Huszonhat évvel ezelőtt, a júliusi melegben a vukovári árkádok alatti kisbolt pénztáránál álltam, előttem egy néni csoszogott, és a boltos lánynak magyarázta: „Háború lesz, meglátod! Ilyen hatalmas szúnyogok utoljára 41-ben voltak, akkor is háború lett”.

A pénztárosnő nyugtatta, vigasztalta, hogy „nem lesz háború, és ezek a szúnyogok különben sem csípnek…”

Valóban érdekes, szitakötő méretű, szúnyogszerű bogarak szálldostak a levegőben, minduntalan az ember szemét célozták, de nem csíptek.

Ugyancsak 26 esztendeje már, hogy ősszel, Ószivácon, a Szenteleky Napokon Aleksandar Tišma íróval cigarettáztunk a bejárat előtt, és odahallatszott az ágyúzás. „Sokba kerül ez még nekünk” – mondta szomorúan a nagy szerb író.

Szintén 26 éve, november 18-án este aztán a Belgrádi Televízió riportere már a szétlőtt épületek elől jelentkezett azzal a hírhedtté vált mondattal, hogy „Vukovár romokban hever, de szabad!”

Novembernek ez a napja azóta számomra is a gyász napja, hiszen évekig jártam a Vuka folyó torkolatánál épült régi városba, Zágráb felé mindig megálltam ott, meg is aludtam a Dunav Szállóban.

A sorsom később úgy hozta, hogy gyerekeim miatt évente többször is ellátogattam a sokáig romos épületeivel a barbár cselekedetek egyfajta emlékművének számító Vukovárba, és láttam, ahogy az Európai Unió segítségével újjáépülnek a házak, egyre több elűzött régi lakó térhet vissza egykori otthonába.

Többször jártam az emléktemetőben is, ahol a rengeteg teljesen azonos kereszt látványa önmagában is elborzasztja az oda látogató idegent. Körbejártam a város jelképének számító, lyukassá lőtt víztornyot, és ismét megnéztem a romokból újjáépített Eltz kastélyt. Amolyan zarándoklatként az Ovčara birtokot, a tömeges kivégzések helyszínén berendezett emlékhelyet is meglátogattam.

Emlékeim egyetlen ezreléke is elég ahhoz, hogy gyásznapnak érezzem november 18-át.

Ezerszer ennyi személyes emlék sem elegendő azoknak, akik háborús bűnöket követtek el, vagy azok elkövetésére kényszerítették beosztottaikat, hogy szembenézzenek a tényekkel, a borzalmakkal. Ahogy Srebrenicát, úgy Vukovárt is örök szégyenfoltként hagyják utódaikra.

Az adatok, a halottak és sebesültek százai és ezrei, a rettenetes rombolás igenis értelmetlen és megbocsáthatatlan háborús bűn. A történészek dolga lesz tárgyilagosan megítélni az akkori eseményeket. A ma élők biztosan nem érik meg, hogy tárgyilagos, egyértelmű és tárgyszerű tényekkel alátámasztott értékelés kerüljön a kezükbe. Erre alighanem hosszú évtizedig kell még várni.

Őszintén sajnálom azokat, akiket kényszerítettek arra, hogy részt vegyenek Vukovár és a vukováriak legyilkolásában. A tényleges idejüket töltő kiskatonákat, az erőszakkal besorozott tartalékosokat. Valahol talán még a szabadcsapatok, álkatonai és félkatonai alakulatok tagjait is, a martalócokat, akik önként és dalolva mentek a Duna túloldalára. Tudjuk: amikor felkavarják a vizet, a szemét a felszínére kerül.

Biztosan nem egyedül emlékezem szomorúan november 18-ára a Dunának ezen az oldalán. Lelkiismerete talán még olyan honfitársamnak is megszólal néha, aki résztvevője volt Vukovár 87 napig tartó ostromának.

Aztán majd a Mindenható ítélőszéke előtt ki-ki számot ad cselekedeteiről.

Hallgassa meg a jegyzetet a szerző tolmácsolásában az SZMSZ Rádióban: