Július 11-én emlékezünk meg a srebrenicai tömegmészárlás 22. évfordulójáról. A történet azt hiszem mindenki számára ismeretes, de röviden álljon itt a lényeg. 1995 júliusában a szerb erők Ratko Mladić parancsnoksága alatt egy helyre terelték a Srebrenicára menekült bosnyákokat, különválasztották a férfiakat és a nőket. Mladić a gyerekeknek még cukrot is osztogatott, hogy elhitesse, semmi félnivalójuk nincs. Az ezt követő napokban több mint nyolcezer férfit és kiskorú fiút gyilkoltak le és temettek tömegsírokba a környező erdőkben. Akik elszöktek, azok után hajtóvadászatot rendeztek. Az azonosított áldozatok száma jelenleg 8372, de ez még mindig nem a végleges szám. Az idén a városka melletti Potočari emlékhelyen 70 újabb áldozatot helyeznek örök nyugalomra, köztük öt kiskorú gyermeket.

A Hágai Nemzetközi Törvényszék a Bosznia-Hercegovina által Szerbia ellen népirtás miatt indított perének ítéletében megállapította, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság Hadseregének egyes egységei népirtást követtek el Srebrenica területén 1995 júliusában. Szerbiát nyilvánosan elítélték annak meg nem akadályozásáért, valamint az elkövetők – elsősorban Ratko Mladić – felelősségre vonásának elmulasztásáért és kiadatásának elmaradásáért.

Már nagyon sokszor írtam Srebrenicáról és még nagyon sokszor fogok is. Több okból. Mert a második világháború utáni legnagyobb gaztettről van szó Európa területén, mert Szerbia még mindig nem szembesült mindazzal, amit a szerbség nevében hadurak és végrehajtóik elkövettek, mert mai napig jelen van a népirtás tagadása és az áldozatok száma körüli licitálás és elsősorban azért, mert a srebrenicai tömegsírok ma is a napi politika eszközei.

Először 2005-ben írtam erről a témáról, amikor újságíró kollégámmal, Vígi Zoltánnal részt vettünk a népirtás 10. évfordulóján. Megrázó, emlékezetes, lelket szorongató, de örök életre szóló élmény volt. Aki már járt Boszniában és ismeri az ottani táj szépségét, az át tudja érezni, miről írok. Srebrenica egy völgyben helyezkedik el. Ha az ember körbenéz, zöldellő hegyeket láthat, amelyek csúcsai a felhők párájába vesznek. Aztán, amikor a természet szépségétől és békéjétől megittasulva körbenéz az emlékközpontban, a tömegsírokon, összeszorul a szíve. A táj magába szívta az átélt embertelenséget, a gaztetteket, megjegyezte kik voltak azok, akik ártatlan ezrek vérét ontották az ő ölében. Az újratemetendő áldozatok zöld koporsóit, a fehér sírok erdejét, a gyászoló anyákat, nővéreket látva pedig összeszorul a szívünk és egyszerűen nem értjük, hogyan történhetett meg ez a tragédia. Hogyan lehet ember képes ilyesmire. Kizárólag azért, mert a másik ember nem Istenhez, hanem Allahhoz imádkozik, Kelet felé fordulva. Akivel előző nap még együtt kávézott, együtt ünnepelt keresztény és iszlám ünnepet, együtt rúgta a bőrt, együtt kocsmázott, örült, nevetett, azt később lelövi, mint egy vadat.

Ezért is megrázó, hogy 22 évvel a történtek után a sírhantok még mindig nyitva állnak és jöttment, érzéketlen, karrierista vagy korlátolt nacionalista egyének és politikai erők nap, mint nap meggyalázzák. Említhetnénk itt a szerb újságírókat is, például az egyesek szerint tényfeltáró és a Nyugatot leleplező Boris Malagurskit, aki Srebrenica Fest 2017 címmel készített egy szerinte vicces videót, amelyben elvitatja a népirtás tényét. Vagy a boszniai háború idején az uszításban élenjáró szerb újságírónőt Ljiljana Bulatovićot, aki Srebrenica – hazugság és csínytevés a szerb nép ellen címmel írt könyvet, amelyet néhány nappal a megemlékezés előtt terveztek bemutatni Srebrenicán, de végül a helyi szerb hatalom elhalasztotta az eseményt. Ami ugye nem azt jelenti, hogy lemondták.

A boszniai szerbek fővárosában Banja Lukán egy szerb hazafias szervezet „Ratko Mladić tábornok támogatása – stop a Srebrenicáról szóló hazugságoknak” címmel tart tiltakozó sétát. A szervezők elmondták, megünneplik Srebrenica felszabadítását, amelynek során a „bosnyák hordák” gaztettet követtek el a szerb nemzet ellen és arra is rámutatnak, hogy az áldozatok számával a másik fél manipulál.

A megemlékezésnek mindig fontos pontja, hogy Szerbia milyen szinten képviselteti magát, megjelenik-e az aktuális államfő, kormányfő vagy sem. Boris Tadić többször is tiszteletét tette a megemlékezésen, persze tudni kell, hogy neki és pártjának semmilyen kötődése nem volt az elkövetőkhöz. Ugyanúgy, a DP kormányzásának idején, 2010-ben fogadta el a szerb parlament az itt történtek elítéléséről szóló határozatot. Aleksandar Vučićtyal már más a helyzet. Két évvel ezelőtt, amikor megjelent a helyszínen, kifütyülték, rátámadtak, ő maga gyilkossági merényletként kvalifikálta az esetet, összességében sikerült neki elérnie, hogy a megemlékezés ne az áldozatokról, hanem róla szóljon. Az incidensen nem kell különösebben meglepődni, hiszen arról az emberről van szó, aki a vérontás során legaktívabb szerepet játszó radikálisok egyik fő embere volt, aki a szerb parlament szószékéről üzente meg, hogy minden szerb áldozatért 100 muzulmánon vesznek revánsot a szerbek és aki néhány évvel ezelőtt még Ratko Mladić sugárút feliratú utcatáblákkal pózolt Belgrádban. Egyszóval, még csak Willy Brandtot megközelítő gesztust sem tett a bosnyák áldozatok felé.

Ugyanakkor, ismerve a tényeket, hogy például a horvátországi háborús bűnökért jogerősen elítélt volt JNH-s tisztet, Veselin Šljivančanint a haladók turnéztatják a szerbiai városokban és úgy általában is jellemző a szerb belpolitikára a kilencvenes évek revíziója – lévén a hatalmi szereplők ugyanazok – a boszniai szerb entitásban történő dolgok is közvetve a belgrádi hatalom számlájára írhatók.

Mindaddig, amíg Szerbia nem ismeri el őszintén, hogy Srebrenicán a szerb nép nevében mészároltak le több mint nyolcezer embert és ehelyett relativizálják az áldozatok számát, az elesett szerb katonák számával összeméregetve, a sírhantok temetetlenek maradnak, az áldozatok pedig nem lelik meg a békéjüket. Csak remélni tudjuk, hogy az ahhoz vezető út nem egy újabb, még nagyobb vérontáson át vezet majd.

A jegyzet a Családi Kör 2017. július 13-i számában jelent meg. Fizessen elő, olvassa, támogassa a Családi Kört.