Tényleg igaz a hír? Nem akarom elhinni, tegnap még a Tisza-parton állt és kiabált utánunk! – ezek voltak az első reakciók, amelyek eljutottak hozzám, amikor kiderült, hogy Kovács Gyula elhunyt.

Döbbenten olvastam kedd este Özvegy József szerb és magyar nyelvű bejegyzését a közösségi portálon: Meghalt a Gyufi!

Még most is, többször hangosan mondogatom ezt az egy mondatot. Meghalt a Gyufi! És jönnek a kérdések: hogy lehet ez, mi történt? A válasz rövid: összeesett és elhunyt.

A Meghalt a Gyufi! mondat, amilyen rövid és tömör, annyira erős is. Aki ismerte Kovács Gyulát, a labdarúgóklub masszőrét, annak nem kell magyarázni. A zentai sportélet legnagyobb fanatikusa, a környék egyik legismertebb sportőrültje, a szó legpozitívabb értelmében vett sportbolondja hagyott itt bennünket egyik pillanatról a másikra. A sors úgy hozta, hogy senki nem búcsúzhatott el tőle, senki nem rázhatott kezet vele az utolsó percekben, senki nem mondhatta el neki, mennyit jelentettek azok a pillanatok, amikor ő teli torokból ordította, hogy Hajrá, Zenta! és közben lengette a város lobogóját.

Minden zentai sporteseményen megjelent, s amikor volt ideje, az idegenbeli vendégszereplésre is elkísérte a zentai csapatokat. A focisták, a pólósók, a kézilabdások, a birkózók, az asztaliteniszezők és a többiek is napokig tudnának mesélni Gyufi lelkesedéséről. És arról is, hogy minden sikert ügy ünnepelt meg, mintha világbajnokságot nyert volna a zentai együttes.

Egy-egy nagyobb sportesemény, országos bajnoki döntő, nemzetközi verseny elképzelhetetlen volt nélküle. Mindig megjelent, egyik sportrendezvényről biciklizett a másikra.

Kovács Gyulát mindig magáztam, függetlenül attól, hogy a környezetemben szinte mindenki tegezte. Sose mondtam el neki személyesen, hogy azért magázom, mert annyira tisztelem és becsülöm azt, amit tesz a zentai sportért, ahogy kiáll a helyi sportolókért, hogy hiába is kérte volna (Janikám, tegezzük már egymást!), én ezt nem fogadtam volna el.

Egy ikonikus figuráját veszítette el a zentai sport a halálával. Hogy ki fogja a zászlót a jövőben lengetni, nem tudom. Hogy lesz-e még egy olyan ember, akinek szinte minden sikeres zentai sportolóval van közös fényképe, azt sem tudom. De, sajnos, sejtem, hogy nem lesz. Gyufi egy volt, és ahogy ő, a sport iránti rajongása is megismételhetetlen.

Sokat elárul a természetéről, hogy halála napján még annyit írt az egyik ismerősének a bejegyzése alá, hogy: Gyönyörű, vidám, szép napot kívánok neked, kedves barátom.

Búcsúként csak annyit, hogy: Gyufi, köszönjük a több évtizedes, felejthetetlen szurkolást!