Magyarország legnagyobb vízesése

Lassan könyörtelenül elér bennünket a szürkület, ahogy kint ülünk a nyári estében a szálloda vendéglőjének teraszán, italt még rendeltünk ugyan, de kávét már nem, s nincs ugyan még túl késői éjszaka, de azért sötétedik már becsülettel, mintegy visszafordíthatatlanul, vannak olykor a természetben folyamatok, amelyek megmakacsolják magukat, akárhogy igyekezzünk is jobb belátásra téríteni őket. Asztalunktól a Hámori-tóra látunk, a lemenő Nap úgy csillan meg zöldes felszínén, hogy azt Bálint-napi képeslapra kellene nyomtatni, mintha valamely hal szikrázó szeme fénylene fel ránk ilyen csillogóan.

A halakat később csak a vízbe dobott kavics riasztja szét, ahogy a tóparti ösvényen sétálunk, valahonnan füstszagot hord felénk a szél, s ekkor még nem tudjuk ugyan, de később kiderül, hogy helyi kölykök sütögetnek tábortűz mellett szalonnát, vagy hát valamiféle húsokat pálcára húzva. Pedig, feltételezem már a megfejtés ismerete nélkül, alighogy megérezzük a füstszagot, itt, ebben a csodálatos természeti környezetben nem nagyon lenne szabad tüzet gyújtani. De a halak tudomást sem vesznek sem rólunk, sem a kölykökről, olyan mozdulatlanul állnak egy helyben, mintha valamiféle pillanatragasztóval lennének odarögzítve a vízhez, dermedt mozdulatlanságban. Folyóparton nevelkedett gyerekként nekem teljesen furcsa az ilyesmi, itt nincs sodrás, amelyet le kellene küzdeniük, nem kell igyekezniük sehová, nem viszi el őket, helyüket helyükből a folyam, egyszóval nyugodtan héderezhetnek egy úszó, egy ázó helyükben. Kicsit zavarban is érzem magam, miután elhajítottam a kavicsot, azt is kicsit félénken talán, hogy most itt bárdolatlan turistának néznek, aki mit sem ad semmire, megjátssza a nagyot, s ezzel palástolja zavarát, ha kiszakad a komfortzónájából. De hát egy ilyen népszerű turistaparadicsomban, mint amilyen Lillafüred, biztos láttak már ezerszer ilyesmit, értetlenül cselekvő idegent, nagyképű, kötekedő jövevényt, nálamnál talán kirívóbb eseteket is. Csak a halak azok, akik megőrzik s továbbadják híremet, talán több nemzedéken át…

Herman Ottó szobra a naplementében

A tópartról most fordított szemszögből nézhetek vissza a Palotaszállóra, annak parkolójából akár most is úgy vélheti valaki, hogy a szúrós, éles tekintetem csillan meg visszapillantóján, pedig már megint – vagy még mindig – a lemenő Nap játszik velünk emlékkönyvesdit. Lassan száz éve lesz már, hogy itt áll ez a csodálatos építmény, fent a szikla csúcsán, mintha csak azért építették volna ide, éppen ide, mert nem volt hova tovább, itt aztán véget ért az út, s a tér-idő kontinuumot megtörve Róma helyett az adott pillanatban mindegyik épp ide vezetett. Így feltekintve rá, szinte hihetetlen az „alig” százesztendős volta, hiszen sokkal korábbi időket idéz meg, nemcsak képzetemben, de valójában is, hiszen az egykori tervezője, Lux Kálmán, a neves építész is a múltba révedt, s ugyanúgy zavarta fel az ősöket megérdemelt pihenőkből – mintha holmi pillanatragasztóval lettek volna a történelem lapjaihoz rögzítve –, mint épp az imént én is kavicsommal a Hámori-tó halait.

Lux Kálmánnak Mátyás király és kora járt a fejében, az 1400-as évek végének stílusa, a 15. századi paloták hangulatisága, amikor leült a tervezőasztalhoz. Persze politikai viharok övezték az ő munkáját is, hiszen az 1920-as évek voltak ezek, a nagy nemzetközi gazdasági válság időszaka, sokan mondták hát, hogy felesleges nagyzolás, kivagyiság – amolyan bárdolatlanul zajongó turista módjára – csodálatos kormányüdülőt építeni ide a külföldi vendégek fogadására, az idegenből hozzánk érkező partnereink megtisztelésére. De Bethlen István miniszterelnöknek végül csak sikerült keresztülerőltetnie álmát, akármilyen gigantománnak hatott is az az adott pillanatban. Hiszen a nemzetközi válság hatásai alól Magyarország sem tudta kivonni magát, politikai ellenfelei egyszerűen csak őrültségnek mondták terveit.

Az emléktábla jelzi, hogy Petőfi Sándor is szívesen járt ide

Lux Kálmán pedig visszakanyarodott Mátyás uralkodásához. Rajzasztalán azonban nemcsak a Palotaszállót, de annak egész környezetét leskiccelte, függőkertet tervezett, a hegy mélyén húzódó barlangokra is gondolt, sőt, síugrósáncot és bobpályát már akkor, amikor Magyarországon olyan volt ez a sport, mint amilyen manapság is Jamaicában…

Huszonkét felső-hámori családi ház állt a mai Palotaszálló helyén, ezekkel nem is volt probléma, de a Weidlich-villa tulajdonosa semmi pénzért nem adta atyai jussát, még egy fiumei cserevilláért sem mondott le róla, így hát Lux grandiózus terveit némileg módosítani kellett, s ennek nyomán alakult ki a közút mai nyomvonala is. A Weidlich-villát manapság már jobbára csak Tókert Panzió néven ismeri ország-világ, s nem kevésbé népszerű üdülőhely ez sem, mint a Palotaszálló.

Amikor azonban az a huszonkét család még ott élt a tér-idő kontinuum megtörésének sziklaormán, a Szinva patak eredeti vízesése még jóval kisebb, szerényebb, egyszerűbb volt, mint a mai. Akkor még kitartóan – persze az évszaki jellegzetességnek mindig tisztességgel megfelelve – a Garadna patakkal szoros egységben, egyetértésben gazdagította a Hámori-tó vizét. A tereprendezési munkálatok részeként, a függőkert kialakítása érdekében azonban a környezetet is átalakították Lux Kálmán tervei alapján. A Szinva elterelése miatt ekkor jött létre a ma is látható, húszméteres zuhatag, Magyarország legnagyobb vízesése.

A Hámori-tó

A sétány a zuhatag közepén éri el a vízesést, s a korláton átlépve akár be is mászhatunk alá fényképezkedni, egy kicsit valóban felszabadultan eszement turistának érezni magunkat. Persze ez a mi kis gyerekes csínytevésünk, s annak őrültségfaktora nem is mérhető ahhoz, amilyen őrültnek minősítették a maga korában Bethlen elképzelését a politikai ellenfelei.

Végül pedig a függőkertben Herman Ottó szobránál telepedünk le feleségemmel, megpihenni kicsit a hosszúra nyúlt séta után… Illetve: még vissza kell jutnunk a szállodához, így sétánknak még legfeljebb csak nagyjából a felénél lehetünk. Mélyen a sokoldalú tudós elme, a magyar természetkutatás, a zoológia, az ornitológia, az ichthiológia, az arachnológia (nem is mindegyikről tudom egészen pontosan, hogy mit jelenthet, de olvasom becsülettel fennhangon a magammal hozott prospektusból…), a magyar néprajz és régészet kiemelkedő alakjának bronzszemébe nézek, de időközben jócskán elmúlt felettünk az idő, a Nap már jóval nagyobb mélységekbe ereszkedett, semmint hogy megcsillanhatna még benne ilyenkor. Sebaj, így is jó, hogy itt lehet velünk az ilyen pillanatokban…

Vadregényes tájon át vezet a tóparti sétány

Végül pedig egy útközben felszedett kavicsot helyezek még bronzkezébe, hogy ha távozásunk után, valamikor az éjszakában kedve támadna még megmozgatni a sok-sok üléstől és görnyedéstől elnehezült bronztagjait, csak hogy senki meg ne lássa, legyen mivel felzavarni a Hámori-tó pillanatragasztóval odabiggyesztett halait…

 A riport a Családi Kör 2017. július 6-i számában jelent meg. Fizessen elő, támogassa és olvassa a Családi Kört.