”Hey, hey, NRA,
How many kids did you kill today?”
(„Hej-hej, puskaegylet,
Hány gyereket öltél ma meg?”)

 Soha nem lehet előre tudni, mi szakíthatja meg egy diadalmasnak látszó politika – vagy politikus – végtelennek tűnő győzelmi sorozatát. Amikor Donald Trump – alig egy hónappal beiktatása után – aláírt egy törvényt az elmebetegségben szenvedők Obama-korszakból származó fegyvervásárlási tilalmának visszavonásáról, úgy tűnt, hogy a fegyverlobby aranykorszaka kezdődik. A tavaly októberi Las Vegas-i tömegmészárlás másnapján a Fehér Ház azzal utasította el a fegyvervásárlás szigorítására felújított javaslatokat, hogy „Nem most van az ideje az erről szóló politikai vitáknak”. Marco Rubio floridai republikánus szenátor ugyanezzel „védte meg” a fergyverlobbyt a múlt heti parklandi tragédia után.

Csakhogy!

Csakhogy mégis van a lakosságnak egy olyan rétege, amelyik nem sokat ad a nagy szavakra – és most éppen az ő társaikat mészárolta le egy valószínűleg háborodott lelkű-elméjű volt társuk. És a floridai középiskolások a hétvégén ritkán látott hangerővel, bátorsággal, súlyos szavakkal emelték fel a hangjukat az NRA monopóliuma ellen (National Rifle Association, Országos Puska Egyesület: elméletileg a sport- és vadászfegyver-tulajdonosok ötmilliós tagságú klubja, ám valójában a fegyvergyártók meghosszabbított karja a választási kampányok finanszírozására, pontosabban a törvényes fegyvervásárlási korlátozások megakadályozására).

Olyan félelmet nem ismerő beszédeket hallottunk a tinédzserektől, amilyeneket a testőrökkel közlekedő politikusok még véletlenül sem ejtenének ki. Mert, mint a diákok bátran az utóbbiak pofájába vágták: ők már farkasszemet néztek a halált ontó puskacsővel, nincs mitől tartaniuk. És nem hajlandók megérteni, miért vásárolhat akár félautomata fegyvert az, aki dokumentáltan lelki betegségben szenved, sőt az is, aki nem ülhet repülőre, mert terrorista-gyanús adattárakban szerepel a neve. A republikánus többségű kongresszus ugyanis még ezt a látszólag logikus korlátozást is elhárította a fegyvereladások útjából. (Az Egyesült Államokban több fegyver van civilek kezében, mint a lakosság száma, és évente mintegy 25 millió új pisztolyt, puskát, gépfegyvert adnak el legálisan – a többiről nem tudni.)

Hétfőn iskolaszüneti nap volt Amerikában (eredetileg George Washington születésnapját ünneplik február harmadik hétfőjén, de ma már csak Elnökök napjának hívják): nagyszerű alkalom arra, hogy néhány száz fővárosi meg vidéki diák a Fehér Ház járdáján ún. fekvő tiltakozást szervezzen: először tizenhetesével (a legutóbbi áldozatok számára emlékezve), majd százasával feküdtek a hideg, nedves kockakövekre 3-3 percre, hogy az elnök (aki nem tartózkodott a rezidencián) és ország-világ szeme előtt kifejezzék elkeseredésüket és dühüket a politikusok tehetetlensége miatt.

Történt ez ráadásul napra pontosan annak a tiltakozásnak az 50. évfordulóján, amikor a ’68-as egyetemisták a vietnami háború ellen skandálták ugyanazt a fenti rigmust – egy másik címzettel – az akkori elnök ablakai alatt:

”Hey, hey, LBJ,
How many kids did you kill today?”
(„Hej-hej, Lyndon Johnson,
Hány gyerek kell, hogy meghaljon?”
– szabad fordításban)

Ötven évvel ezelőtt is eltartott ugyan jó darabig, de az egyetemisták háborúellenes mozgalma végül is diadalmaskodott.

A szombati floridai diáknagygyűlés résztvevői március 24-ére jelentették be washingtoni megmozdulásukat Menetelünk az életünkért mottó alatt. Figyelmeztetni akarják a politikusokat arra, hogy választások következnek. A tizen- és huszonéves választók sokkal kisebb arányban szavaznak ugyan, mint az idősebb polgárok, ám ennek az új kezdeményezésnek esélye van arra, hogy urnák elé vigye a fiatalok nagyobb hányadát.

Mint emlékezetes, Barack Obama első választási győzelmét is – többek között – annak köszönhette, hogy népszerű volt az ifjúság körében, akik sokkal nyitottabbak a kisebbségiek és a vegyes házasságból születettek elfogadására, mint az idősebb fehérek. A középiskolások meg egyetemisták nemzedéke közel sincs annyira megterhelve a múlt politikai öröksége és „madárijesztői” által. Veszíteni valójuk sincs még az életben, valamint sokkal gyorsabban jönnek tűzbe, ha igazságtalanságot látnak maguk körül.

Így van ez világszerte, de a helyi politikai kultúra függvénye, hogy mennyire tudják ezt kifejezésre juttatni és győzelemre vinni. Emlékezzünk csak arra, hogy Slobodan Milošević sem tudott mit kezdeni az Ellenállás! (Otpor!) mozgalommal, de például Orbán Viktor is jobbnak látta azonnal visszakozni, amikor az amúgy apolitikus magyar diákság meglepetésszerű ellenállást fejtett ki a tervezett Internet-adó ellen, illetve amikor a Nolimpia ifjúsági mozgalom arra kényszerítette a magyar kormányt, hogy visszavonja Budapest jelöltetését. A mégoly diadalmas politikusok sem képesek túl sokáig dacolni az idővel – az annak múlását jelképező fiatalsággal.

 


Nyitóképünkön: Diáktüntetés a Fehér Ház előtt a tömeggyilkosságok és a fegyverpiac megfékezésére, 2018. február 19-én Washingtonban (Fotó: Olivier Douliery, TNS)