Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Mi keresnivalója van Arábiai Lawrence-nek Budapesten? Hogyan kerül ez az ember, ez a brit kalandor a Nyugati pályaudvarra? És mi dolga ott?… Bereményi Géza és Cseh Tamás egy kevésbé ismert, s mégis nagyszerű anyagban örökítette meg a történetnek ezt a részét. Sajnos azonban, ahogy az idei Sziget Fesztivál nulladik napján bemutatott Eszembe jutottál című feldolgozásalbumon szereplő előadók többsége, úgy a rajongók nagy része sem igazán ismeri a főhajtással köszöntött dalnok, énekes, zeneszerző és előadóművész alkotói opusának a rendszerváltás után megjelent darabjait. Pedig nagyszerű albumok ezek is, igazán érdemes lenne közelebbi kapcsolatba kerülni velük…

 

– Mit rág a magnó?

– ?!

Nem, ez sajnos, nem egy „Hol terem a CD-ROM? Diszkréten”-típusú szó-, avagy favicc, ez a kérdés egy nagyon is valós problémára utal.

Történt pedig, hogy az idei Sziget Fesztivál nulladik napján mutatták be a rendezvény Világzenei Nagyszínpadán, élőben, az Eszembe jutottál címmel nemrég megjelent feldolgozásalbum anyagát. Erről már szóltam sorozatunk korábbi részeiben… Elmondtam akkor egyebek mellett azt is, hogy a lemezen a mai magyar könnyűzenei élet legnevesebb előadói dolgoztak fel egy-egy régi, vagy kevésbé régi, netalán (de igencsak ritka esetben…) újabb Cseh Tamás-számot. „Nem gondolom, hogy csak a hetvenes évek végén alkotott maradandót. Cseh Tamást manapság többen próbálják abba a skatulyába belegyömöszölni, hogy ő a Kádár-rendszer megmondó dalnoka, a hatvanas évek nagy generációjának az ikonja. Ezzel szemben a dalaiban – és itt egyszerre gondolok a dalszövegre, a zenére és az előadásmódra – feltűnik valami, ami ezeken felülemelkedik, ami egyetemes, tiszta költészet. Egy hangulat, egy kép, egy érzés, egy olyan sűrített pillanat, amelybe bárki bele tud kapaszkodni, ideológiától, kortól függetlenül. Ezért hiszem, hogy az életműve a mai fiatalok számára is érvényes lehet. Talán furcsán hangzik, de a lemezen szereplő zenészek között volt, aki nem ismerte alaposabban a dalait. Honnan is ismerte volna? – a rádió nem nagyon játszotta, a sajtó sem követte, valójában sokkal szűkebb körben volt ismert, mint ahogy a rajongói gondolnák. A kilencvenes évek után készült lemezeiről alig lehetett tudni” – mondta el a Népszabadság augusztus 10-i számában megjelent, tehát pontosan a Cseh Tamás-emlékkoncertre, illetve a Sziget Fesztivál nulladik napjára időzített interjúban az ötletgazda, Marton László Távolodó. Fontos ez az itt idézet interjúrészlet, és nem is csak azért, mert rávilágít arra, hogy a Világzenei Nagyszínpadon fellépő művészek korábban mennyire ismerték, illetve mennyire nem Cseh Tamás életművét, hanem azért is, mert egy olyan megközelítésből vizsgálja az énekes-zeneszerző életművét, amelyikről a közvéleményben igencsak kevés szó esik.

Személyes tapasztalatom is, hogy – én inkább úgy mondanám: – Cseh Tamásnak a rendszerváltás után megjelent albumait, dalait szinte alig ismeri valaki. Ezek az anyagok, zeneszámok távolról sincsenek úgy jelen a köztudatban, mint, mondjuk a Levél nővéremnek, a Fehér babák takarodója, vagy az Utóirat dalai.

 

Nyugati pályaudvar

 

A személyes tapasztalást pedig arra vezetem vissza, hogy nekem régtől fogva az egyik kedvencem Cseh Tamás Nyugati pályaudvar című anyaga, amely még csak alig néhány esztendővel ugyan, de már a rendszerváltás után jelent meg, 1993-ban. Egy magyarországi utazásom alkalmával vettem meg azon frissiben az albumot, kazettán, és egyszeriben a kedvencem lett, kiváló zenei és előadói anyag, ráadásul Bereményi Géza – Cseh Tamás alkotótársa és (néhány apróbb kivétellel…) örökös dalszövegírója – épp akkoriban „kezdett el” prózát írni. Így az anyag nem csupán kiváló dalok sorozta, hanem összefüggő történetet mesél el, mintegy előadói estként, hangjátékszerűen. Ez pedig épp az a műfaj, amelyikhez mindig is a legjobban kötődtem…

Lenyűgözött nemcsak a Nyugati pályaudvar előadásmódja, de történetének frissessége is, hiszen a jelenre – az épp akkor, az adott pillanatban át- és megélt jelenre – reflektált, az átalakulóban lévő Magyarországot foglalkoztató toposzokból, témákból és eseményekből építkezett, számtalan síkján mégis kirajzolódott egyrészt az a közép-kelet-európai politikai közeg is, amely ezeket a változásokat indokolta, és amely a rendszerét épp békés úton átalakító államot körülvette. Gondolok itt elsősorban a kivonuló szovjet csapatok, az oroszok búcsúztatása, a komitácsik, és még sok egyéb „toposz”, a korra jellemző frázis újszerű megéneklésére. Másrészt pedig szinte már sziporkázó módon villantotta fel évezredeken átívelve a magyar történelem apró-cseprő, no és persze esetenként sorsdöntő pillanatait, a honfoglalástól a tatárjáráson át a mű megszületésének pillanatában épp aktuális „jelenig”.

 

És ringott-ringott a tevekaraván

 

A korszellemből pedig elhagyhatatlan, hogy ezek az évek bizony az egykori Jugoszlávia felbomlásához vezető véres és eszement délszláv háborúk – amelyeknek mi magunk is az elszenvedői voltunk (így talán még érzékletesebb, még nyilvánvalóbb lehet, hogy miért is érintett ez az anyag akkoriban annyira érzékenyen…) – esztendei voltak, amire a szerzők ugyancsak reflektáltak, például Vojislav Šešelj csetnikvajda említésével is: „– De térjünk magunkhoz! – Lawrence még sose tűnt ilyen izgatottnak. – Én itt szívesen megtagadnám a nyugati kultúrát, ha bárki tudna helyette valami jobbat. A magam részéről kijön a belem a fogyasztástól, satöbbi, de a feladatom adott: Önöket fölemelni, a gyerekeket megvédeni, Šešelj vajdától felháborodni, de hagyjuk. Tevére! Tehát Lawrence egy csettintésére tevékre szálltak hőseink a szedett-vedett piacon, azon a balkánin, ugye, ami nekik adatott. Egy-egy arab Lawrence kíséretéből maga mögé lökte Tímeát, a kilencedik hónapos gyönyörű terhest, Ecsédit, a híven emlékező kelet-európai értelmiségit és a tatár kánt, akiből rövidesen bankigazgató lesz. És ringott-ringott a tevekaraván, elhagyva az ócskapiacot. Anyák nyújtották fel csecsemőiket feléjük, hogy: – Vigyétek magatokkal, bele a másba!

Lawrence hátrasziszegett az él-tevéről: – Csak meg nem hatódni, majd egyszer visszajövünk mindenkiért! – Aztán a tevék felléptettek a Nyugati pályaudvar bársonyszőnyeges lépcsőin.”

 

Arábiai Lawrence betevegel a Nagykörútra

 

Harmad-, negyed-, ötöd-, hatod-, heted-, vagy már magam sem tudom hanyadrészt pedig a maga módján – mindezek mellett – elképesztő az a műveltséganyag is, amit Bereményi Géza összehalmozott a Nyugati pályaudvar szövegében. Megidézte például egyik dalszövegében Marilyn Monroe-t (ami, fogjuk rá, még hagyján is volna…), a történet prózai része pedig ugyanarra az Arábiai Lawrence-re épül, akiről 1962-ben hollywoodi filmet is készítettek, amely aztán összesen hét Oscar-díjat nyert. Az egyetemes filmtörténet egyik remekműve ez. A Port.hu ismertetője szerint: „T. E. Lawrence a Brit Hadsereg hadnagya az első világháborúban. Feladata nem túlságosan izgalmas: különböző haditérképeket kell megfelelő színűre kifestenie. Amikor végre egy megfigyelői megbízatást kap az egykori Török Birodalom területén, nagy elszántsággal veti bele magát a munkába. Amikor azonban megbízatása helyszínére érkezik, megtudja, a dolgok egészen máshogy festenek, mint ahogy azt gondolta.” Így történhetett meg, hogy Arábiai Lawrence betevegelt Budapestre…

A legendás film címszerepét Peter O’Toole alakította, és kiváló partnere volt a sikerben Alec Guinness (Feisal herceg), Anthony Quinn (Auda abu Tayi), Jack Hawkins (Allenby), Omar Sharif (Ali ibn el Kharish), José Ferrer (Bey of Deraa), Anthony Quayle (Harry Brighton) és Claude Rains (Mr. Dryden). A filmet David Lean rendezte, a forgatókönyvet pedig Thomas Edward Lawrence (1888–1935) önéletírása alapján Robert Bolt és Michael Wilson készítette. A stáblistából érdemes lehet még kiemelnünk, hogy a mű zenéjét Maurice Jarre komponálta.

Bereményi Géza és Cseh Tamás változatában ugyanez a Thomas Edward Lawrence indigókék selyemburnuszba öltözve, a békefenntartókkal érkezik meg a rendszerváltó Budapestre. „Nevem Thomas Edward Lawrence. Napjaink első számú Kelet-Közép-Európa szakértője vagyok, titkos ügynök, szeretem az Ön népét, mert az végletekig éli meg a rosszat és a jót” – mutatkozik be, miközben egy „romjaiból újjáéledő várost” lát maga előtt, s „a tevén imbolyogva, az elmúlt évtizedek tizedelte füstölgő labirintust. Kietlen tájat, egyetlen nagy csillogó, szemmel verő színpadot.”

Megvettem hát azon frissiben, talán még a megjelenésének esztendejében, a Nyugati pályaudvar című albumot az egyik szegedi lemezboltban, kazettán, és nagyon rövid idő alatt az egyik kiemelt kedvencemmé vált. Beszéltem és áradoztam is róla igen sokszor ismerőseimnek, barátaimnak, kollégáimnak, akikről tudtam, hogy ugyancsak szeretik Cseh Tamást és a zenéjét, de mindig hideg/rideg fogadtatással kellett szembesülnöm. Egy-két laza vállrándítás, egy-egy sanda félrepislantás… De szinte soha senki sem ismerte, nem tudta, hogy miről beszélek. Nem véletlen hát, hogy egyfajta sorsközösséget fedeztem fel benne, ezért nagyon is megörültem a fentebb idézett interjúnak, mert végre valaki, történetesen Marton László Távolodó – akinek, mellesleg, a világzenének mondott muskáliműfaj népszerűsítésében és istápolásában végzett munkájáról egyebekben egy jó szavam sem lehet 🙂 –, végre kimondta, hogy Cseh Tamásnak a rendszerváltás után megjelent lemezeit szinte alig ismerik az emberek, és – teszem hozzá –, ezek az anyagok jószerével a könnyűzenei köztudatban sincsenek benne. Az említett személyes tapasztalás pedig annyiban maradt, hogy szűkebb vagy tágabb társaságban néhányszor még beszéltem a Nyugati pályaudvarról, később azonban inkább „befelé fordultam”, majd pedig éveikig elő sem vettem ezt a kedvencemet…

 

Ki sem hűlt kávék, el sem füstölt cigaretták…

 

„És miről szólnak, mit mondanak ezek az újszerű dalok, honnét bennük az erő, amely idehozta ma este ezt a hatszáz embert, és holnap elviszi egy másik város kultúrházába a másik hatszázat?

Divat?

Nemzedéki nosztalgia?

Egy megfeneklett generáció érzelmi és szellemi pótcselekvése?

Kezdete valaminek, vagy csak egy csendes kínszenvedés utolsó rándulása?

Sokáig azt gondoltam, hogy ezeket a kérdéseket egyetlen rövid és pontos gondolatmenetben meg lehet válaszolni, pár perc elegendő rájuk, annyi idő, amennyi alatt egy kávé sem hűl ki, egy cigaretta sem füstöl el. Ma úgy vélem, az sem volna kis eredmény, ha a Cseh–Bereményi-dalok érzelmi és gondolatvilágát, az énekesnek meg a közönségnek a dalvilágához s egymáshoz fűződő viszonyát megismerve, megértve, a helyes kérdésfelvetéshez, mint a remélt válaszok alapvető feltételéhez eljuthatnának” – ezeket a Csengey Dénestől vett sorokat választotta a Cseh Tamással készült interjújának mottójául Tóth Lívia a szép emlékű Napló című szabadelvű hetilap 1996. április 24-i számában. A Mélyrepülés című Cseh Tamás-lemez dalszövegírójának A kétségbeesés méltósága című írása azért is érdekes most (is…), mert alkotótársként ő maga is belülről láthatta, tapasztalhatta, egyszersmind tehát a része volt annak az alkotói folyamatnak, amely az általa méltatott szerzőpáros kérdésfelvetéseit egyfajta mozgatórugóként mintegy motiválta, irányította, meghatározta. Nem sokkal az említett interjú megjelenése előtt Cseh Tamás több koncertet is adott Vajdaságban, Zentán és Kanizsán, egyszerűen csak Régi és új dalok címmel. „De készülnek a legújabb dalok is” – mondta akkor Cseh Tamás. „Ősszel szeretnénk egy nagy kosárral a közönségre zúdítani belőlük. De addig meg is kell írni, ki kell szenvedni, sok pohár bort inni, összekapni, egymás vállát ropogtatni, megdicsérni egymást, összekapni. Olyan a dalszülés, mint egy házasság. De most jó idők vannak. Végre sikerült a világ összes nyűgétől megszabadulni. A politikusok csinálják a saját dolgukat, a pénzemberek rabolnak, akit akarnak. Mi eldöntöttük, csak nehéz volt megvalósítani, hogy ettől a világtól lelépünk, és azzal foglalkozunk, amit szeretünk. Jó elbújni a dalokba. Énekelni, az a dolgom.”

Tóth Lívia pedig a fentebb taglal aggályok némelyikére is rákérdezett a beszélgetésben:

– Kedvezőbb-e ez az idő, mint a rendszerváltás előtt volt?

– Nem, ezt így nem állíthatom. De a világ azért annyit változott, hogy sok nyűg, pénztelenség, szenvedés és nyomor közepette a szabadság szagát érzem. Igaz, most semmit sem tudsz csinálni, ha nincs szponzorod. Ilyen értelemben nyomorultabb, de a szabadság azért megvan. Régen a hatalom fogta a kezünket, most egy gonoszabb dolog köti meg, mint egy rossz bilincs: a pénz. Csakhogy, aki a pénzt is le tudja rázni, az tényleg megszabadul. Mi a Bereményivel úgy döntöttünk, hogy bennünket ez nem érdekel. Mellesleg, sohasem értettünk a pénzhez, tehát nem volt olyan nagy dolog lemondani róla. Egy-két jó ember meg mindig akad, aki segíti a munkásságunkat. Nemcsak anyagilag, hanem úgy is, hogy színházhoz, stúdióhoz juttat minket.

Az egy ügyetlen hatalom volt. De a maga módján még az etikának sem volt híján. Későn vette észre, hogy mi vagyunk, hogy ez számít az embereknek, utána pedig nem lehetett elhallgattatni. Aztán meg annyira bajba került, hogy már nem tudott velünk foglalkozni. Jó időkben, jó szelekkel indultunk. Mi ezeket a dalokat át akartuk menteni. Mert üzeneteket tartalmaztak, amelyek, ha nem is mindenkinek, nekünk fontosak voltak. Ezért örülök, hogy kihajóztunk. Mindig tudtuk, hol van az öböl, ahol egy időre meghúzhatjuk magunkat. A hatalommal lehetett taktikázni, most a pénzzel nem lehet. Csak így, ha azt mondjuk, hogy nem vagy te nekem.

Voltak olyanok, akik titokban örültek a rendszerváltás idején, hogy kihúzták végre a szőnyeget a lábunk alól. Mert addig ágáltunk, de ezután mit teszünk? Kinek kell már a rejtjeles beszéd? Pedig szövegeink nem a politikával szemben voltak rejtjelesek. Ez Bereményi Géza nyelvezete. Az ő észjárása nélkül ezek a dalok nem lennének, én nem énekelnék, és nem létezne ez a műfaj. Azt hiszem, hogy az emberek nagyon kíváncsiak Bereményi gondolataira.” (Tóth Lívia: Valóság nevű nagybátyánk, Napló, 1996. április 24.)

 

A magnó visszavág

 

– Használ ma még valaki kazettás magnót?! – kérdezte kolléganőm döbbenten, amikor elpanaszoltam neki, milyen tragédia ért, hogy mi történt velem. És ez sem volt egy elfuserált szó-, vagy favicc.

Igen, én még őrizgetek egy antik darabot…

Történt pedig, hogy a Sziget Fesztivál nulladik napján hallott Cseh Tamás-emlékkoncerten fellelkesülve, a rendezvényről hazatérve előkerestem régi kazettáim közül a Nyugati pályaudvart. Hát, nem telt bele sok idő, talán háromszor-négyszer sikerült meghallgatnom, amikor a kazettás magnó, amolyan hagyománytisztelő és –felelevenítő módon „berágta” a szalagot. Ráadásul menthetetlenül, a begyűrt részt már nem is lehetett úgy kiszedni a készülékből, hogy ne szakítsam el… 🙁

Így történt hát, hogy Arábiai Lawrence, épp most, a minap eltevegelt Budapestről…

Ha egyszer még sikerül majd a kazettát megragasztani, ezúton is üzenem, hogy Lawrence urat visszavárjuk…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2010. október 4-i számában

 

Cseh Tamás otthonában, röviddel halála előtt (Horváth Péter Gyula felvétele)

A magnó által apróra darálva: Cseh Tamás Nyugati pályaudvar című kazettájának borítója

A Nyugati pályaudvar „csapata”, ti. alkotógárdája: Bereményi Géza, Cseh Tamás és Márta István

Így készült az idézett interjú: Tóth Lívia és Cseh Tamás Zentán, 1996-ban – Előre is elnézést, bocsánatot és kíméletet kérek a csapnivaló, minősíthetetlen és gyatra képminőségért, de akkoriban még távolról sem memóriakártyákra és digitális fényképezőgépekkel dolgoztunk, mint manapság, hanem hagyományos filmre, és a felvétel negatívját bizony – sajnos – nem őriztem meg (no jó, egy porosodó fiók mélyéről még bármikor előkerülhet…) – A Napló akkori nyomdatechnikájával és az akkor használt papíron pedig a fénykép már eleve csakis rossz minőségben jelenhetett meg, így hát, most azt onnan még újraszkennelve sem sülhet ki belőle valami remekmű…

Az egyetemes filmtörténet egyik remekműve: Arábiai Lawrence, amikor még távolról sem tevegelt be Budapestre…

Magyar Szó, 2010. október 4.