Az első komoly tengeralattjárótól a világ legfantasztikusabb templomáig, az ősszocializmustól az anarchiáig, a Barçától a Montserrat-hegyen rejtőző Szent Grálig – ez mind Katalónia. Akárcsak az etnopolitikai autonómia délibábja és a nemzetállam csapdája.

„Mától minden ember testvér,
nem lesznek sem szolgák, sem urak.
Előre, Ikariánok,
a Szeretet zászlaja alatt!”

Josep Anselm Clavé katalán zeneszerző mottója ez a Vamos a Icaria! című, 1847-ben indított progresszív hetilaphoz, amely húszezer idealista értelmiségit akart mozgósítani egy utópista társadalom megteremtésére. Három katalán kezdeményezőnek még 66 elv-társat sikerült meggyőzniük, akikkel áthajóztak Amerikába, hogy egy látatlanban vásárolt louisianai ingatlanon megalapítsák egalitariánus kolóniájukat, Icariát. De a homok meg a csörgőkígyók gyorsan felszámolták az idealizmust és az alapító öngyilkos lett.

A katalán szellem azonban otthon is hatalmas alkotókedvvel lobogott. Narcis Monturiol egy egész évtizedet szentelt az első komoly tengeralattjáró megépítésének, ám a spanyol királyi flotta tengernagyai nem értették, mire lenne jó egy hatalmas hordó. Jules Verne (Verne Gyula) viszont megmintázhatta róla a Nautilust és az eklektikus Nemo kapitányt.

Időközben Barcelona forrongott, és a madridi Udvar egymás után küldte a borzalmas nyomor ellen lázadó munkástömegekre a királyi csapatokat, amelyeknek még a kolera is segített. Miután mégiscsak sikerült a várost fojtogató bourboni városfalakat közerővel szétcsákányozni, egy szintén utópista-szocialista várostervező, Ildefons Cerdà teljesen új városképet álmodott és rajzolt meg a katalán fővárosnak, megint csak a munkásemberek életének jobbítására.

Az akkori Európa legracionálisabban megtervezett és hatalmas mértékben kiterjesztett városában illő volt új templomot is építeni. Azt Francisco Paula de Villar kezdte el 1882-ben, de egy éven belül összekülönbözött a templomépítő Szent József Társaság vezetőivel és felmondott. Ekkor vette át a tervezés és kivitelezés irányítását Antoni Gaudí, aki már a közeli Montserrat kolostor építkezésein is dolgozott Villar keze alatt (ahol állítólag az artúri mondakör Szent Grálja van elrejtve). Gaudínak azonban sokkal magasabbra szárnyalt a fantáziája, és egyenesen a világ legmagasabb templomát álmodta Barcelonába. Mégsem mondható, hogy szerénytelen ember volt: a 12 apostol, Szűz Mária, a négy evangelista tornya fölé magasodó központi Jézus-torony is „csak” 170 méter magas lesz,  egy méterrel alacsonyabb, mint a városi domb, a Montjuic. Gaudí szerint Isten teremtményét nem kell túlszárnyalni.

A Sagrada Familia 1930-ban, Gaudí halála után (Fotó: Wikimedia)

A Sagrada Familia 1930-ban, Gaudí halála után (Fotó: Wikimedia)

Gaudí 44 évig dolgozott művén, amíg egy tragikus nap reggelén, munkába menet, el nem ütötte a villamos és bele nem halt sérüléseibe – mert Barcelona és a világ egyik legeklektikusabb építészét koldusnak vélték és nem törődtek vele. A munkálatok ugyan folytatódtak, de a polgárháború alatt az anarchisták felgyújtották Gaudí műtermét és az eredeti tervek megsemmisültek. A Sagrada Família talán halálának századik évfordulójára, 2026-ra készül el. Jelenleg csak nyolc torony áll a tizennyolcból – de ez a csöpögtetett homokvárra emlékeztető műremek már így is a világ egyik legcsodálatosabb épülete.

Lehet, hogy így épül a katalán autonómia is: bátor nekifeszülések és kegyetlen leszámolások közepette. Az első komoly önkormányzatot az 1931–39-es Spanyol Köztársaság adta meg az ország leggazdagabb és legkreatívabb etnikumának – amire a francói diktatúra véreskezű válasza következett, amellyel még a katalán nyelvet is betiltotta. Az álszent félfasiszta szélsőjobboldali totalitarianizmus kegyetlensége a másik ibériai autonómiával is végzett Hitler bombázóinak segítségével a baszkföldi Guernicánál.

A Sagrada Família 2010-ben (az épülő tornyokhoz felállított darukat digitálisan eltávolították a fotóról) (Fotó: C. Messier, Wikimedia)

A monumentális Sagrada Família 2010-ben (a még épülő tornyokhoz felállított darukat digitálisan eltávolították a képről (Fotó: C. Messier, Wikimedia)

A spanyol demokrácia visszaállítását éppen az tette lehetővé majd fél évszázaddal később, hogy az ország elitje egy pillanatban belátta: vaskalapossága miatt lemaradt a nyugati világ mögött, valamint, hogy nem lehet örökre elnyomni az ország etnikai kisebbségeit. Ettől lépett most vissza egy újabb jobboldali centralista törekvésű kormány és parlament – ezúttal a helyi baloldali ellenzék, sőt az Európai Unió és a Trump-kormányzat támogatásával.

Két hatalmas eszme csap hát össze, most éppen – és most újra – Katalónia felett: a népek önrendelkezési joga és a demokratikus jogszerűség. Az előző szerint minden, magát másnak, különösnek tartó népcsoportnak joga van jövőjének megválasztására és alakítására. Az utóbbi szerint viszont csak úgy, ha abba a többség is beleegyezik. Amilyen nagylelkűségre szinte hiába keresünk példákat világszerte, Palesztinától Koszovón, Erdélyen meg Ukrajnán át a spanyol királyságig. Az utolsó szocialista jugoszláv alkotmány kifejezetten magában foglalta az elszakadás jogát – és tudjuk, mi lett belőle.

Nincs az a kisebbség, amelyben nem lángolna, vagy legalább pislákolna, az önállóság vágya. Nincs az a többség, amely önként lemondana leggazdagabb, vagy nemzeti mítoszokba csomagolt „legszentebb” területéről. És nincs az a döntőbíróság, amelyet minden fél elfogadna. Nem lenne hát megoldás – a fegyverek szaván kívül?!

Lehetne pedig! A nemzeti rendkívüliség és mindenekfelettiség tébolyának kiiktatása. Ha nagyurak és kiskirályok helyett a közös megoldásra felesküdő kompromisszumkeresők ülnének például az Európai Unió Tanácsában, akik nem saját szemétdombjuk csúcsát tartanák a világ tetejének, akkor sem az autonómia nem lenne lehetetlen minden olyan közösség számára, amelyik ki tudja azt háborítatlanul építeni, sem a nemzetállami fanatizmus nem tartaná fogságban az emberi szellemet. Mert az autonómiáknak pontosan a nemzetállam erőltetése áll útjukban. Vajon a nemzetállamok hős lovagjai elvárhatják-e szomszédaiktól bármilyen jog vagy erkölcs alapján, hogy azok ne tartsák ugyanúgy abszolútumnak saját nemzeti mániájukat?

Vajdaságban ugyanúgy összekeveredtek az emberek, mint Katalóniában vagy Erdélyben, Palesztinában vagy Ukrajnában. Mesterséges falakat lehet ugyan közéjük emelni, de azzal a dac meg a harc igénye is el fog mélyülni. Olyan feltételeket kell teremteni, amelyek között ember embernek embere – nem pedig nemzet nemzetnek farkasa.

Talán a három spanyolországi etnikum, a baszkok, a kasztíliaiak és a katalánok is megelégednének a Bilbao, a Real meg a Barça versengésével. Talán Barcelona is beérné saját szent homokvárával, a világ legmagasabb templomtornyával. Talán elég lenne a közös isteneket imádni az etnikai-nemzeti széthúzás ördögei helyett.