Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A Perspektívák a maga módján helyet és teret adott a párbeszédnek is: anyaországi, határon túli és úgynevezett „bevándorló”, vagyis a határon túli régiókból az anyaországba áttelepült magyar alkotók, művészek, előadók, közéleti személyiségek között. És jöttek sorban a nagy, nyári, szabadtéri (nemcsak zenei…) rendezvények: 83. Ünnepi Könyvhét (2012. június 7-11.), a soproni VOLT Fesztivál (2012. június 27-30.), a Sziget Fesztivál (2012. augusztus 5-13.) és így tovább… A könyvhét eseményeihez kapcsolódva június 24-én jelent meg a Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett honlapon a Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című írásom, amelyben több, már hosszabb ideje az anyaországban élő délvidéki magyar szerzőnek a könyves szakma legnagyobb ünnepére akkor megjelent kötetét mutattam be.

 

In memoriam Pusztai János (1934-2014)

 

Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg 2012-ben a Balatonfüreden élő, de a múlt század kilencvenes éveiben még csókaiként megismert Tóbiás Krisztián kötete (Túliratok, zEtna, Zenta, 2012.), és a Budapesten letelepedett – s a Zentáig „visszanyúló” családi kötelékekkel büszkélkedő, de – nagyfényi születésű Bognár Antal regénye is (Tartozás, Napkút Kiadó, Budapest, 2012.). Ilyen megközelítésben tehát mindketten megfeleltek a Szubjektív Értékek Alapítvány – nemzetközi, összesen nyolc országot érintő, nyolc európai uniós államban párhuzamosan megvalósuló – programjában megjelölt célkitűzéseknek, illetve kritériumoknak, vagyis mindketten határon túli régiókból áttelepült, tehát a hivatalok packázásai értelmében „bevándorlónak” tekinthető alkotók: a Perspektívák honlapja pedig épp az ilyen körülmények között tevékenykedő embereknek kívánt teret, lehetőséget és elsősorban médiafelületet adni. A Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát? című dolgozatomban a Tartozásról készült ismertetőt, elemzést egy, a regényből vett részlettel zártam: „Isten lelke lebeg a vizek felett… Valahol azt olvasta Gabi, hogy a lebegés szó itt valamiféle rezgést fed. Neki speciel a beporzást megelőző mozzanatot vetíti elé profán módon a képzelete, a virág kelyhe fölött lebegő méhet. Bizonyosra vehető, hogy a teremtés bibliai jelenetét valamilyen hanghatás kíséri. Morajlás. Vagy talán zizegés, az apró szárnyak verdesése, lüktetés a halántékon. Percy Grainger, a híres ausztrál zongoraművész és zeneszerző, aki szívügyének tartotta az elitisztikus és spontán mindennapi népi zenélés és ének közötti szakadék áthidalását, azt jövendölte, hogy a jövő zenéje teljesen áttevődik a ritmusra, az ütősökre.

Egyébként Póka Jenő, a sebészorvos kiválóan kamarazenélt.

Mi olyan rettenetesen fontos az embernek a zenében, a zenélésben? Iszonyatos nagy felhajtás, cécó, hajcihő. Pompa, ünnepélyesség, nagy pénzek. Olcsó, mindennapi változataiban is hatalmas lelkesültség. Holott végső soron ez is csak egy haszontalan játék, időtöltés. Mint mondjuk a tenisz. Csak épp maguknak a hangoknak az ide-oda ütögetése.

Lehet, hogy észrevétlenül tényleg a szívünk metronómja diktál nekünk mindenben és örökké?

Mert a zene: rezgés. Együtt rezgés! Mindennek az együtt rezgése mindennel, valaminek valamivel.

Feltűnt egy együttes, Ancient Heart nevű. Énekesnője indonéz-fidzsi vérségű brit hivatásos katona apától, maláj anyától a németországi Münsterben született. Búgó hangjától Gabi nem tud szabadulni. »All good children need traveling shoes / Drive your problens from here…« Kiderült, hogy újabban már Magyarországon is forognak azok a slágerek, amelyeket a szabad világban felkapnak. »We just picked a little empty pie / For the fun that people had at night / Late at night don’t need hostility / Timid smile and forts too feee.«”

– Kedves hallgatóink, Tanita Tikaram dalával búcsúzunk most Önöktől, s talán nem árthat még, és nem okozhat különösebben fájdalmas galibát, ha végezetül még felsoroljuk itt Bognár Antal eddig megjelent kötetit: Textília (metanovellák, 1976), Esélyek könyve (regény, 1983), Eligazodni (holografikus novellák, 1984), Álmok a halálban (történelmi álregény, 1986; ezek jelentek meg még  a szerző áttelepülése előtt Vajdaságban), Boldog és szomorú történetünk (családregénynapló, 1994), Túlélők (kilenc történet, 1999), Levélnehezék (esszék, feljegyzések [1970–2001], 2001), Tartozás (regény, 2011).

 

„BAAR ŐSÚR jön, JÖN a Végtelen Időben, közben pedig változik”

 

Ebben az esztendőben jómagam a budapesti Püski Kiadónál megjelent VERSeny(v) című verseskötetemmel voltam érintett, és dedikáltam is a könyves műhely standjánál, a Vörösmarty téren. Wittner Máriával, Zsebők Csabával, Pusztai Jánossal (persze a névsor még hosszasan folytatható lenne…) ültünk a tűző napon, s csak egy napernyő árnyékában találtunk olykor menedéket. Perzselően napsütéses volt ugyanis a 2012-es Ünnepi Könyvhét. Pusztai Janival hosszan beszélgettünk, társalgásunkat csak egy-egy érdeklődő olvasó szakította félbe időnként. Neki akkor jelent meg az …Öregség című regényének első kötete, ugyancsak a Püskinél. Most meg, immár 2014-ben, szeptember 2-án arról értesültem a Magyar Írószövetség hírleveléből, hogy Pusztai János (1934-2014) néhány nappal korábban, augusztus 29-én elhunyt.

Az ekkor megküldött életrajzában foglalták össze azt is, hogy Pusztai Jani szülővárosában, Szatmárnémetiben végzett fémipari szakiskolát, s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952-53), onnan pedig (háromesztendei katonáskodás után…) a szatmári Unió gyárba – lakatosnak! 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívták riporternek Nagybányára. 1964 őszén túlzott magyar nacionalizmus indokával elbocsátották, és politikai okokból többé nem kaphatott újságírói állást. (De azért figyeljük ezeknek a lapoknak a nevét? Már önmagában ez is árulkodó…) Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba – mondják most róla. Pászkán János néven közölte verseit, de 1964-től végleg áttért a prózára, ekkor vette fel a Pusztai János írói nevet. Igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott, a kritika elismeréssel fogadta, bírálói pedig ekkor észrevették, hogy mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogta át.

 

Fényképek hiányában

 

Pusztai János ezek után is ütemesen dolgozott tovább, 1969 és 1981 között írta meg első trilógiáját, amelynek első kötete a Zsé birtoka, de ez a cenzúra miatt csak a második kötet, az A sereg után egy évvel, 1979-ben, jelenhetett meg. A harmadik kötet pedig, a Csapdában, már csak a rendszerváltás után. 1984-ben megjelent Futótűz című regényével egy újabb trilógiát kezdett el, a Tatárjárást. Pusztai, írástechnikáját tekintve, az előbbi regényeit folytatta ebben is: lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointilizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal – értékelte életművét Bertha Zoltán. A Futótűz megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték… A trilógia folytatása, a Hamu és a Parázs így már csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Ekkor azonban már készültek és részben kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertek is lettek…) az Önéletrajz kötetei. 1992 után Budapesten élt és alkotott. Itt írta meg a Nagy Álomkönyv hat kötetét és az Árpád háza című könyvét.

Pusztai János 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1978-ban, 1979-ben és 1998-ban pedig a Romániai Írószövetség prózadíját. 1990-ben a Mikes Kelemen Kör-díjával tüntették ki. Immár az idén történt, hogy a Magyar Írószövetség nyolcvanadik születésnapján, munkássága elismeréseként oklevéllel tüntette ki. A Román Televízió Magyar műsorszerkesztősége 1990-ben, a Duna Televízió 1994-ben készített róla portréfilmet. Vígh István festményen, Léta László grafikában, Tőrös Gábor plaketten örökítette meg arcvonásait. 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.

Ilyen alkalmakkor persze, mint amilyen a 2012-es könyvheti dedikálás is volt a Püski Kiadó standjánál, az ember nem gondol ilyesmivel, hiszen bárdolatlanság is volna az idős pályatárs közelgő halálát feltételezni. Így hát igazán jó közös fotókat sem készítettünk – ezt már csak most bánom, a halálhíréről értesülve –, s csak néhány elkapott félmozdulat, csak néhány teljesen előnytelen felvétel őrzi ezeknek a Vörösmarty téri pillanatoknak az emlékét a perzselő napsütésben. Pusztai Jani ekkor mesélt arról is, hogy az …Öregség című önéletrajzi trilógiájának második részében már én is szerepelek majd… Nos, hát augusztus 29-e óta már csak a hagyatékból derülhet ki, hogy valóban betartotta-e ezt az ígéretét.

Nyugodjék békében!!

 

Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk!

 

Hosszúra nyúlt beszélgetés volt ez. Egymást követtük ugyanis a Püski Kiadó könyvheti programjában, s én már odamentem Pusztai Jani dedikálására, ő pedig maradt az enyémre is… S ekkor meséltem neki arról is, hogy a néhány hét múlva kezdődő soproni VOLT Fesztiválra készülünk a családdal, mert a rendezvény rendszeres látogatói vagyunk. S 2012-ben nemcsak az óbudai Sziget Fesztivál, de a vele egyidős VOLT is húszéves jubileumát ünnepelte. A budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett Perspektívák című honlapon – „A bevándorlók hangja az országos médiában” – 2012. július 2-án jelent meg a Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk! című tudósításom, összefoglalóm a soproni rendezvényről. Alcímnek ekkor azt írtan fel: „Nagyon szubjektív és a nagyon kötetlen feljegyzések a soproni VOLT Fesztiválról hazatérve, többek között Maszkuráról, a Budapesten élő és boldoguló erdélyi magyar srácról is”. Így tehát…

A VOLT-on voltunk a múlt héten – írtam akkor –, ezért nem foglalkoztunk semmi komoly dologgal, ellenben minden olyasmivel, ami valóban fontos. (És valójában fontosabb lenne akkor is, amikor komoly dolgokkal foglalkozunk…) Például a csilpcsalpfüzikével is, akinek az utóköltését esetleg megzavarhattuk volna, de róla majd később… s addig is: bocsika!

Kétszáztíz kilométert vezettem ma a hőségben – és ebből csak százhuszonnégyet autópályán, a többit közúton, kis falvakon áthaladva kellett megtenni, így hát jelentősen lassabban is egyben –, kocsim gyárilag telepített klímaberendezése pedig nagyjából az ablak leeresztéséből, s az ezzel keltett kereszthuzatból áll. Ami egyrészt leviszi az ember fejét, és mellékhatásként fejfájással fenyeget, másrészt pedig nem is hűsít igazán, mert a huzatos forró levegő sem más, csakis és kizárólag forró levegő. Úgy tanultuk annak idején még az általános iskolában, hogy a százfokos víznek a párája is százfokos… Az én olvasatomban pedig ebből adódik az is, hogy az árnyékban harmincnyolc Celsius-fokos nappali középhőmérsékletnek a huzata is harmincnyolc fokos. Az ablak lehúzása tehát csak látszólag segített (volna) rajtunk… Jóféle pótcselekvés volt ez a maga tökéletes kiteljesedésében. A gyakorlatban azonban mind az öten odakozmáltunk az autóhoz… „Nehéz most megszólalni…

A VOLTot követő vasárnapon évek óta ezzel kezdjük a búcsúüzenetünket. És minden évben pontosan így is érezzük…

Túl vagyunk 5, napsütéses fesztiválnapon.

Ha kíváncsiak vagytok rá, mi tett minket igazán boldoggá, szívesen eláruljuk: semmihez sem hasonlítható öröm VOLT látni a boldogságot az arcotokon… Ezért érdemes 360 napon át dolgozni…

Reméljük, épségben hazaértetek. Hiányozni fogtok!

Találkozunk 1 év múlva – UGYANITT!

WE LOVE VOLT!” – jegyezte fel a Facebookon Fülöp Zoltán és Lobenwein Norbert, a VOLT Fesztivál két alapítója, főszervezője, „házigazdája” – idáig jutottam hát a Perspektívák oldalain megjelent cikkemben. (Az írás teljes terjedelmében továbbra is elérhető a http://perspektivak.blog.hu/2012/07/02/mi_a_csilpcsalpfuzikevel_vagyunk internetes címen, ajánlom hát – addig is! – mindenkinek szíves figyelmébe…)

 

Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk!

Nagyon szubjektív és a nagyon kötetlen feljegyzések a soproni VOLT Fesztiválról hazatérve, többek között Maszkuráról, a Budapesten élő és boldoguló erdélyi magyar srácról is A VOLT-on voltunk a múlt héten, ezért nem foglalkoztunk semmi komoly dologgal, ellenben minden olyasmivel, ami valóban fontos. (És valójában fontosabb lenne akkor is, amikor komoly dolgokkal foglalkozunk…)

 

Így hát a folytatás is innen remélhető…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. szeptember 15-i számában

 

„Egyszer majd megered a te nyelved is, mint ezeké az öregeké itt, akik sötétedő odúikban kuporognak veled szemben, fogatlanul, sovány, kockás párnára nehezülő fejjel, kis tüzecskével szemük hamujában, és szurokként súlyosodó vérrel ereikben”, avagy egy nagyon kedves dedikáció Bognár Antaltól az 1976-ban megjelent Textília című első kötetéből (Bognár Antal: Textília, metanovellák, Symposion Könyvek 49., Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1976.)

„Egy Rhodus szigetbeli becsűletes Görög ki maga is elnyerte volt eggykor a’ győzelmi koszorút, elvivé két fijait Olimpiába. A’ fijak viaskodának, ’s győztek hanem érdemkoszorúikat hálá, ’s gyermekimódon öreg Atyjok’ fejére tévén, őt’ vállokra vették, ’s az öröm könnyeket sűrűn hullató sokaság köztt fel ’s alá hordozák, a’ szerencsés öregre virányokat hánytak mindenfelől, ’s hozá kívánságokat kiabáltak”, avagy egy nagyon kedves dedikáció Bognár Antaltól az 1983-ban megjelent Esélyek könyve című regényéből (Bognár Antal: Esélyek könyve, regény, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1983.)

„S tudják, mi a legrémesebb? AZ, HOGY JELEN PILLANATBAN MINDEZ ALIG ÉRDEKEL BÁRKIT IS. Jelen pillanatban a boldogtalan együgyűség napjait éljük. Először azt mondták: ti, MAGYAROK, mondjatok le a történelmi hazátokról, s cserébe kaptok egy államot. Még hozzátették: a történelmi hazán kívülre rekedt MAGYARJAITOKÉRT ne aggódjatok, őnekik lesz önrendelkezésük, autonómiájuk, örömük és boldogságuk. HAZUDTAK! HÁT… → IGEN, mondta Hegedűs J. János Pusztai Ősúr kerek betonasztalánál. BOROK VOLTAK AZ… → ASZTALON”, avagy egy nagyon kedves dedikáció Pusztai Jánostól az 2012-ban megjelent …Öregség című regényének első kötetéből (Pusztai János: …Öregség, regény, első kötet, Püski Kiadó, Budapest, 2012.)

A 2012-es Ünnepi Könyvhéten dedikáltunk együtt, de ez a fotó inkább rólam készült, mint róla (s mindkettőnkről előnytelen…), ahogy lehajtott fejjel épp a könyvheti katalógust lapozgatta. Előtte az asztalon az …Öregség című regényének első kötete. Nyugodj békében Pusztai János!

Pusztai János (1934-2014) a napernyő alatt, középen, a 2012-es Ünnepi Könyvhéten

Magyar Szó, 2014. szeptember 15.