A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság szeptember 9-én ünnepelte fennállásának 70. évfordulóját. Az ünnepség a szokásos katonai díszfelvonulással kezdődött, de figyelemre méltó módon ezúttal elmaradt az interkontinentális ballisztikus rakétahordozók szemléje, ami tavaly tavasszal kihúzta a gyufát Donald Trump amerikai elnöknél. (A „nagy és nagyon pozitív” gesztust Trump a Twitteren köszönte meg Kim Dzsongunnak.)
Csak a harmadik legmagasabb rangú kínai jött el: Li Zsansu, a kínai Népgyűlés elnöke Kim Dzsongun társaságában az ünnepségen (Fotó: Kin Cheung, AP)
Árnyékot vetett azonban az ünneplésre, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök a legfőbb koreai vezető személyes meghívása ellenére sem ment el, hanem csak üzenetben gratulált és a harmadik állami méltóságot, az Országos Népi Gyűlés elnökét küldte el maga helyett. Azért is meglepő ez, mert Kína továbbra is Észak-Korea legfontosabb gazdasági partnere és –legalábbis mostanáig – leghűségesebb politikai támogatója. Hszi nyilvánvalóan Trump amerikai elnök kedvében akart járni, akárcsak Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki helyett szintén csak az orosz felsőház elnöke jelent meg. Kim a távolmaradásokkal egy nyilvánvalóan nagyon remélt sikerről maradt le, hiszen 2011-es hatalomra lépése óta egyetlen külföldi államfő sem látogatott Phenjanba.
Mit ünnepel Észak-Korea?
A koreai félsziget a 1910-től a II. világháború végéig japán gyarmat volt. Franklin Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Csang Kaj-sek kínai kormányfő az 1943-as kairói konferencián említették először Korea felszabadítását a japán megszállás alól, majd Sztálinnal is beszéltek erről a jaltai konferencián. A Szovjetunió évekig ígérgette, hogy beszáll a Japán elleni háborúba, de csak egy nappal a második amerikai atombomba 1945. augusztus 9-i bevetése után üzent hadat Japánnak.
A Vörös Hadsereg gyorsan nyomult előre a koreai félszigeten, s az amerikaiak ezt látva elhatározták az ország felosztását két megszállási zónára. A határ megvonásával két fiatal tisztet bíztak meg, akik közül az egyik Dean Rusk későbbi külügyminiszter volt. Ruskék fogtak egy térképet a National Geographic magazinból és a 38. szélességi körnél húzták meg a határt, így a terület északi fele a Szovjetunió, másik fele az Egyesült Államok megszállási zónája lett. Németország felosztásával ellentétben a két terület nagyjából azonos méretű, de a főváros az amerikai zónában maradt.
A két nagyhatalom eleinte nemzetközi gyámság alá kívánta helyezni az egész Koreát, de a tárgyalások nem vezettek eredményre. Miközben északon a szovjetek a helyi Japán-ellenes baloldali felkelők köré szervezték az új hatalmat, addig délen kegyetlen katonai közigazgatás működött. A hidegháború kirobbanása miatt Washington és Moszkva az ENSZ-ben sem tudott megegyezésre jutni egységes választások megtartásáról.
Az 1948. májusi választások után, amelyet csak a déli zónában tartottak meg általános megfélemlítés közepette, augusztus 15-én az amerikaiak átadták a hatalmat egy véreskezű helyi diktátornak. Erre válaszul Kim Ir Szen 1948. augusztus 9-én északon kikiáltotta a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot.
A koreai háború
A két országrész közötti viszony egyre romlott, mire 1950. június 25-én Kim Ir Szen vezetésével Észak-Korea – Kína és a Szovjetunió támogatásával – meglepetésszerű támadást indított Dél-Korea ellen, amit azzal indokolt, hogy az csupán válasz a déliek által kezdeményezett határincidensekre – ami nem is állt távol a valóságtól.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa (amelynek ülését Moszkva bojkottálta) inváziónak minősítette az északi támadást és azonnali tűzszünetre szólította fel a két országot – sikertelenül. Dél-Korea hamarosan új offenzívát kezdeményezett és elfoglalta Phenjant, az északi fővárost, sőt november végére már a kínai határnál fekvő Jalu folyóig jutott. Ez viszont már túl sok volt Kínának.
Kínai beavatkozás
Kínának valójában nem volt érdeke, hogy részt vegyen a koreai háborúban, mert Mao Cetung forradalma éppen, hogy csak hatalomra jutott 1949-ben, és elsődleges célja Tajvan visszaszerzése volt. Moszkva azonban 1950. augusztusában igyekezett meggyőzni Csu En-laj kínai miniszterelnököt a koreai háborúba való beavatkozásról, de Mao legközelebbi munkatársai – Liu Sao-csi (Mao helyettese), Csu De tábornok (Mao bizalmasa) és Lin Piao (a koreai beavatkozás későbbi vezetője) – ellenezték azt.
Sztálinnak azonban mégis sikerült meggyőznie Maot a beavatkozás szükségességéről, és Kína hamarosan csaknem egymillió katonával belépett a koreai háborúba. „Így legalább megszabadulunk a Kuomintang katonáitól” – jelezte Mao, de végül nemcsak azoktól „szabadultak meg”, mert a háborúban csaknem 400.000 kínai katona vesztette életét, köztük Mao Cetung egyik fia is. (Ennek ellenére, amikor vendégtanárként Phenjanban jártam és megtekintettem a koreai háború múzeumát, a kínai hadsereg koreai háborús szerepének semmilyen jelét sem találtam.)
Észak Korea ma
Észak-Koreában a politikai helyzet szinte a háború befejezése óta nem változott. Továbbra is a Kim dinasztia van hatalmon, és az ország gazdasági helyzete aggasztó. 65 évvel a háború befejezése után Észak-Korea lakosságának egy főre eső nemzeti jövedelme alig éri el a délinek a 3-5 százalékát. A ma születettek várható élettartama 71,1 év, ami tíz évvel alacsonyabb a dél-koreai lakosságénál. A 90-es években kétmillió észak-koreai szenvedett éhhalált, de még ma is a lakosság 40,8 százaléka alultáplált.
Ezeken az állapotokon keveset segített, hogy Észak-Korea már jó tíz évvel ezelőtt bevezette a kínai típusú privatizáció csökkentett változatát. De abból is inkább az állam profitál, nem az egyéni „vállalkozók”: eddig több mint 400 magánpiac létesült Észak-Koreában, amelyeknek a bérbeadása szakértők becslése szerint évi 57 millió dollárt jövedelmez az államnak.
Az idei ünnepség témája nem is a katonai hatalom volt, hanem a gazdasági fejlesztés a „Minden erőt a gazdasági fejlesztésbe!” jelszó alatt. Nem lehetetlen, hogy Kim Dzsongun így akarja bevezetni a politikai változásokat.
Ünnepelni azonban minden körülmények között hasznos lehet, hiszen az valamelyest feledteti a fájdalmakat.
Egész napos ünnepség Phenjanban (Fotó: Kin Cheung, AP)
