadsereg jelentős része megtagadta az engedelmességet a hivatalban lévő ügyvezető kormánynak. Nagy jelentősége volt a telefonos kisasszonyok átállásának is: a Nemzeti Tanács így ellenfeleinek minden lépéséről értesülhetett, a döntő pillanatban pedig blokkolni tudta a kommunikációt.
Károlyi Mihály, az első magyar köztársaság miniszterelnöke, majd elnöke (Fotó: Wikimédia)
Október 30-án még viszonylag nyugodtan indult a nap, délután azonban újabb tüntetés kezdődött. A Károlyi-párt mai Vörösmarty – akkori nevén Gizella – téri központjától az egyre hatalmasabbá váló tömeg este kilencre a Nemzeti Tanács székhelyéül szolgáló Astoria Szállóhoz vonult. A Nemzeti Tanács igyekezett megakadályozni az erőszak alkalmazását, ám az eseményeket nem lehetett megállítani. Az éjszaka folyamán elfoglalták a városparancsnokságot, a hadsereg pedig végképp megtagadta az engedelmességet. Az átálló katonák Monarchiát jelképező jelvényük helyére őszirózsát tűztek, innen a forradalom elnevezése.
Október 31. reggelére Budapest stratégiai pontjait a Nemzeti Tanácshoz hűséges alakulatok tartották ellenőrzésük alatt. Hajnalban a forradalom kitöréséről beszámoló röpcédulák öntötték el a várost, a gyárakban sztrájk kezdődött. Reggel hét órakor végül a néhány nappal korábban Bécsbe visszautazó király megbízásából eljáró József főherceg a Várba kérette Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt és Kunfi Zsigmondot, a Szociáldemokrata Párt vezetőjét, és megbízta Károlyit a kormány megalakításával.
Új kormány, új rendszer
A Magyar Nemzeti Tanács ezt követően a budapesti városházán tanácskozva megalakította az új kormányt, melynek tagjai az esti órákban József főherceg előtt letették a királyra az esküt, majd a Sándor-palotában az új minisztertanács megtartotta első ülését. A forradalom győzött, és az események szemtanúi számára nyilvánvaló volt, hogy ez több mint kormányváltás, hiszen a Nemzeti Tanács programja az ország alapvető átalakítását tűzte ki célul. Másnap, november 1-jén vált mindez igazán egyértelművé: a kormány a közhangulat hatására a királytól esküje alóli felmentését kérte, amit a király több izgatott hangú telefonbeszélgetés után meg is adott. A kormány ezután új esküt tett az országgyűlés funkcióit átvevő Magyar Nemzeti Tanács előtt. A régi viszonyokkal való szakítást a köztársaság kikiáltása tette teljessé november 16-án.
Az új kormányra hatalmas feladatok vártak. Kezelni kellett a háborús összeomlás következményeit, a történelmi Magyarországtól való elszakadásra törekvő nemzetiségek követeléseit, biztosítani kellett a közellátást, mindezen kívül pedig gyökeresen át akarták alakítani az országot. A kormány szinte kilátástalan körülmények között látott munkához: nem tudta megszerezni a győztes antant elismerését, jobb- és baloldali belső ellenzéke hamar megszerveződött, ráadásul egy szilárd alkotmányos rend és végleges határok nélküli, káoszba forduló országban kellett volna biztosítania a hétköznapi élet alapvető feltételeit.
Szerző: Keisz Ágoston
Megjelent az Origón, 2013. november 3-án
