Az Újvidéki Színház egykori tagja először a budapesti Bárkába szerződött, majd a Stúdió K művészeti vezetője volt, nemrég pedig egy olyan hollywoodi megaprodukcióban kapott szerepet, mint a Dan Brown regényéből készült Inferno. Rengeteg arca van és volt, sokan rajonganak érte. Nincs benne lázadás, erőszakos akarnokság, nem forradalmár alkat, bevallottan konformista. Nem ő volt a generációjának botrányos fenegyereke, mindannyian tudjuk, hogy a lázadók hamar kiégnek. Akárcsak a hullócsillagok. És azok is kikopnak a szakmából, akik zárkózottak.

Szerencsésnek tartod magad? Mert szerintem az vagy…

– Nézőpont kérdése. Ha a pusztítóan sok szerencsétlen sorsot, helyzetet, állapotot nézem, amit érzékelek magam körül, akkor igen. De a szerencse-faktort inkább valahol az életem vége felé értékelném, ami remélem, még odébb van.

Mit szóltak ahhoz húsz évvel ezelőtt Adán, hogy színész akarsz lenni?

– Talán voltak, akik furcsállották, de a szüleim, akiknek a véleménye és a támogatása igazán számított, a kezdetektől mellettem álltak. Annyi volt – az egyébként nagyon is racionális feltételük -, hogy úgy válasszak egyetemet, hogy egy oklevél megszerzéséig tudnak finanszírozni. Ha az nem jön be, akkor onnantól „magad uram, ha szolgád nincsen”. Végül is ‘94-et írtunk…

Szoktál azokkal találkozni mostanában, akikkel anno együtt csináltatok színházat Zentán?

– Nagyon ritkán sajnos. Ennek csak annyi pozitívuma van, hogy ha sűrűbben tudnék hazajárni, az azt jelentené, hogy nagyon ráérek, tehát nincs munkám, és az egyetlen szakmában sem jó érzés. Talán a tűzoltókat és a mentősöket kivéve.

Szerinted van olyan, hogy „egyenes út” a pályán? A tiéd milyen volt?

– Ez is hasonló kérdés, mint az első, abban az értelemben, hogy csak egy befejezett pályára visszanézve lehet valamilyen egyenességet találni, kimutatni. Annyi talán igaz az eddigi pályámra, hogy aránylag organikusan követték egymást az új helyzetek, és ha nem is volt folyamatos az előrehaladás, azért letérni sem kényszerültem róla.

Amikor 2004-ben szinte kiürült az Újvidéki Színház, mert ti, a húzóemberek elszerződtetek a Bárkába, milyen érzés volt elmenni és megérkezni?

– A kiürülés azért barokkos túlzás, négyen mentünk el és kiváló színészek maradtak.

Elmenni nagyon nehéz és konfúz érzés volt. Rengeteg szempontot kellett vagy kellett volna bölcsen és higgadtan áttekinteni. Nem biztos, hogy mindet sikerült. Sokáig volt bennem valami olyan érzés, hogy cserbenhagytam valamit vagy valakit. Más szempontból viszont a távozásunkkal néhány nagyon tehetséges fiatal kolléga kerülhetett jó helyzetbe. Be tudtak lépni a helyünkre és élni a lehetőséggel. Amúgy az Akadémia alatt, után az én generációmnak  azért volt könnyebb pályakezdőnek lenni, mert a kilencvenes években sok idősebb kolléga kényszerült elhagyni az országot, és  keletkezett egy vákuum, amibe beszivárogtunk. Szóval egyezzünk ki döntetlenben.

Hogyan élted meg a Bárkában töltött időszakot?

– Ingergazdag és nagyon hasznos időszak volt, de a harmadik évad végére már látszott, hogy nem feltétlenül a kőszínházi struktúrában van a helyem. Picit langyossá és közepessé vált a helyzetem és ez veszélyes, mert rohadtul konformista tudok lenni és beleengedem magam az akolmelegbe. Alföldi Róbert volt már akkor az igazgató és a szerződtetési tárgyaláson azt mondta, hogy semmi baja a képességeimmel, de nem tud velem mit kezdeni a társulatban. Pont ezt éreztem én is, úgyhogy egy maratoni négyperces tárgyalás után kezet fogtunk és leléptem. Azóta is jóban vagyunk.

A Nincs kegyelem után elkezdtél egy csomó jó filmszerepet kapni. Nem kerültél enyhén skizoid állapotba? Mert tény, hogy a Stúdió K-ban jó szerepeket kapsz a mai napig prózai színészként, de akkor is…

– A film egy nagyon más kávéház. Ha megnézed az IMDb kreditlistámat, van huszonöt filmem mindenféle műfajban, a 100.000 Ft-os költségvetéstől a 100 millió dollárosig, de csak egy kimondott főszerepem. Az pont a tizenegy évvel ezelőtti Nincs kegyelem.

A filmezés rettenetesen alkatfüggő, ha nem azt mutatja az objektív, amit a rendező vagy a producer látni szeretne, akkor esélyed sem lesz bebizonyítani, hogy meg tudod csinálni. Nem sok magyar színész van abban a helyzetben, hogy válogasson a filmszerepekben, én sem tartozok közéjük. Arra mindenképpen jó az összes filmes aprómunka, hogy kamerarutint szerezzen a színész, és betömje a költségvetési lyukakat, amit a “függetlenszínházi” létezés igencsak alulfizetett jellege okoz. Hogy diplomatikusan fogalmazzak.

A Színházi Kritikusok Céhe szerint a Peer Gynt lett az idén a legjobb független előadás, jelöltek a legjobb férfi főszereplő díjára. Mesélj kicsit a próbafolyamatról Hegymegi Mátéval

– Nagyon terhelt és nehezített pályán mozogtunk, de inspiratív és felszabadító volt. Máté rendkívül pontos rendezői olvasattal érkezett és Garai Juci dramaturggal együtt nagyon precízen alakították az előadást a folyamatosan változó helyzethez. Egy majdnem ötórás, hely specifikus előadásról van szó, ami három helyen és tizenkilenc helyszínen játszódik, nézőbuszoztatással, és tizenkét fokos pincehőmérséklettel Kőbányán. Nehezen lehet csak színházi előadásként értelmezni, valamiféle „emberéletút” végigjáráshoz hasonlít, kicsit eseményszerű. A jó-rossz skálán nehezen tudnám elhelyezni, de hogy különleges, az biztos. Mérhetetlenül büszke vagyok a társulatra, mert embertelenül nagy munkát végeznek. Nem mellesleg kiválóan.

Milyen volt művészeti vezetőnek lenni?

– 2011-től mostanáig bírtam. Elsősorban színész vagyok és egyáltalán nem biztos, hogy képes vagyok olyan minőségű vezetésre, amilyet én elvárok magamtól és mástól is. A független színházi szféra nagyon specifikus, a szabadságra és szabad alkotásra vágyó résztvevőivel, az alulfinanszírozottságával és a bukás lehetőségét nagyon is magában rejtő kísérletező létezésével. Azt éreztem, hogy nem tudok többet vezetőként adni és inspirálni. Fel kell állni és helyet teremteni egy következő embernek és ezzel egy lehetséges újrakezdésnek.

Mit gondolsz a tudatos image-építésről?

– Minden tetteddel és nem-tetteddel építed az image-edet. Kéne lenni ebben egy egyensúlynak, mert ha nagyon tudatos, akkor fennáll a veszély, hogy fals. Ha pedig teljesen ösztönös, és a „leszarom, hogy ki mit gondol rólam, én ilyen vagyok” hozzáállásból fakad, akkor meg önző és pusztító tud lenni egy olyan közegben, mint a színház, ami lényegénél fogva közösségi tett. Hangsúlyozom, hogy csak a színházi-színészi image-ről beszélek, nem gondolkodtam még azon, hogy más területeken ez hogyan működik.

Hollywoodban túlélnél?

– Ha az alkalmazkodó képességemre gondolsz, akkor lehet, hogy túlélném. Ha az önazonosságomra, akkor nem valószínű. Én egy tipikus európai embernek érzem magam, azon belül közép-kelet európainak, nem elhanyagolható balkáni beütéssel. Hogy erre ki a fene lenne kíváncsi az Államokban, el nem tudom képzelni. Kipróbálnám szívesen, de a „gyökérverés” nem hiszem, hogy menne. Pesten is lassan és nehezen megy, nemhogy…

Az Inferno kapcsán jutott eszembe, hogy te mindig olyan érdekes karakterszerepeket kapsz. Játszanál, mondjuk, horrorban?

– Nézőként a horror nem az én világom, pedig tudom, hogyan készülnek ezek a filmek, szóval picit illúziórombolóan mókásnak érzem a műfajt, de ez szakmai ártalom, semmiképpen nem minősíteném a borzongani vágyókat. Ezzel együtt szívesen játszanék horror karaktert, kihívásnak mindenképpen izgalmas lenne.

Hogyan dolgozol filmszínészként, és hozod magad camera ready állapotba?

– Sprint műfaj. Elsősorban koncentráció kérdése. Forgatáson nem szabad nagy ívekkel foglalkozni. Az otthoni munka. Minél több információ szükséges a karakterről és az adott, gyakran csak pár másodperces szituációról. Rövid idő alatt és rövid ideig kell jónak lenni. A színházhoz képest, persze.

Szépen megütöttük a negyvenet. Férfiként sem könnyű?

– Nem mondom, hogy nem foglalkoztat az életközépi válság, és ami vele jár, pontosabban az, hogy mi volt eddig, mi várhat még rám. Melyik volt a jó döntés, melyik nem. Kit, vagy mit bántottam, ki, mit bántott. Sok minden kavarog bennem ezzel kapcsolatban, viszont jelentős része annyira személyes, hogy szerintem nem interjú tárgya. Hacsak nem pszichológus a kérdező. Különben meg – pestiesen szólva – már a B oldal forog. Már akiknek mond még valamit a bakelit lemez B oldala…

A Hair 2001-ben Újvidéken forradalmi előadás volt. Mennyiben tudna hatni mondjuk, egy óriási lázadás a színpadon most, 2017-ben? Mert néha az az érzésem, hogy ma már az is hidegen hagyna mindenkit. A közönség vastapsolna egyet és illedelmesen hazamenne…

– Nagyon magasan van a kultúrafogyasztók ingerküszöbe, nehéz átvinni bármit is. Rengeteg hatás van versenyben a figyelemért, ami érezhető közömbösséget, mint egyfajta választott védekezési formát eredményezett. Fogalmam sincs, ezt hogyan lehet feltörni,de előbb-utóbb megszületik az a forma vagy aktus, ami ezt megteszi, mert a nézői figyelem és a színházi gesztus együtt léteznek. Folyamatosan keresik az utat egymáshoz és eddig mindig megtalálták, bár ezek egy emberélet szempontjából nézve hosszú folyamatok és generációk munkája, kutatása van benne.

Ilyen jövőt képzeltél el magadnak?

a.) igen

b.) nem

c.) talán

d.) is

– Megjelölöm a d.) választ, de fenntartanám magamnak a változtatás jogát. Végig.

(Fotók: Véner Orsolya)