Szabad Magyar Szó szerkesztősége fontosnak tartja, hogy teret és lehetőséget adjon a fiatal, újságírás iránt érdeklődő pályakezdőknek. Ennek szellemében indítjuk útjára UGRÓDESZKA című rovatunkat, bízva abban, hogy egyre több fiatal kap kedvet ahhoz, hogy nálunk ugorjon bele ebbe a nehéz, de gyönyörű hivatásba.

Légy te is a munkatársunk, írj nekünk!

_______________________________________________________________________________________________

Az utolsó nap meglepetései

A sátramból kifüleltem, hogy 15:00-kor beszélgetés lesz a szervezőkkel a Misina sátorban. Az Étel udvarban rám köszöntek a tegnapelőtt megismert pesti-szombathelyi ismerőseim. Jól elbeszélgettük az időt, majd lementem a szervezőkkel való beszélgetésre. Itt a fesztivál kulisszatitkairól tudhattunk meg egy és mást Egyedi Pétertől, Szolnoki Kovács Pétertől és Bokor Zoltántól, azaz Bézétől. Megtudtam, hogy idén sem fogadtak nyolcezertől több látogatót a fesztiválra, hogy idén sem volt sok támogatójuk, és hogy a fesztiválnak nem célja, hogy reklámozza a támogatóinak nevét bármilyen módon is. Meghívást kaptam a mellettem ülőtől egy délutáni kitűző készítésre, azonban előtte még meglátogattam a Víziszínpadot. Útközben találkoztam két kedves ismerősömmel, akikkel az első napon ismerkedtem meg. Időben leértünk a tóhoz, helyet foglaltunk egy a színpadhoz közeli stégen. Pöpec rálátásunk volt a Víziszínpadra. A Ricsárdgír elképesztő együttes. Márton Dánielnek, az énekesnek olyan polgárpukkasztóan őrült szövege van, amit nehezen bír ki az ember nevetés nélkül.

Ricsárdgír, a Víziszínpadon

Hamarosan megérkeztek a vajdasági pajtásaim. A Tűzhöz közel stagen találkoztunk. Míg mi sétálópalackos fröccsöt szereztünk (sétálópalack = egyliteres műanyag üveg fogantyúval), Árpi addig behangolta a hangszereket. Szerda Árpád úgy került a fellépők listájára, hogy a Wednesday Project önálló zeneprodukciójával benevezett az idén először meghirdetett Fishing On Orfű Tehetségkutatóra, ahol szóló/duó kategóriában a közönség szavazatai alapján 1. helyezést ért el. Hamarosan elkezdődött a koncert, ahová egyre több és több ember szállingózott. A közönség ámulattal és a meglepettségtől mosolygó arccal fogadta Árpi porszívós-szájharmonikázós produkcióját. Még Csoki és Hipo is eljöttek, akik szintén jelentkeztek a Fishing tehetségkutatóra. Habár nem lettek beszavazva a fellépők közé, ők azért mégis elhozták ukuleléjüket és a piros röfögős gumimalacukat, s éjjelente, a bulik után afterpartyt tartottak a 3-as vizesblokkban a fáradhatatlanabb rétegnek.

Szerda Árpád – Wednesday Project, a Tűzhöz közel színpadán

Az ezután következő együttes igen kedves a szívemnek. Az Esti Kornél zenekar. E banda zenéjét hallgattam január-februárban abban a periódusban, amikor elhatároztam, hogy bevállalom az idei FOO-t. Hamar előre küzdöttem magam, ahol végigénekeltem a koncertet az együttessel és a közönséggel. Éreztem, ahogy a fél évvel ezelőtti vágyam és a jelenlegi pillanat összeért bennem. Alighogy vége lett, a másik nagyszínpadon a 30Y kezdett, ami most nem kötött le. Pedig jól szólt. És Beck Zoli is azt énekelte, hogy azt hitte érdemes meghalni csak azért, hogy egy dalt eljátsszon… Egy dal erejéig mégiscsak helyet foglaltam a közönség soraiban. Hamar bevillant, hogy A Kutya Vacsorája is most kezdett a Misina sátorban, és ennek a bandának néhány számát igencsak kedvelem. Varga Livius a saját kifinomult, mégis temperamentumos módján énekelt. Ugyanakkor több dalt is egy másik tag adott elő – úgy látszik még nem ismerem eléggé ezt az együttest(?).

PMFC színpad

A Borfaluban a Parno Graszt jelent meg az emelvényen. Amikor odaértem, épp azt az egy számot játszották, amit ismerek tőlük. Mégis inkább elindultam lefelé a PMFC színpadhoz, avagy az Ördög Segglyukához – mint megtudtam többen is így hívják ezt a színpadot, mert szerintük arra hasonlít az alakja. Itt meghallgattam az ,,én egy ici-pici sperma voltam, de jó nagy geci lettem” Prosectura himnuszt. A Kiscsillag kezdetére viszont már a Tiszavirág színpad előtt álltam. A közönség ugrált, sikoltozott, de az én szívem marasztalhatatlanul a Ricsárdgírre húzott. Döntöttem, a feszt utolsó koncertélményét az Ördög Segglyukában akartam megélni. És nem is bántam meg ezt a döntést, a Ricsárdgír ismét jó bulit tartott. (A következő sorok mélyebb megértéséhez ajánlom elindítani a Youtube-on zenei aláfestésként a Ricsárdgír együttestől a Lightsaber című számot.) A koncertet a nézőtér melletti dombról élveztem. Innen jól láttam mindent. Például azt is, hogy a színpad jobb oldalán volt egy kis társaság, akik veszettül groteszk módon, teljes lényüket beleadva buliztak. Hamarosan már a színpad jobbján voltam, szaglásztam a terepet. Abban a pillanatban, amikor felcsendült a Lightsaber dal első hangja – a kedvencem, – odaugrottam közéjük és hagytam, hogy az én testemet is a zene mozgassa, a tudatom énképemet megőrző felügyelete nélkül. Igazán jól éreztem magam…

Így a fesztbeszámoló végéhez közeledve megemlíteném, hogy egy énekes hangjának hiánya mellett nem tudok elmenni szótlanul. Ő pedig Kardos Horváth János, a Kaukázus, K2, Kafkaz és a Hahó együttesek alapítója és frontembere. Véleményem szerint egy ilyen fesztiválon, ahol adnak az ökológiára (alumínium doboz gyűjtő stand, repohár, tusolóban emlékeztető cédulák, hogy egy tusolást 4 percnyi vízhasználattal is le lehet bonyolítani, stb.) egy olyan énekesnek, mint Kardos H. János mindenképp jó lenne helyet és műsoridőt adni. Visszatérve a történtekhez: Ricsárdgír után felsétáltam a Borfaluba, ahol találkoztam azzal a társasággal, akiket első nap ismertem meg. A Gypo Circus még muzsikált, a közönség énekelt és ugrált. Koncert után, a beszélgetés egy pontján nem akartam elhinni amit hallottam, merthogy, néhány másodpercnyi csend után V. egyszer csak megszólalt:

  • Jövőre hozni fogok úszószereléket. Jó lett volna egyet a tavon horgászni…
  • Tessék?! – szabályos karikákra kerekedett szemmel kérdeztem. – Én hoztam, csak eddig nem találtam hozzá társakat.

A fesztiválállapot levezetését mindannyian fontos lelki folyamatnak véltük, így hát, éjjel fél három környékén lementünk a tóhoz. A kempingben talált faágunkra rászerkesztettük az úszószerelést, a horogra pedig az aprócska kenyér galacsint (a kempingben elszórt kenyérszeleteket még tegnap előtt szemeltem ki az esetleges horgászathoz). K. fogta a pecát, V. az elemlámpával világított, én pedig a kalapomra szerelt fejlámpával próbáltam minél közelebb hajolni a vízhez és az úszóra irányítani a fényt. A tó intenzíven párolgott. Kenyérhéjat dobtunk a vízbe, majd izgatottan észleltük, hogy hirtelen világosbarna csíkok villantak fel az etetésünk körül. És ekkor ki is fogtuk az első snecinket. Rendkívül megörültünk!

A hajnali táj ámulatba ejtett mindannyiunkat. A még elő nem bújó Nap rózsaszínre varázsolta a felhőket. Letettük vadászeszközünket. ,,Most posztmodernül rávakuzunk a napra nem ideges, megy át hidrogénből héliumba, nem mondja hogy ennyi…” És nem mondta, ezért többen tovább heverésztünk a stégen, szótlanul, s csak figyeltük az orfűi tó felszínén szambázó sugarakat és a távolban megjelenő hattyúpárt. Csodálatos levezetése volt ez életem első Fishingjének. Köszönöm Fishing On Orfű, és köszönet mindenkinek, akiket ezen néhány nap alatt megismerhettem. Jövőre találkoz(z)unk ugyanitt!

Bárány Dóra