Egy vulkanizáló műhely, valahol a voždovaci városrészben. A nyári gumikat jöttem a télire cserélni. Két munkás szorgalmasan dolgozik két autón. Az egyik a főnök, aki az én korosztályom lehet, a másik meg egy cigány, aki valamivel fiatalabbnak néz ki, mint az apám. A cigány sántít, nehezen sétál, de ugyanazokat a dolgokat végzi, amint a főnök. Egyik pillanatban elhajt mellettük a szomszédos műhelyből az autómechanikus. Mikor észreveszi a cigányt, hogy totyog, odaszól:
„Hé, Uroš, semmivel se lett jobb?”
„Ó, kolléga, a divatbemutatós lépcsők kicsináltak”, de utána komolyan folytatja: „Mehet minden az anyja pi… Ne is kérdezz semmit.”
Amíg főnök az én autómmal foglalatoskodott, addig Uroš egy lestrapált Puntón cserélte a gumikat. A Punto tulajdonosa ott állt és cigarettázott. Amikor Uroš befejezte, az ember megkérdezte, hogy miért sántít, de hozzátette, „feltéve, ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet”. Uroš vett egy nagy levegőt, s csak annyit mondott: „eh…”, s úgy tűnt, azon gondolkodik, legyen ez a teljes válasza, vagy tegyen még hozzá valamit. Végül az utóbbi mellett döntött.
„Cseszeget a csípőm már évek óta. Sokáig nem volt betegbiztosításom, így tehetetlen voltam. Aztán lett betegkönyvem, de a műtétre másfél évet kellett várnom. Aztán nyáron, mikor rám került a sor, szóltak, hogy most nem lehet, mivel orvoshiány van. A fenét maradtak orvos nélkül, valaki, akinek megvannak a megfelelői kapcsolatai, soron kívül beugrott elébem. Most van új időpontom: jövő év, március. De ki tudja, lehet abból még augusztus is, ha megint beugrik valaki soron kívül. Szeptemberben olyan fájdalmaim voltak, hogy azt hittem, meghalok. Két hétig nem is dolgoztam. De azt, hogy ne dolgozzam, nem tehetem meg. A feleségem karácsony előtt meghalt, van három gyerek, a legidősebb 12 éves. Amint egy kicsit jobban lettem, már jöttem is dolgozni. Péntekig egészen elfogadható volt a fájdalom. De akkor aztán elkapott, s azóta megint Pókember vagyok.”
A Punto tulajdonosa azt kérdezte tőle, hogy melyik kórházban volt, és meddig érvényes a betegbiztosítása. Amikor ezt megtudta, kicsit arrébb ment és telefonált. Ugyanebben a pillanatban Uroš telefonja is megcsörrent.
„Éppen dolgozom. Úgy két óra múlva. A mélyhűtőben megtalálod a tegnap esti paprikást. Megette? Mindet? Hát, akkor menj, és vegyél valamit. Tudod hol a pénz? Én is téged, kicsim.” – mondta, majd a főnökhöz fordult:
„Basszus, ez az én gyerekem csak eszik. Egyszer mindannyiunkat felfal.”
A Punto tulajdonosa befejezte a telefonálást, Uroš pedig az autóra mutatott, és közölte, hogy készen van. Az ember azt kérdezte tőle, van-e papírja és ceruzája. Uroš bement a műhelybe, s hozott egy papírtömböt. Az ember azt rátette a motorháztetőre, ráírt valamit, majd átnyújtotta Urošnak.
„Itt van a munkatársam telefonszáma, ő az ortopédián dolgozik. Hétfőn kilenc óra után hívd fel. Azt mondta, december első felében megműtenek majd. Néhány leletet majd még be kell szerezned, de ezt majd ő elmondja, de lehet, tudod is, hogy mi kell…”
Uroš ránézett a papírra, majd az emberre. Aztán megint a papírra. Majd újból az emberre.
„És ezt csak így? Egy telefonálással?”
„Én is orvos vagyok, de nincs semmi közöm a csípőkhöz. Mintegy harminc éve ez a munkám, s mindenféle hülyeséget láttam már. A környezetünk tele van igazságtalanságokkal, s azon a területen, ahol én dolgozom, a Pókemberek és a Batmanek országában, a legszembetűnőbb. Tele van a tököm whiskeys üvegekkel, bon-bonokkal és az emberek ámításával. Az év végén igényelem majd az idő előtti nyugdíjaztatásomat, elég volt, nem bírom tovább. Nekem is meghalt a feleségem tavaly, nincs gyerekem, úgyhogy nem kell idegeskednem a pénz miatt.”
Uroš szemrebbenés nélkül figyelte, a szemei dinnyére hasonlítottak. A papírtömböt szorongatta, s szeretett volna valamit mondani. Aztán egyszer csak odament az orvoshoz és megölelte. Egy percen át ölelte. Az orvos nevetett és azt mondta:
„Jól van már, mi bajod van, bárki megtette volna ezt, ha van rá lehetősége. Nekem volt.”
„Nem mindenki, s tudom, hogy ezt maga is tudja. És én most nem is tudok magának mit mondani, hogyan köszönjem meg. Nekem mindössze egy „köszönöm”-öm van, de ezzel ugyan nem sokra megy.”
„Uroš, ez nem más, mint az igazságtalanság pofán vágása. Nincs alkalmam ezt sűrűn megtenni, de amikor van rá lehetőségem, akkor nem hibázok. Baszd meg a köszönömöt. Erőt, egészséget! És hogy gyógyítsanak meg! Utána meg minden gyereked találjon párt az életben!”
A főnök az én autóm kerekeinek a csavarjait húzta meg, s közben nézte a két embert. Amikor az orvos odalépett hozzá, és kérdezte, mennyivel tartozik, csak annyit mondott: „Semmivel, a ház vendége volt.” Az orvos erről hallani se akart, de a főnök kitartó volt. Nagy nehezen mégis sikerült meggyőznie. A doktor mindkettőjüknek köszönetet mondott, mire a főnök ezt felelte:
„Odabaszunk mi is az igazságtalanságnak, amikor csak tehetjük. Baszd meg a köszönömöt. Erőt, egészséget!”
Nem kell történeteket kitalálnom. Nem kell álmodnom. Elég elmennem a vulkanizáló műhelybe, s csak ki kell vennem a fülemből a fülhallgatókat. Néha az élet ijesztőbb a legfélelmetesebb horrorfilmnél, néha viszont szebb a legcsodálatosabb zeneműnél, még akkor is, ha azt Leonard Cohen írta, s Jeff Buckleynak köszönhetően élt tovább.
Szerző: Vladimir Skočajić Skoča
