Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

A katalán La Fura dels Baus utcaszínház társulata a Sziget Fesztiválról Londonba költözött, ahol az Angol Nemzeti Opera 2009-2010-es évadnyitójaként mutatta be a Ligeti György magyar zeneszerző Nagy haláltánc című antioperája alapján készült előadását szeptember 17-én.

 

A Ligeti György egyetlen lírai műve alapján készült monumentális színpadi produkció, a Nagy haláltánc, azaz a Le Grand Macabre világpremierjét a katalán látványszínház a brüsszeli La Monnaie színházban tartotta meg az idén tavasszal, március 24-én. Az 1979-ben vándorszínész-társulatként alakult csoport mai gárdáját – röviddel londoni fellépése előtt – az idei Sziget Fesztivál egyik szenzációjaként láthattuk Óbudán, a színpadi, cirkuszi és akrobatikus elemekből, valamint magyar zeneszerzők műveiből összeállott The Beat in the Dark, azaz Szívverés a sötétben című különleges produkciójával.

 

Nagy haláltánc Ligetivel

 

A La Fura dels Baus látványszínházának operai előadásában alapul, mintegy kiindulópontként felhasznált zeneműben, a Nagy haláltáncban Ligeti György zeneszerző Michel de Ghelderode belga író Ballada című alkotását dolgozta fel. Így lett a vallon író az 1970-es években komponált antiopera librettójának szerzője. A zenedarab a középkori haláltáncok, a misztérium- és bábjátékok, a vásári színművek vonalát folytatja: a zeneszerző válasza volt ez a mű megírásának pillanatában a kortárs opera intellektualizmusára; Monteverdi, Mozart és Wagner zenéjére túlzott effektusokkal, idézetekkel és utalásokkal komponált barokk kompozíció. A magyar származású zeneszerző, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot, 2006 júniusában, nyolcvanhárom éves korában hunyt el Bécsben. Nemzetközi hírnevét egyebek mellett azzal alapozta meg, hogy ő írta többek között Stanley Kubrick amerikai rendező 2001: Űrodüsszeia című, 1968-ban készült filmjének zenéjét is.

Ligeti György 1923-ban született Erdélyben magyar szülők gyermekeként. Apját és fivérét a nácik megölték. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után Bécsben telepedett le, ahol osztrák állampolgárságot kapott. Pályája során rengeteg nemzetközi elismerésben részesült, tiszteletbeli tagja volt a világ számos zenekarának. Három évvel halála előtt, nyolcvanadik születésnapja alkalmából kapta meg az egyik legrangosabb magyarországi állami kitüntetést, a Kossuth-díjat.

 

Gyorsmérleg

 

Szép kis összefüggés figyelhető meg önmagában már abban is, hogy röviddel az idei Sziget Fesztivál után újította fel a katalán társulat a Ligeti György magyar zeneszerző antioperája nyomán készült produkcióját, hiszen a Hajógyári-szigeten látott monumentális előadás zenei anyagát is magyar zeneszerzők műveiből válogatták, montázsolták, kollázsolták össze. A La Fura dels Baus csoport azonban fennállásának kerek harminc esztendeje alatt jelentősen megváltozott, átformálódott. Azt hiszem, megfontolatlanság volna ítélkeznünk most arról, hogy előnyére vagy hátrányára tette ezt. (Biztosan vannak, akik kiválóan tudnak/tudnának érvelni egyik válaszlehetőség mellett, és vannak legalább ugyanennyien olyanok is, akik az ellenvéleményt támasztanák alá megalapozott értékítéletükkel…) A választ azonban talán megpróbálhatjuk árnyalni, esetleg megkeresni a La Fura dels Baus régebbi és az újabb előadásainak komparatisztikai elemzésével, egyszersmind összehasonlításával. Egy gyorsmérleg gyorsan elkészíthető… És egyszerűen levonható tanulságokat kínál.

Úgy illeszkedik bele a produkció a térbe, mintha annak szerves eleme lenne. Úgy épül rá az adott helyszínre, hogy tartalmakkal tölti meg azokat a domborzati elemeket, természetes adottságokat, amelyeket a helyszínen talál. Igen nagy kifejező erővel tapasztalhattuk – és élhettük át – ezt például a Szívverés a sötétben című előadás intrójában, egyfajta sajátos prológusában is: a domboldal aljában található kisebb tisztást övező fák lombjára vetítették rá a futó, szaladó – a hanghatásokkal alátámasztott összhatás hozzáadott értékével kiegészítve –, egyértelműen az áldozatát, zsákmányát üldöző tigris stilizál mozgóképét. Úgy futotta körbe ez a zöld lombokon surranó vadállat a közönséget, mintha a bekerítésre kiszemelt zsákmány épp mi magunk lettünk volna. A fákon lógva, csak a tigris mozgó alakja által megvilágítva pedig széles szárú, piros nadrágokba öltözött, akrobatikus mutatványok közben ágról ágra csimpaszkodva, egyre feljebb és feljebb kapaszkodó – mintegy a vadállattól rettegő embert szimbolizáló – színészek mutattak be a rettegés hangjaira, természeti felvételekre koreografált őrületes és nagyszerű táncot.

Ennyiben tehát a már jól ismert La Fura dels Baust láthattuk az idei Szigeten is, hiszen a térbe épülő koncepció eredendően az utcaszínházak lételeme, hiszen mindig egy adott helyszínhez kell idomítaniuk az előadásaikat – ellenkező esetben nem játszhatnának, nem férnének el, nem lennének láthatóak a színészek, nem működhetne, nem funkcionálna a produkció. Ahogy az 1985-ös Suz/O/Suz című előadásukban egy gyárcsarnokot játszottak be, és abban – az adott tér eredendő funkciójának megfelelően épült – oszlopok mögül tűntek elő a színészek, a gyárcsarnokban (egykor…) közlekedő munkagépek, szállítóberendezések útvonalán tolták be az előadáshoz épült megdöbbentő szerkezeteiket; a fényhatások, amelyek árnyékot formázva a falakon olykor már vetítésértékűekké is nemesedtek, úgy uralták el a gyárcsarnokot, mintha sehol máshol nem létezhetnének adott közegükkel ennyire összhangban, ilyen mértékben kiegészítve a teret, amelyben megfogantak, és amely a létezésük egyetlen elképzelhető közegévé csiszolódott.

 

Body art

 

Amíg Suz/O/Suzban kifejezett szerepet kapott a testiség, a színészek megfeszült, festett, izzadó, nedves, sáros, poros – olykor pedig vérző! – teste által, ami a body art művészeti mozgalmának egyik kiemelkedő alkotógárdájává tette a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben a La Fura dels Baus társulatát, addig ez ma már jószerével a múlté, illetve csak megbúvó elemként, eszközként van jelen. A test a Szívverés a sötétben című produkcióban már csak dolgozik, sőt, nagyon keményen dolgozik (gigantikus méretű mókuskereket hajt, fák lombkoronájára menekül az őt üldöző vad elől, vagy a nézők feje felett harmincméteres magasságban prezentál románcot…), de az előadás szempontjából nem épül rá kifejező erő, úgymond, nem hordozója a tartalomnak, csak egyik (a sok közül…) előremozdító, kiegészítő eszköze. Ez utóbbiként pedig a body art műfajába már kevéssé sorolható, sokkal inkább a vándorcirkuszok, az akrobaták világát idézi. Ami ugyancsak nem baj, de egy egészen másfajta kifejező erőt és módszert, jelentős mértékben eltérő formanyelvet és kifejezésmódot képvisel.

Megdöbbentő és lenyűgöző mindkettő. Gyorsmérlegnek ennyit talán elégnek is mondhatnánk. Vélhetően nem is kell – és nem is csak azért, mert nem tisztünk – sorsdöntő ítéletet mondanunk afölött, hogy előnyére vagy hátrányára változott meg a katalán La Fura dels Baus társulata. Megelégedhetünk a látott produkció élményével, nagyszerű erényeinek elismerésével. És a társulattal együtt tisztelegnünk nagy zeneszerzőnk, Ligeti György emléke előtt. Hiszen önmagában ez a történet is felér egy nagy, gigantikus méretű, monumentális haláltánccal, amely el- és megkerülhetetlen változásaival együtt is olyan életérzéseket közvetít, amelyek korábbi és újabb formanyelvén, egykori és mai kifejezésmódjával is ugyanolyan – izomként feszülő – energiákat hordoznak magukban.

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2009. szeptember 28-i számában