Hallgatni arany. És valóban, az ész azt diktálja, hallgatni kellene, nem beszélni, nem írni, hiszen ez most az elvárás, a követendő irányvonal – és, hogy divatos szóval éljek – a trendi (is). Nem kell szólni semmiért, jól van az így, majd lesz valahogy, hisz olyan, hogy valahogy ne legyen, még sosem fordult elő.
Szükségem van nekem arra, hogy magamra és a családomra irányítsam a reflektor fényét, hogy felhívjam a pártparancsot kiosztók, vagy a parancsot továbbító szürke eminenciások figyelmét, hogy az első adandó alkalommal keresztbe tegyenek nekem vagy a szeretteimnek? Dehogy van szükségem, úgy hiányzik ez nekem, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Amúgy is, szépen mondja a magyar: nem szól szám, nem fáj fejem.
Akkor meg miféle mazochizmus ez, amivel az ember veszélybe sodorhatja a családtagok munkahelyét, a céget, ahol dolgozik, a barátainak, kollégáinak az életét, céltáblát rajzolva a fejükre? Erre pofonegyszerű a válasz: többször is elmondtam, nem vagyok hajlandó csukott szemmel és ölbe tett kézzel nézni, hogyan teszik tönkre a gyerekeim jövőjét a mának, kizárólag csak a mának élő, és a saját anyagi biztonságukat a lehető legrövidebb idő alatt megteremteni kívánó politikusok és az őket kiszolgáló egyének.
Felemelem a szavam minden egyes olyan esettel kapcsolatban, amikor a politikusok túlmennek azon a határvonalon, amelyről ők is tudják, hogy nem lenne szabad. Éppen ezért közlöm:
A gyerekem nem fog egyetlen egy kampányrendezvényen sem fellépni.
És akkor kezdjük az elején, mi vezetett oda, hogy nekem ezt a mondatot nyilvánosan kellett közölnöm.
Az előzmények
Hat és fél éves a lányom. Itthon cserfes szájú, vendégségben, óvodában ezt az arcát kevésbé mutatja. Imád mozogni, ugrálni, egyéves kora óta nem alszik nappal (lehet előtte se aludt, csak azt már elfelejtettem), vagyis „lenyomja a napot” reggel héttől este tízig megállás nélkül. Látom az olvasó, „ó, szegény szülők” arckifejezését, de ez van, csak semmi sajnálkozás, volt kitől örökölnie a géneket. De hogy ezt az örökmozgó természetet legalább egy kicsit lefoglaljuk, a kislány hetente kétszer eljár zenére táncolni. Imádja, alig várja azt a két napot, sőt, a hét többi napján sokszor csalódottan veszi tudomásul, hogy az adott napon nincs foglalkozás. Az előadó gyönyörűen foglalkozik velük, imádják is a kicsik.
Volt már fellépésük a helyi közösségben, a város főterén, és nemrég egy újabb lehetőség jelentkezett, október 21-én, a 2018 perces foci nevet viselő rendezvényen, amelynek a helyszíne a zentai sportcsarnok lesz. A tornát a Vajdasági Magyar Szövetség Ifjúsági Fóruma szervezi, nem először. Semmi kifogásom a rendezvény és a szervezők ellen. Másfél évvel ezelőtt én tudósítottam a Magyar Szónak a tornáról. Úgyhogy be is jelöltük a naptárba: október 21., zentai sportcsarnok, fellépés.
Kampányrendezvények listája
A helyzet akkor változott meg, amikor október 15-én a Vajdasági Magyar Szövetség által összeállított Magyar Összefogás lista kampányrendezvényei között megtaláltam a 2018 perces focit, nem is egyszer, hanem kétszer. Először a megnyitó, utána pedig a zárórendezvény. Itt el is dőlt: az én lányom nem fog fellépni. És mielőtt valaki VMSZ-t kiáltana, közlöm: semmilyen kampányrendezvényre nem engedem a gyerekemet. Sem a VMSZ-ére, sem a Magyar Mozgaloméra. Amennyiben pedig október 19-ig újabb nemzeti tanácsi lista jelenik meg a színen, az ő kampányrendezvényükre se engedem. Egyszóval: senkiére se.
Könnyű ezt így kijelenteni, de mit mond az ember a lányának, ő miért marad le a fellépésről? Kínos volt, amikor mellém ült, és elkezdtem nyögni. Szó szerint nyögni, hogy „tudod, azért nem, mert ez nem szép dolog, gyerekek és politikusok együtt, és majd évekkel később rájössz, hogy jó volt ez így, mert tudod, a gyerek ilyen helyen…”. Rám nézett és ennyit mondott:
„Apa, nem értem. Mondd magyarul!”
Hát hogy is értené, hiszen hat és fél éves. És akkor jött a sors keze, eszembe jutott a születésnapi meghívó. Kinyitottam, s az állt benne, „szeretettel meghívlak születésnapomra, amelyet vasárnap, október 21-én tartok.” Mondtam neki, hogy a barátnője biztos nagyon szeretné, ha ott lenne, mire helyeslően bólogatott, és azt mondta:
„Akkor vasárnap játszóház, fellépés meg úgyis lesz máskor is”.
Jövő helyett…
Nem voltam képes őszintén örülni ennek a fordulatnak, jobb lett volna, ha egészen pontosan meg tudtam volna magyarázni a gyermekemnek, miért nem vehet részt a rendezvényen. De az dobja rám az első követ, aki az ilyen korú gyerekének ügyesen, okosan képes lett volna elmagyarázni azokat az erkölcsi aggályokat, amelyek miatt a fellépésről való távolmaradás döntése megszületett. Úgy tűnik, mostantól ez egy állandó és kemény szülői feladat lesz, de legalább lehet rá készülni…
Egy valamit nem értek csak. Azoknak az embereknek, akik hetente többször is iskolákban és óvodákban kampányolnak, felhasználva a gyerekeket díszletként, tényleg semmi se számít, semmi se szent? Még a gyerek sem? Az sem jut eszükbe, hogy Orbán Viktort a Nemzeti Választási Bizottság 350 ezer forintra (1100 euró) büntette, amiért több rendezvényen is gyerekekkel kampányolt, anélkül, hogy ehhez hozzájárultak volna a szülők.
A hatalomvágy tényleg ekkora, hogy nincs egy ember, például a jelöltek közül egy pedagógus, egy jogász, aki azt mondaná, hogy: hé, fiúk, lányok, álljunk meg! Nem néztem utána, hogy jogilag törvényes-e oktatási intézményben kampányolni. Az emberi oldalról, apai eszemmel és szívemmel közelítem meg a problémát, és kérdezem: tényleg, a gyerekek kellenek ahhoz, hogy a megszerzett hatalom ki ne csússzon a vezetők kezéből?
A hatalom döntött: a gyerek a jövő helyett eszköz lett.
„Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik.”
(Arany János: A walesi bárdok)
Fotó: illusztráció (magyarosszefogas.rs)
