Szigeti históriák (2013/3) Ezeregy fesztiváléj legszebb meséi

A visszaszámlálás megállíthatatlanul pörög, augusztus 8-ig, az idei Sziget Fesztivál hivatalos nyitónapjáig már csak néhány hét maradt hátra. Liam Gallagher, Bastille, Lykke Li, Stormzy, Parov Stelar, The War on Drugs, Bonobo, The Kooks, MØ, Nick Murphy fka Chet Faker, Kaleo, Zara Larsson, Gogol Bordello… – csak néhány fontosabb név a 2018-as sztárfellépők közül. Tavaly, a rendezvény negyed évszázados jubileuma előtt tisztelegve újítottuk fel (és poroltuk le…), de ezzel együtt természetesen folytattuk is immár itt, helyben, a szabad, független közéleti fórumunk internetes oldalain a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit. Az idei a sorrendben huszonhatodik fesztivál, a históriák tehát folytatódnak, és újabb élményeket generálnak… 

 

„Néhány éve bukkantam rá a Pesti Est tévérovatában az általam ismert legtalálóbb, írásos Kiss Tibor-paródiára. Szerzője Kirsch J. András, aki a lap hasábjain hetente más-más híresség, celeb(ritás) tónusában mazsolázott a televíziós kínálatból” – 2013. március 29-én, ezen a sorsszerű pénteki napon jelent meg a Hvg.hu hírportálon Kiss Tibi: ócska színész bábok színpadán címmel Horeczky Krisztina írása a Quimby zenekar énekesének-dalszövegírójának képeskönyvéről, a Neonradírról. Sajnálatos módon azonban a kritikusnak nyilvánvalóan semmi más célja nem volt írásával, mint, hogy a sárgaföldig „legyalázza” a szerzőt és kötetét. A megszégyenítés nem is nagyon titkolt szándékával… Kár, nagyon nagy kár érte. 🙁

 

ÚJSÁGOLVASÁS A MOL-KÚTNÁL

 

Hát, van az úgy, kérem tisztelettel, hogy az ember „teper” az autópályán, s a gázpedált nagyjából padlóig nyomva feszegeti a megengedett sebességhatár és az ügyeletes „közeg” – mert ők bizony szolgálnak és védenek, nincs apelláta 🙂 –, vagy éppenséggel a körzeti meghízott éberségének határait. Néhány esztendeje már – élethelyzetem és munkám, no meg persze elsősorban a munkavégzésem helyszíne, helyhezrendeltsége miatt – kijut nekem is ebből az élményanyagból bőséggel fejadag, sőt, időnként még repeta is, Zenta és Budapest között ingázva. A benzinkutak szerepe ilyenkor felértékelődik, nagyjából olyan jelentőségük lesz, mint az oázisoknak a sivatagban… És nem is csak a tankolás miatt! Mert az lényegében szinte mellékes is… Hiszen, aki hosszabb útra indul, eleve kalkulál a benzinnel, az autó fogyasztásával. De a benzinkútnál állunk meg pisilni, ha váratlanul elkap valakit a szükség, oda térünk be kis innivalóért is, ha borzaszt a kánikula, kínoz a hőségriadó, senyveszt az aszalódás a kocsiban…
Néhány éve pedig már a kedvenceim közé küldötte fel magát a MOL-kutakon kapható, helyben főzött, meleg babgulyás… Ha reggel kelünk útra a családdal, akár reggelire is. De lényegében bármely napszakban jöhet… Illetve: egyik napszakban sem tudok ellenállni neki. Nem mintha akarnék… Reggel, délben, este, vagy késő éjszaka. Ha éhes vagyok, ha nem, s teljesen mindegy az is, hogy épp miért kellett megállnunk, vagy hogy miért tértünk be a kútra, benzint tankolni, egy gyors pisilésre, alkalmi pössentésre, könnyíteni magunkon, netán a napisajtóért (lássam már, mit műveltek, mit követtek el a távollétemben a kollégák… 🙂 ), esetleg valami nyalánkságot vásárolni, frissítőt keresve…
Teperünk, teperünk, babgulyásra becsüccsenünk, csüccs!
Az asztalokon, mint mindig, mindenféle szórólapok, tájékoztatók, tarka, színes hirdetmények akarnak ránksózni mindenféle szükségtelen kacatokat (hááát… komolyan mondom, kár volt ezek miatt az erdőt kivágni…), s így történt ez bizony az idén márciusban is, amikor egy havas-fagyos, s nem kevésbé kellemetlen reggelen, az M5-ös autópálya szélében-szegletében begördültünk egy MOL-kútra, Zentáról épp Budapest felé tartva családommal. Korán indultunk, hogy még délelőtt tizenegyre, munkába, a lapindító értekezletre megérkezzek, sőt, előtte még legyen időm „kipakolni” otthon, lakásunknál, a József Attila lakótelepen lányomat és feleségemet, no meg persze a bőröndöket, kamutáskákat, miegyebeket. S aztán usgyííí… a melóba.
Az asztalokon, mint mindig, ezen a reggelen is mindenféle szórólapok, tájékoztatók, tarka, színes hirdetmények akartak ránksózni mindenféle szükségtelen kacatokat, amikor karommal ezeket csak úgy félkézzel, lazán félretolva igyekeztem helyet csinálni babgulyásomnak. S ahogyan ebben a mozdulatban kódolva volt, hogy közben valamit leverjek… Nos ugyanúgy, az asztal széléről majdnem lesodortam egy kötegnyi újságot, a MOL-csoport ingyenes lapjának példányai voltak ezek, Stílus & Lendület címmel, a 2013-as márciusi szám, amelynek címlapjáról Ónodi Eszter színművésznő mosolygott ránk. Amolyan reklámkiadvány ez, túl sok innovációt nem is kell hát feltételeznünk benne, nem leplezett marketing célzattal készül, szóval általában nincs is benne semmi extra, minden számban egy-egy nagyinterjú ismert emberekkel, propagandaanyagok, ilyesmi, kirakják a benzinkutakon, bárki szabadon vehet el belőle példányokat, sőt, még örülnek is, ha fogy. 🙂 Ha jól fogy. Ingyenesen is.
Ha nem Ónodi Eszter van a címlapon, talán fel sem lapozom… Most sem. Ónodi Eszter azonban régi, szabadkai, AIOWA-s barátom felesége, így hát mégis… Nem celebek, nem bulvármajmok, nem teregetik ki hát a magánéletüket, elég is ennyi erről, a lényeg úgyis az, hogy belelapoztam az újságba, és gulyáslevesem mellé olvasni kezdtem
„Stílus&Lendület: Ha most lenne kezdő színésznő, ön szerint mi az, ami más volna?
Ónodi Eszter: Nagyon sok minden. Először is végtelenül boldog lennék, ha színházi szerződést kapnék. Akkoriban, amikor diplomáztam, ez még szinte magától értetődő volt. Abban az évben két színészosztály végzett, azaz 24 ember, és azt hiszem, egy vagy két kivétellel mindenki kapott szerződést, a többség Budapesten. Ma olyan a helyzet, hogy ha egy végzős színésszel bárhol az országban szerződést kötnek, az nagy dolognak számít.
A másik, amit tudok, hogy pont emiatt a bizonytalanság miatt biztosan lenne egy B terv a fejemben, és sokkal elképzelhetőbbnek tartanék akár egy civil szakmát is. Ha 22 éves lennék, talán próbálkoznék külföldön is, bár arról azt tartom, hogy nagyon ingoványos terület. Magyar színésznőként külföldön befutni nem egyszerű. De lennének könnyebbségek is. Gondolom, sokkal kevesebb skrupulusom lenne, ha ne adj’ isten! megajándékoznának egy közönségfilm főszerepével. Amikor a Meseautó főszerepét megkaptam, nagyon féltem, hogy az épp beindult művészszínházas, művészfilmes karrieremmel hogyan tudom összeegyeztetni. Ma már ennek semmi jelentősége nincsen. Az ember örül, ha bármiféle munkalehetőséget kap.” Nagyjából érjük be itt és most ennyivel, mielőtt még kihűlne ez a remek gulyásleves…

 

AZ AJÁNLÓK KÖZÖTT MEGBÚJVA

 

Az újság további sorsa kiszámíthatatlanul, számomra követhetetlenül alakult, eltűnt a látóteremből, mintha önállósította volna magát… Ahogy így utólag most megpróbálom rekonstruálni az eseményeket, talán ugyanolyan lazán csaphattam a hónom alá a példányomat továbbinduláskor, amilyen lazán alig néhány perccel korábban kishíján lesodortam az asztal szélről az egész paksamétát, a felhalmozott köteget… Talán a kalpagtartóra dobhattam, talán a táskámba süllyesztettem, nem tudom. S bevallom, annyira megfeledkeztem róla, hogy nem is foglalkoznék most ezzel, ha a minap nem akadt volna ismét a kezembe. Tudta ő, sejthette, hogy lesznek még érintkezési pontjaink… Mindeddig jól meglapult, s leste csak, a megfelelő pillanatra várt, hogy ismét feltűnjön, előtűnjön a süllyesztőből, vagyis a szelektív hulladék papírtárolójából.
Hazacuccoltunk már az idei Sziget Fesztiválról, amikor pakolászás közben – talán mondanom sem kell: éppen valami egészen mást keresgéltem papírkupacaim között –, látom ám ismét Ónodi Eszter már ismert mosolyát a márciusi címlapon. S ahogy végigpörgettem a több hónapnyi kihagyás után most újra meglelt kiadvány színes lapjait az ujjaim között, Kiss Tibi Neonradírjának címlapján akadt meg a pillantásom a hátsó oldalak egyikén, a rövid, alig néhány mondatos ajánlók között. Ennyit sikerült összehozniuk róla: „Az album Kiss Tibi, a Quimby frontembere életének és gondolatainak képeskönyve: a szárnyait bontogató festő, a démonaival megküzdő sztár és az újrakezdő művész alkotásainak gyűjteménye. A tanulmányrajzokat és a humoros, ironikus, kritikus, erotikus festményeket Kiss Tibi gondolattöredékei, színes történetei és a zenésztárs-barát, Livius párbeszédes jelenetei kísérik.” Ja, hát ezt a kiadó, a Bookline ismertetőjéből kaszabolhatták össze…
Mivel az idei Sziget Fesztivál nulladik napjára, a Quimby Csodaországban című programfolyamra nem készült el az együttes eltelt huszonkét esztendejét feldolgozó kiadvány, a rendezvény Merchandise Shopjaiban ezt a képeskönyvet kínálgatták az érdeklődőknek, a potenciális vásárlóknak az elárusítók…

 

KÉT KÉZZEL MARKOLJA A MEGFOGHATATLANT

 

Kiss Tiborunknak, a Quimby zenekar gitárosának, énekesének, dalszövegírójának, frontemberének (és így tovább a végkimerülésig…) a Neonradír című képeskönyve egy kiváló, nagyszerű, luxuskivitelű képzőművészeti katalógus. S amikor a pályatársairól beszélek, akkor ezúttal most nem a zenészekre gondolok… Egy olyan kiadvány, amelyikre bármelyik mai magyar pályatársa is büszke lehetne. S habár képi világa felettébb csapongó, mégis egységes, hiszen gondolatiságában, szellemiségében kiforrott. A szabadon szárnyaló szerző tudja és érzi, hogy mit akar kifejezni, de nem válogat az eszközökben, felhasznál gyakorlatilag szinte mindent, amit ötletei, elképzelései megkövetelnek, mindent, amit a világképe/világnézete diktál. De a szabadon szárnyaló szerző is ismer korlátokat, tudja, meddig ízléses elmennie, vagyis – ahogy zenészként is – megfelelően képes artikulálni mondandóját, s a kompromisszumok szükségessége nélkül belegyömöszölni a formákba, színekbe, alakzatokba – a látottakba – érzéseit. A kötet egyik legnagyobb tanulsága pedig éppen az, hogy Kiss Tibi ugyanúgy fogalmaz képzőművészként, ahogy zenészként, s ahogy dalszövegíróként – vagyis: költőként (mert mi más lehetne a dalszövegíró, ha nem költő?!…) – is: érzésekhez társít gondolatokat, eseményekhez látomásokat, álmokhoz földhözragadt realitást, és minden rezdülésén átsült – ott forr/forrong benne –, hogy, igen, ez az ember, igen, ez az ember két kézzel markolja a megfoghatatlant.
Tegye fel a kezét, aki nem ismeri a Quimby Az otthontalanság otthona című dalát! A Képes Ifjúság vonatkozásában itt jutottunk el ugyanis ahhoz a ponthoz, amikor két rovatunkat, két sorozatunkat nyugodt lélekkel összeboronálhatjuk, összeköthetjük. Itt már a Sztripper című képregényes rovatunkba toppanunk… Ugyanis Kiss Tibi néhány, a Neonradírban megjelent alkotása akár önálló képregényként is megállná a helyét, ha lennének a szerzőnek ilyen ambíciói. Tudtommal nincsenek. De sohasem tudhatjuk… Két munkáját szeretném kiemelni: a Fényes Szabolcs zenéjére és Mihály István közismert (dal)szövegére készült Mindig az a perc a legszebb című alkotását, és a Quimby dalához társított Az otthontalanság otthona című művét. Ha hiszünk a művészképregény létjogosultságában (márpedig semmi okunk sincs arra, hogy ne helyezzük beléje akár tövig is minden bizalmunkat…), akkor ezek bizony már önmagukban is teljes értékű alkotások.
És igen, ezeken is nyilvánvalóan átsüt, áttüzesedik, hogy bizony a szerzőjük, igen, ez az ember, igen, ez az ember két kézzel markolja a megfoghatatlant…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Képes Ifjúság 2013. szeptember 11-i számában