Szigeti históriák (2013/4) Ezeregy fesztiváléj legszebb meséi

A visszaszámlálás megállíthatatlanul pörög, augusztus 8-ig, az idei Sziget Fesztivál hivatalos nyitónapjáig már csak néhány hét maradt hátra. Liam Gallagher, Bastille, Lykke Li, Stormzy, Parov Stelar, The War on Drugs, Bonobo, The Kooks, MØ, Nick Murphy fka Chet Faker, Kaleo, Zara Larsson, Gogol Bordello… – csak néhány fontosabb név a 2018-as sztárfellépők közül. Tavaly, a rendezvény negyed évszázados jubileuma előtt tisztelegve újítottuk fel (és poroltuk le…), de ezzel együtt természetesen folytattuk is immár itt, helyben, a szabad, független közéleti fórumunk internetes oldalain a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit. Az idei a sorrendben huszonhatodik fesztivál, a históriák tehát folytatódnak, és újabb élményeket generálnak…

 

Az idei Sziget fesztivál nulladik napjának fő attrakciója a Quimby zenekar különleges utazása volt Csodaországba. Ez nemcsak egy szuperkoncert, hanem egy egész napot kitöltő programsorozatot jelentett, amelyet a zenekar állított össze a kilátogatóknak. Ennek keretében többek közt akusztikus koncert, akrobatikus show, utcaszínház és irodalmi program volt látható/hallható.

 

Ezen a napon máris elindult a „mit is nézzünk meg”-dilemma: hallhattunk slam poetry-t, koradélután az irodalmat és a zenét egyesítő Rájátszást a 30Y, a HS7 és a Kistehén frontemberével, eközben a VOLT Teraszon King Automatic, Ian Siegal végül Ripoff Raskolnikov zenélt, vagy a Nagyszínpadon játszó Firewatert tekinthettük meg. Persze felmerült a könnyűzene vagy népzene kérdése is – jófajta kis döntéskényszert teremtve a látogatókban –, mivel a legkeresettebb magyar népzenei együttes, a Muzsikás negyvenéves születésnapi koncertjét adta a Szigeten.

 

A NÁTRIUM-BENZONÁTHOZ VEZETŐ ÚT

 

Hosszas mérlegelés után inkább az irodalmibb jellegű programokat, valamint a Quimby koncertjét választottuk, és egyik sem okozott csalódást. Az összművészeti sátorban összegyűlt közönséget egy eredetileg háromtagú dzsesszbanda fogadta Varga Liviusszal, a Quimby zenekar ütőhangszeresével, énekesével kiegészülve, valamint az általuk kísért előadók. A slam poetry szokásaihoz híven kiválasztották a közönség soraiból zsűrijüket, amelyik minden produkciót maximum tíz ponttal értékelt. Az est a Micsodaország nevet viselte, így főként a magyarországi helyzetet igen kritikusan látó kis versszerű szövegeket hallhattunk.
Ezek után következett a Rájátszás, amelyben a magyar popzenei színtér nagyobb előadói, valamint költők vesznek részt, és mindenki hozzáadja azt, amihez ért: a költők a zenészek egy-egy ismertebb dalához készítenek szövegátiratot, a zenészek pedig a versek alá írnak kíséretet. Így jött létre például a Bűzfelhő (a 30Y Felhő című számának átirata…), valamint Háy János verséből a Nátrium-benzonát.

 

NAPI BONTÁS HIÁNYÁBAN

 

Mindezek után következett az együttes, amely ezt az egész Csodaországot megalkotta, azaz a Quimby. A két és fél órás koncerten előadott dalok összeválogatása a kevés olyan részlet egyike volt, amit nem a zenekar alkotott meg. Ezt ugyanis egy szavazás előzte meg, így a Szigetre igen nagy számban kilátogató rajongótábor rakta össze saját magának a koncert repertoárját. Ez a koncert semmiképp sem vált el a nap szellemiségétől: legjobb példa erre talán éppen az, hogy a nyitány a Most múlik pontosan című számuk rézfúvós átirata volt, amelyet két szürreális ruhában táncot lejtő lány kísért, vagyis vezetett át a zenébe. A közönségszavazás talán legnagyobb érdeme, hogy így mindenki meghallgathatta kedvenc Quimby-slágerét. A teljesség igénye nélkül volt Ajjajjaj, Autó egy szerpentinen, Legyen vörös, és igen, volt hogy az egész közönség táncolt, volt hogy kissé mindenki mélabúsan hallgatta az alkotásokat, volt hogy egy kisebb Youtube-sztár adta elő a Most múlik pontosant.
Ahhoz pedig, hogy a közönség megfelelő energiával tegye el magát holnapra (másnapra…), vagy pedig a Party Arénába, a színpad megtelt tűzfújókkal, táncosokkal, a publikum konfettivel és jóérzéssel.
Az első nap hőségriadójában rá kellett jönnünk, hogy gyorsan és hatásosan három módszerrel lehet ismerkedni a Szigeten: tánccal, italkínálással vagy pedig slaggal locsolással. A szervezők emellett számtalan párásítót, valamint ventilátort szereltettek fel, a fesztivál területén több mint kétszáz helyen lehetett ivóvízhez jutni, de ha ez sem lett volna elég, az úgynevezett helperek folyamatosan járőröztek, és segítettek azoknak, akik a kiszáradástól rosszul lettek.
Így hát nem maradt más hátra, mint a sátornál való ücsörgés, és visszatérő pontként, az esti program tervezgetése. Végül is megszületett a megállapodás, hogy az este nagy részét a hatalmas, ötezer négyzetméteres A38 színpad előtt töltjük. Ez a hely óriási meglepetésekkel szolgált. Először akkor, amikor az alig telített nézőtéren az Everything Everything koncertjéről egy pillanatra kisétáltunk levegőzni – nos, akkor határozottan fáztunk. A következő meglepetés pedig a sátor technikai felkészültsége volt: a kivetítők csodálatos képet adtak, a hangzás meg a nagyszínpadéval vetekedett. A következő érdekesség a már említett Everything Everything koncertje volt: a banda képes volt megszólaltatni CD-minőségben a dalait, ami többek között az énekes, Jonathan Higgs másodpercenként falzettről normálhangra ugráló technikája miatt kétségeket váltott ki belőlünk. A buli egyébként is jól sikerült, és a csaposok is – meglepő módon – minden dalt végigénekeltek.
A Sziget az idén nagy hangsúlyt fektetett a látványra. Így minden nap hét órakor látványos eseményre került sor: első nap össznépi lufieregetést rendeztek, másnap szélkerekeket osztogattak, harmadnap ezer strandlabdával szórakoztatták egymást, no meg persze saját magukat a látogatók, az utolsó előtti napon pedig színes festékporral lehetett dobálózni a Color Party keretében. Emellett azonban nem fektettek túl nagy hangsúlyt például a programfüzetek megalkotására. Így, ha valakinek nincsen okostelefonja, vagy nem akarta azt magával vinni, nem tudott meg semmit a programokról a neveken kívül, ha a Fesztiválköztársaság útlevelét nézte, lapozgatta, vagy ha épp rosszkor indult el a koncertre, mert a napi bontás nyomtatott verzióját nézte.

 

A POZITÍV MEGLEPETÉSEK SZÍNPADA

 

Így néhány lufi elengedése után újult erővel ballagtunk a pozitív meglepetések színpadához, vagyis az A38 rendezvénysátrába. Ez ismételten nem volt rossz döntés, hiszen a Flogging Molly hatalmas koncertjére értünk vissza a szinte kemencehőmérsékletűre hevült sátorba. A banda az ír népzenét és a punkot ötvöző együttesek egyik kiemelkedő alakja. Ami pedig a hallgatósághoz eljut, az egy olyan lendületes zene, aminek hatására még a pogó közepén is táncolgatás megy. Ami a meleget illeti, itt is felkészült a szervezőgárda, és az együttes is rengeteg palackot dobált le a pódiumról, nehogy rosszul legyen a közönség. Sőt, a legtöbb biztonsági a saját vizét adta át az első sornak, a csaposok meg kínálták a jeget külön pohárban. Ha pedig az ír zenei vonulatot kedveljük, akkor az este végének keresve sem lehetett volna jobb helyet találni, mint az Ír Kocsma, ahol hajnalig lehet a fűben ülve, vagy éppenséggel ugrálva levezetni a fölösleges energiákat. Amelyekből volt bőven, ugyanis például a Firkin koncertjén a biztonságiak rendszeres programjává vált a kordon helyreállítása.
A másnap reggeli programfüzet-böngészés közben lecsaptunk a Magyar Zenei Színpadra, ugyanis itt naponta délután három órától hajnali fél ötig hasonló stílusú előadók léptek fel. Ezért a második napon – vesztünkre! – kijelentettük, hogy a magyaroknál töltjük az esténket. A helyszín teljes mértékű csalódás volt: habár ez volt a Sziget harmadik legnagyobb sátra, mégis, ennél már csak a Magic Mirror, a Kultúr-Zóna és az Ambient volt kisebb. A legtöbb koncert teljes érdektelenségbe fulladt, a közönséget főként néhány lelkes rajongó és mellettük négy-öt, enyhén illuminált francia és holland fesztiválozó alkotta, ami közel sem volt feltűnő a sátorban. Igaz, egy-két bulira, mondjuk, betért ide is annyi ember, hogy az tömegnek titulálható legyen (például a harmadik napi Punnany Massifra…), de ez sem volt jó. A koncertek itt általában teljesen élvezhetetlenek volt, mert ha korai bulit hallgattunk, akkor bármit játszott az együttes, az egy nagy erejű hangzavarrá változott, ha pedig kései fellépőt választott a látogató, akkor bizony több ember volt sokkal kevesebb hangerőre, így helyenként a közönség beszélgetése elnyomta a koncert hangjait.

Coda[1]: Én pedig… Azon méláztam itt mindeközben, hogy bizony nagyszerű volt az idei műsorfüzet (is…), amit a szervezők ezúttal olyan formátumban és kivitelben oldottak meg, mintha útlevél lenne (csak valakinek eszébe ne jusson tényleg egy ilyennel odaállítani egy igazi, egy valóságos államhatárra, egy húsvér határőr, egy húsvér útlevélkezelő elé…), színe, alakja, de még a lapjai is megtévesztőek lehetnek. Igen ám, de ez az útlevél a Fesztiválköztársaság területére való belépésre és az ott való eligazodásra, szórakozásra jogosít fel, és sajnos, egyelőre még nem fogadják el a hivatalos szervek, egyenruhások, a körzeti meghízottak és a rendőrök, mint a Fesztiválköztársaság állampolgárainak úti okmányát külföldi utazáshoz. Pedig – s ha ezen felül soha semmi mást nem is – ezt mindenképp teljes bizonyossággal állíthatom: az igény teljesen jogos erre! Mert bizony, akárhol éljen is az ember a szürkeségükről elhíresült hétköznapokban, akármerre utazgasson is a nagyvilágban, s akármelyik valós, tehát földrajzilag, domborzati- és vízrajzilag is a térképekre rajzolható ország állampolgára legyen – amikor kisétál a K-hídon, amikor elhagyja a Sziget területét, nos hát, onnantól kezdve akárhová is tegye a lábát ezen a bolygón (sőt, még azon is túl; túl, túl, messze túl…), csak külföldön járhat. 🙂

Mi van a Sziget Fesztiválköztársaságon túl?
…hát, egy magamfajta, régi, még a Pesti Esthez szokott szigetes bútordarab bizony azért elégedetlenkedve forgatta ezt az egyébként nagyon is nagyszerű kis füzetet, hiszen – mint fentebb már jeleztük is – ebből lényegében semmit sem tudott meg az egyes előadókról. Ami, mondjuk, nem akkor okozott problémát, amikor a már ugyancsak említett Flogging Molly, vagy Nick Cave és együttese, a Bad Seeds, a Ska-P, a Blur, az Enter Shikari, az Editors és a Franz Ferdinand nevét olvasta a műsorfüzetben, nem. Hanem például az olyan esetekben, amikor azt látta maga előtt odanyomtatva útlevelének kis füzetlapjára, hogy Regina Spektor, Let The Cigar Die, Barely Modern, Coffeshock Company, Shout, Shafty Brothers, Dinero, Captain Capa, Repetitor, Ed Is On, Ian, Altre Di B, Ash Is A Robot, Kinkobra, Lee Willz And Trademark, Bigflo & Oli, illetve Prata Vetra et cetera…
No ugye!
Mert így bizony könnyű, utólag, fesztiválzárás után, talán már őszidőben is, itthon ülve rá lehet keresni akármelyik névre a felsoroltak közül az interneten, igazi aranybányának bizonyulhat ma már a YouTube is, de ott a sátorban kuporogva vagy a borfaluban ücsörögve nemes fröccsünk társaságában, bizony mesés fejtörést okozhat, főleg, ha azt igyekszik eldönteni a társaság, hogy hol és melyik színpad programja előtt tegye tiszteletét aznap este. S márpedig megszokhattuk – mert mintegy húszesztendei beetetéssel bizony a szervezők és a Pesti Est műsorfüzetek kiadói rászoktattak bennünket erre –, hogy minden felsorolt névhez tartozik egy rövid, tényleg nem hosszú, alig néhány mondatos kis leírás is arról, hogy mire számíthatunk, tulajdonképpen kik is ők valójában, akik az adott név mögött találtak maguknak ízléses rejteket. Nos, ez hiányzott az idén…
S ez okozott a fejtörésen túl kellemetlen elvonási tüneteket is…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Képes Ifjúság 2013. szeptember 18-i számában

 

__________________________________________

[1] „coda ld kóda […]
kóda ol, zene függelék, befejező rész (a. m. farok)” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára)