I.
Azon a ponton, ahol a gondolat, mint holmi kígyónyelv,
a végénél ketté válik,
kifejezetten skizofrén módon, mondanák a dolgok lényegében avatatlanok
egy részünk még elkeseredetten az álomba kapaszkodik
a fikcióba a könnyed felhőségbe
megfelelő talajt keresve, amelyen
megvethetné lábát
de amely akár fenségesen meg is téveszthetné
olyan fantáziavilágba ringatva, amelyben akár még hinni is tudna
Menedékre lelve, s okot arra a szerelemre,
amely nem is létezik, vagy oktalanul
képzeljük csak el, de talaja nincs,
áttetszőn és tisztán, mint semmiből keletkezőt,
magától értetődőt
ahogy Istent is értelmezzük,
kissé szakrálisabb kiadásban
Szerelem, amely nem hagyja az ennek az állapotnak a leírására
már létező szavainkkal megmagyaráztatni magát
s amely létezni fog annak ellenére is, hogy beteljesíthetetlen
s éppen azért, mert ennyire esztelen
nem kell sem az okait, sem a kezdetét keresnünk
II.
Vagy tán lehetnénk a kígyó nyelvének másik ága
amely alatt ott ül a fog a méregzacskó
Adódik a kérdés, kinek és mi a haszna
a marásból, mikor telik meg újra
ugyanaz a zacskó, ha egyszer kiürült,
s ismétlődik még tovább a töltés és ürítés
Le kell nyelni azt a fogat a zacskóval együtt
ahogy a gyermek is lenyeli éjjel a tejfogát
amelyet napközben még nem mert kivenni
S ahogy a méreg köröz a szervezetünkben
a vérkeringés tesz róla, hogy szépen sorban
eljusson az összes távoli rendeltetési helyére
Ha lassan hat, akkor van még időnk
ami alatt történhet még bármi fordulat,
csoda, vagy az immunrendszer tesztje
egy keserű szerelemre a végén
Jut még idő reménytelenül szeretni
III.
A csillagok nem azért vannak, hogy szebbé tegyék
az éji eget
Fekete szén mindenik anyagmaradvány
mi nem kímélte tenmagát
saját tüze égette el és immár csak akkor él
ha valahonnét fény vetül rá
más testek fénye melyek szintúgy égnek kíméletlenül
Így esik majd ránk is, ha mindvégig önzetlenül égünk,
mások szerelmének fénye
hogy láthatóvá váljunk az általános sötétségben
A teljes pusztulásban más csillagok fénye
hullik majd mindenikünk holt testére
s a távolból úgy tűnhet majd, hogy lüktetünk még a messzeségben
pulzálunk fényt sugárzunk
Az illúzió ugyancsak egy létforma
amíg össze nem omlik
A tűz valahol mindig ég,
így hát folyamatosan fennáll a szerencsés lehetőség,
hogy elszenesedett testünk belépjen egy fénykörbe,
és felragyogjon hirtelen, fényt sugározva
ezért sem kell hát feladnunk vagy eltávolodnunk
IV.
Odaállni, az ég alá, hátsó szándék nélkül
egyszerűen csak állni ott és megengedni
a fénypornak hogy bearanyozzon bennünket
Ha semmi sincs, ha tényleg semmi nem maradt
se tűz se tükröződés se emlékezés
mint a barlangi ember mint az eszes elődünk
találunk majd kitartó kézzel egy alkalmas
gyúlékony darabot mit a fájdalomig
elmélyíthetünk egy adott pontban
abban a hitben, hogy létezik egy rejtett szikra
amely fellángol, ha kitartók leszünk
S ha egyszer fellángol, azután már minden a fizika
és a kémia csodálatos törvényeinek függvényében áll
amelyekben teljes bizonyossággal megbízhatunk
Így megmenekülni csak így létezni
abba az anyagba vetett hittel, amelyből vétettünk
V.
Addig csak remélhetjük, hogy minderre
nem lesz szükség, s hogy az egyszerű szerelem is
megtörténhet csak azért
mert vágyakozunk rá
Feltekert vitorlával felhúzott vasmacskával
a fedélzeten elterülve a fejünk mögött összekulcsolt karral
Nem tenni semmit
Átadni magunkat az áramlatoknak a vizekbe vetett
teljes bizalommal, amelyekben az élet az akaratunk nélkül is elkezdődött
Ez a homokszem is, amely most még dörzsöl
gyönggyé alakul majd át, ha a gyöngyház magába zárja
a tapasztalat ellenére is, hogy a változás fáj
Minden, amire vágyakozunk
az elviselhetőség határáig fáj
Kitartásunk csak attól függ, hogyan fogadjuk,
vagy az abba vetett hittől, amit általa elérhetünk
Amikor az első szikra felvillan, önzetlenül sugárzom szét a ragyogást
s mint minden csillag
messziről leszek majd látható
Zágráb, 1995. VIII. 9.
Szabó Palócz Attila fordítása
