A nyolcvanhárom éves korában elhunyt Albert János színművész pályafutásában tulajdonképpen a teljes, második világháború utáni vajdasági magyar színjátszás története benne volt. Különleges szerencsének tekintem, hogy már egyetemistaként, az első komolyabb előadásomban is vele „futottam össze” Szabadkán. Mi, akkori fiatalok, akik szöveg nélkül statisztáltunk ott mellette, tulajdonképpen még meg sem születtünk, amikor ő már színpadon volt. S próba közben rácsodálkoztunk, „hogy játszik ez az ember”… Salierit, a zeneszerzőt alakította abban a produkcióban, Mozart ismert történetéből, megdicsőüléséből, apoteózisából, ezúttal épp Alekszandr Szergejevics Puskin feldolgozásában. Habár őt korábbról, még a topolyai Járási Magyar Színház társulatából is, elsősorban táncos-komikusként ismerték, ez egy dermesztően komoly drámai alakítás volt. Csapódott a födém, mintha a falból nyúlt volna ki hosszú kezével, és lépett volna elő, akárha a színpad alól mászott volna a felszínre, s Albert János máris ott állt az asztalfőnél, hogy dicsérő, behízelgő, a hiúságot istápoló és megmámorító szavakkal, monológokkal nagy közös lakomára invitálja „vendégeit”, a publikumot, a közönséget, ezúttal épp pestis idején… Vajon kinek lett volna mersze akár csak egy falatot is enni ennek a Salierinek a vacsorájából, a felkínált íncsiklandó falatokból?

Albert János 1935. augusztus 30-án született Bácsfeketehegyen, és végigtáncolt, végigénekelt egy hosszú, tartalmas életet. „Neki könnyű, ő ezt tudja csinálni” – utasította el a fizetésemelését egykoron a színházigazgató, pedig az önigazgatású szocializmus keretei, illetve institúciói közepette az úgynevezett művésztanács tagjai közül többen is felterjesztették erre. És bár a teátrum vezetőjének részéről az adott pillanatban valóban igazságtalanság volt ez a kijelentés (meg persze elsősorban a döntés…), talán be kellett volna mosni neki egyet visszakézből, az lehetett volna a méltó válasz erre, dölyfében mégis egy kézenfekvő igazságot fogalmazott meg. Albert Jánosnak ugyanis a természetéből fakadt a játék, a játékosság, s nem jelentettek terhet, megterhelést számára a szerepek, szinte spontán módon, könnyeden vette azokat magára. Mi sem természetesebb annál, hogy Albert János sétál be a színfalak mögé, és Salieri lép ki onnan…

Mi sem természetesebb annál, mint hogy Albert János sétál be a színfalak mögé, és Maro lép ki onnan a Dundo Marojéből, vagy Puzsér a Molnár Ferenc-féle Doktor úrból, esetleg Rino a Tigris a garázsban című darabból, netalán Döbrögi, mindnyájunk szeretett Ludas Matyijából. És igen, Manders is a norvég Henrik Ibsen színművéből, a Kísértetekből…

Tízévesen Szabadkán látott először színházat, és a sors akaratát feltételezte abban, hogy később őt magát is visszavezette pályafutásában ugyanazokra a deszkákra – mintha holmiféle Nagykönyvben lett volna ez éppen így megírva –, amelyekről Raczkó Ilus oly nagy hatással volt rá kisgyerekként. Előbb még azonban Dimitrijevics Mara, a topolyai színház igazgatója figyelt fel rá, ő hívta el játszani, gyakorlatilag a cséplőgép mellől rángatta el a függönyök, díszletek és a reflektorok világába. Albert János nehezen viselte az igazságtalanságot, igazságérzete gyakran akkor is szóra késztette, amikor hátránya származott ebből. „Történtek szép dolgok és csúnyák is, volt, ami fájt és ami megnevettetett” – mondta el később egy interjúban. Pályatársai még emlékezhetnek a nagy vitákra és az egyenes kiállására. Mi pedig, akiknek még volt alkalmunk vele együtt állni a színpadon, arra, hogy mindig volt véleménye, azonban, ha korholt is, az sohasem volt igazi korholás – sokkal inkább gondoskodás.

Két társulatával, a topolyaival és a szabadkaival egész Vajdaságot bejárta, így hát a legkisebb, legeldugottabb településeken is ismerhették a nevét már akkoriban is, amikor a televízió még egyáltalán nem volt elterjedt és mindennapos. Most azonban ez a lakoma, az a valódi lakoma, amire Albert János az ilyen vendégszerepléseken játékával a helyi publikumot mindenhol meginvitálta, mindörökre véget ért. Csak szép emlékeket őrzök róla, és azt a belőle áradó mérhetetlen, őszinte szeretetet, amelyet mi, akkori fiatalok nemhogy képtelenek voltunk viszonozni, de akár még csak elfogadni, az adott pillanatban felfogni is.

Nyugodjék békében és ugyanilyen szeretetben!