Még egy nap, és már vége is lesz: kedden, augusztus 15-én este, vagy talán inkább szerdán hajnalban, az utolsó utáni italkimérés bezárásával és elbontásával véget ér az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, amely tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítottuk fel (s poroljuk le…), de folytatjuk is immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Volt még két-három hetünk a soproni VOLT Fesztivál (2012. június 27. és 30.) és a Sziget (2012. augusztus 5-13.) között, természetesen munkával töltött idő, hiszen nyár volt, szabadságolási időszak, ilyenkor mindig kicsivel több az ügyelet, több a helyettesítés is, mint rendesen. A napi munkám mellett – én általában úgy mondom: „lopott időben” – pedig még a Lőrincz Marci barátom, és a budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány által 2012 tavaszán alapított honlap, a Perspektívák munkájába is bekapcsolódtam néhány alkalmi tudósítással, összefoglalóval, laza riportos írással, és persze a különféle nagy rendezvényekhez kapcsolódó interjúkkal is. Ilyen volt az a beszélgetés is, amelyet Bartha Györggyel készítettem még a 83. Ünnepi Könyvhéthez (2012. június 7-11.) kapcsolódva.

 

A szerzőnek egy évvel korábban, 2011-ben jelent meg a Búcsú rossz időben című verseskötete a zentai zEtna kiadó gondozásában. Egy „indián” törzs tagjává lettem – Bartha Gyuri gondolatai közül kiemelve végül is ez lett a címe annak a beszélgetésnek, amit a Búcsú rossz időben című kötetének megjelenése apropóján készítettem a szerzővel a Perspektívák honlapja számára. Itt mondtam el azt is, hogy az alkotó költőként lényegében alig ismert Magyarországon, s mint a vele készült interjúnkban szólt is róla, néhány folyóirat-publikációtól eltekintve nem is kereste a kapcsolatot az anyaországi kiadókkal. A régi Jugoszláviában – édesapja és nagyapja hatása alatt – egy viszonylag boldog gyermekkort élt meg Újvidéken, majd a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi, az ország gazdasági összeomlása miatt döntött a vándorbot mellett. S habár közhelynek tartja, mégis fontos neki, hogy kimondja: a gyermekei miatt is vállalnia kellett mindent – jót is és rosszat is –, ami az áttelepüléssel járt. Most már, a nyugdíjas évek felé kacsintgatva, szívesen idézte fel emlékeit, köztük azt is, hogy az egyik volt osztálytársa elcsente az első versét, hogy beolvassa az Újvidéki Rádió irodalmi műsorában, vagy azt is, hogy immár Magyarországon előfordult vele olyan is, hogy nem vették fel egy munkakörbe, mert nem találták megfelelően szépnek az állás betöltéséhez. Pedig nem is manökennek jelentkezett divatbemutatókra…

 

MENEKÜLÉS A MAGYAR LEGENDAVILÁGBA

 

Első kérdésemben tulajdonképpen az volt a célom, hogy bemutassam őt a magyarországi olvasónak, aki vélhetően ekkor találkozott először Bartha György nevével a sajtóban, ezért úgy fogalmaztam, hogy alkalmat, lehetőséget adjak neki a mesélésre, a régi történetek fölidézésére:

„– Hogyan emlékszel gyermekkorodra, újvidéki gyermekéveidre?

– Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, annak ellenére is, hogy lassacskán abba a korba jutok, amikor a régmúlt, a gyermekkor eseményei egyre gyakrabban merülnek fel, és foglalkoztatják az embert. A nehézség abból adódik, hogy ezek az emlékképek legtöbbször esetlegesek, és nehéz őket egy egységes folyamatban láttatni. Mondjuk, perdöntő lehet az az egyszerű tény, hogy egyke maradtam. És az is, hogy pedagógus szülők gyermeke vagyok – ez pedig számomra egyenlő a hátrányos helyzetű gyermekkel, hiszen ha a szülő vérbeli nevelő, úgy legtöbbször a mindig aktuális nevelési módszereket alkalmazza a saját esetében is. Ez tapasztalat. Ehhez a két meghatározó élményhez aztán még hozzá kell tenni, hogy a szüleimen kívül ott forgolódott még körülöttem két nagymama, és egy nagypapa is. Szerencsém volt, vagy csak elkényeztetett kölyök voltam, nem tudnám megítélni, mindenesetre szükséget nem szenvedtem, és gyorsan megtanultam alkalmazkodni a különböző igényekhez. Ez a védettség még elég sokáig elkísért, és később lehetőséget nyújtott arra is, hogy kihasználjam akár egymás ellen is a családtagokat, ezzel azonban csak ritka esetekben éltem. Neveltetésemre legnagyobb hatással mégis két személy bírt: az apám és a nagyapám. Az utóbbi foglalkozott velem talán a legtöbbet iskolás koromig, az ő meséit hallgattam, ő adta kezembe az első könyveket, hetente vele mentem »vadászni« dugós puskámmal az akkor még létező állatkertbe, a péterváradi várba, kirándulni… Apám viszont elérhetetlen távolságban és magasságban létezett a kisgyermek számára, de a későbbiekben is. Ő valamilyen ellenőrző szerepet töltött be mindig, egy kontroll volt, amit tudatosan vállalt, azt hiszem. Nem tudtam soha megközelíteni a későbbi, kétoldalú suta próbálkozások ellenére sem. Hozzáállásuktól függetlenül, mint két erős személyiség, nyomokat hagytak bennem. Nagyapám a szeretetet, a könnyelműségre való hajlamot, a bohémségét hagyta örökül (dalszövegeket írt és hegedült), apám a céltudatosságát, kitartását, elszántságát. Az első olvasmányaim a magyar legendavilágba, történelembe vezettek, s az iskolában sokkhatásként ért, amikor már az első naptól kezdve tanítónőmtől azt hallottam folyamatosan, hogy a magyarok gonosztevő fasiszták, a németek utolsó csatlósai… Valahol itt tört meg bennem a gyermeki kritikátlan elfogadás, a hit. Magamban azért továbbra is nagyapám könyveinek, meséinek akartam hinni. Jellemző, hogy évekig nem voltam hajlandó szerbül beszélni, még keresztapám (aki horvát!) családjával sem. Így fordultam olvasmányaimban azután a »világirodalom« felé: Cooper, Karl May, Jules Verne következett. A partizántörténeteket nagyon is eredményesen helyettesítették. Egy »indián« törzs tagjává lettem. A nagyapám által belém táplált és titkolt magyarságtudatát, büszkeségét, az általános iskola felső tagozataiban a magyartanárnőnk ébresztette fel, táplálta újra. Az önképzőkör tevékenysége, létszáma évfolyamról évfolyamra terebélyesedet, jelentősebbé vált, magam is részt vettem a munkájában, és egy »prózai alkotással«, egy krimivel hozzá is járultam hírnevéhez. A bemutató felolvasáson azonban csúnyán megbuktam. Az első sikertelen kísérletem után jó ideig nem is próbálkoztam többet írással.”

 

INDULATBÓL SZÜLETETT VERSEK

 

A budapesti Szubjektív Értékek Alapítvány Perspektívák (A bevándorlók hangja az országos médiában…) című honlapján ugyanezekben a napokban az afrikai Babalola Hakeem egy bizonyos Charlesról (vezetéknevének elhallgatásával…), Magyarország első hivatásos fekete limuzinsofőrjéről készített portrét, Dauhalevich Valeria pedig Nagyezsda Hadunt, azt a belorusz festőnőt mutatta be a portál olvasóinak, aki öt évvel korábban költözött Magyarországra. Beszélgetésünknek ebben a szakaszában én még mindig a régi időkről, az áttelepülése előtti, otthoni életéről, a Vajdaságban megélt eseményekről faggattam Bartha Gyurit:

„– Mikor jelentkeztél első publikációiddal? Mik voltak ezek, és miért pont ezek?

– Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, még egy pillanatra vissza kell térnem az előző kérdésedhez: nemrég egy beszélgetés alkalmával unokaöcsém megkérdezte, »féltél tőle?«, s persze apámra gondolt. Már nem emlékszem, mit válaszoltam, de biztos, hogy a fizikailag is fölém tornyosuló figyelme még most is borzongással tölt el néha. Nos, publikált írás… Először még egy félpublikációról, egy olyan írásról szólnék, ami elveszett, legalábbis a számomra, s így valószínűleg már más sem őrzi. Gimnáziumba iratkoztam, társadalmi szakra. Azon kívül, hogy a tanulmányaimat igen lezserül vettem – hiszen az első évben vidáman megéltem a magammal hozott tudásomból, felkészítettségemből –, ekkor az olvasást is hanyagoltam. Ugyan nem teljesen, mert rákaptam a képregényekre, majd a ponyvákra, könnyed szórakozás volt ez, unaloműző, hiszen továbbra is megmaradtam magányomban. Bármennyire is tetszett nekem ez az életmód, az idő múlásával rá kellett ébrednem, hogy nem fenntartható, főleg miután a második évben pótvizsgára buktam technikából és vegytanból. Ez utóbbihoz fűződik az emlékem erről a bizonyos félpublikációról. Miután a tanárnő lezárta a bukást jelentő osztályzatot (nem mellékesen: igaza volt), sértettségemben, megbántottságomban verset írtam. Mint említettem, a vers szövege elveszett, csupán a címére emlékszem még, és arra, hogy egy osztálytársam a tudtom nélkül lemásolta, és az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorában fel is olvasta. Nem, nem tulajdonította el a szerzőséget, ám a mód, ahogy mindezt csinálta, felháborított. Talán ezért sem törődtem a kézirattal a továbbiakban. A visszajelzések alapján nem is volt azonban elvetni való az írás. Indulatból született, ahogyan a későbbiekben is a többi versem, vagy ahogyan a legtöbbjét megírtam. Azután rendszeresen írogattam, egy füzetbe gyűjtöttem a dolgaimat, s azt féltékenyen őriztem, mindenhová magammal vittem. Nagyapámnak meg is mutattam, ő kicsit értetlenül olvasta az alkotásaimat, mégis biztatott a további munkára, de kiábrándított: »nem értem én ezt, én már kimentem a divatból…« – mondta. A felkínált füzetet apám érdektelenül tolta félre, megjegyezve, hogy inkább tanuljak a sok firka helyett. A család nőtagjaival pedig már nem is próbálkoztam. Felvettem a magányos, meg nem értett poéta szerepét. Ezek után olvasmányaim javát is a versek tették ki. De volt még egy kalandom a gimnáziumban a verseléssel. Végzősök lehettünk, amikor a magyartanárnőnk igyekezett rábírni néhányunkat, hogy jelentkezzünk a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjére, vagyis a KMV-re. A csali az év végére ígért ötös volt. Megnyertem a házi versenyt, és a körzetit is, bekerültem a döntőbe, ahol négyen szerepeltünk. A végeredmény azonban lehangoló volt, utolsó lettem. Tari István, Szűgyi Zoltán, Sziveri János… Ez volt a sorrend előttem. De az ötöst mégis megkaptam. Az első megjelent verseim az újvidéki Híd című folyóiratban láttak napvilágot, 1978-ban. A füzetemből Bányai János tanár úr válogatta ki ezeket.”

 

A PERDÖNTŐ BIZALMATLANSÁG

 

A Bartha Györggyel készült interjúm, amelyik végül az Egy „indián” törzs tagjává lettem címet kapta, 2012. július 15-én jelent meg a Perspektívák honlapján. Ekkor már csak szűk három hét választott el bennünket a Sziget Fesztiváltól, de ennyi idővel korábban azonban a műsorfüzetek (s ez volt az utolsó év, amikor Pesti Est-különszám jelent meg a rendezvényre…) még nem készültek el. Éppen ezért, nyomtatott „matéria” híján, a fesztivál honlapját vizslattuk rendszeresen újdonságok, fejlemények után kutatva. Jómagam azonban időközben „olyan szemmel” is figyeltem a felröppenő híreket, hogy akad-e köztük alkalmas téma, amely esetleg a Perspektívák profiljába is beleillene, vagyis összefüggésbe lenne hozható a Magyarországra (át)települt külföldiekkel, határon túli magyarokkal, akik hivatalos, jogi minőségükben itt bevándorlóknak minősülhetnek, akárcsak Bartha Gyuri is. Beszélgetésünkben ekkor már azonban nemcsak azért kérdeztem őt továbbra is régi dolgokról, hogy ezáltal is megismerhesse őt az anyaországi publikum, hanem azért is, mert felkeltette az érdeklődésemet, és bizony, mi tagadás, kíváncsivá is tett:

„– A magánéleted hogyan alakult, hogyan találtad fel magad ebben a rendszerváltás előtti, régi Jugoszláviában?

– Az érettségi után döntenem kellett, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Újvidéken nem volt pszichológiai tanszék, én viszont ezt szerettem volna tanulni, miután az apám lebeszélt a történelemről. Belgrádban, Zágrábban, esetleg Ljubljanában kellett volna folytatnom a tanulmányaimat, és ehhez a család nem járult hozzá. Több indoka is volt a dolognak, de apám bizalmatlansága volt a perdöntő. Így kerültem a Magyar Tanszékre. Talán mondanom sem kell, hogy igazoltam apám fenntartásait, nem tartoztam a legszorgosabb hallgatók közé, frissen kötött barátságomnak, és közös, nem éppen feddhetetlen kalandsorozatainknak éltem inkább. Nebojsza Istvánnal úgyszólván elválaszthatatlanok voltunk. A tanulmányok, a költészet mellett szerelmi életünk volt az összekötő kapocs, amit most nem szeretnék részletezni… Az egyetemi éveim alatt történt az is, hogy irredenta-soviniszta vádakkal gyanúsítva a rendőrség le is tartóztatott. A vádakból természetesen semmi sem volt igaz, egy buliban fejtette le a rendőrség (a kommandó?) a falról azokat a falragaszokat, amiket elkoboztak. Ezek valójában az éppen aktuális KMV fejjel lefelé kiragasztott plakátjai voltak, Hendrix-poszterek, rajzok, lemezborítók. A dolog szépséghibája valójában az volt, hogy engem másnap az egyetem épületéből vittek el megbilincselve, habár az egyetem akkor is védettséggel, autonómiával rendelkezett. Zűrös négy év volt ez, de kitomboltam magam. Most már nyugodtan elmondhatom ezt, hiszen dolgozom, és harminc éve élek házasságban – a másodikban. Az elsőből egy fiúgyermekem született, ő már harminckét éves töritanár. A mostani házasságomban egy lányom (huszonkilenc éves közgazdász) és egy fiam (huszonnégy éves keramikus) született” – idáig jutottam hát most első nekifutásban. (Az interjú továbbra is teljes terjedelmében elérhető a Szubjektív Értékek Alapítvány által üzemeltetett honlapon, a http://perspektivak.blog.hu/2012/07/15/egy_indian_torzs_tagjava_lettem_interju_bartha_gyorgy_koltovel internetes címen, ajánlom hát – addig is! – mindenkinek szíves figyelmébe…)

 

Egy „indián” törzs tagjává lettem – interjú Bartha György költővel

Búcsú rossz időben címmel a tavalyi Ünnepi Könyvhétre jelent meg a délvidéki születésű, Budapesten élő Bartha György kötete a zentai zEtnak kiadó gondozásában. A szerző költőként lényegében alig ismert Magyarországon, s mint a vele készült interjúnkban elmondta, néhány folyóirat-publikációtól eltekintve nem is kereste a kapcsolatot az anyaországi kiadókkal.

 

Így hát a folytatás is innen remélhető…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2014. október 27-i számában