Szégyen, nem szégyen, de televízióm távirányítójával újabban mind ritkábban „klikkelek rá” a szerb közszolgálati televízió csatornáira. Igaz, a tévét is mellőzöm, mint egyfajta hűtlenné vált (dez)információforrást, mivel akármerre is kapcsolok,  igazából egy épkézláb hírműsort, releváns információforrást sem találok rajta keresztül. Időnként az úgynevezett „infotainment” csatornákon (Discovery Channel, National Geographic, Viasat History stb.) sugárzott műsorok valamelyikét még megnézem, de eme műsorok pontosságát, objektivitását is megkérdőjelezem.

Hiába, no, ez az átka annak, amikor az ember némileg konyít a propagandaszakmához…

Különben is, a köznyelv Oroszországban nem hiába nevezi a televíziót zombi csinálónak, amelyet legfeljebb a hatvan év és a halál közöttiek bámulnak végkimerülésig. Az viszont némileg ledöbbentett, hogy a szerbiai közszolgálati televízió a minap megszüntette a sokak, így szerénységem által is közkedvelt Trezor (kincstár, páncélszekrény) című műsorát, amelyben hosszú éveken keresztül az egykori Jugoszláv Rádió és Televízió műsorait: tévéjátékokat, dokumentumfilmeket, riportokat mutattak be a jelenlegi közönségnek. A 15 éven keresztül folyamatosan sugárzott műsor, számos rangos elismerést tudhat a magáénak, nem beszélve arról, hogy a jelenlegi generáció képviselőinek is bemutatta a délszláv televíziózás hőskorszakát, amikor még tényleg közszolgálati szerepet játszott az állami televízió, s nem pedig az alternatív tény gyárosok, önjelölt nemzetmentők és szalondiktatúrát gyakorló politikusok szócsöve volt. Mintha csak valaki odafentről leszólt volna, hogy nem kell a (talán) sokkal élhetőbb múltjára emlékeztetni a pórnépet.

Különben is, a múlt letagadása és kicicomázása ismét divatossá vált. Mert mivel is lehetne magyarázni a vérzivataros kilencvenes években történtek elbagatellizálását, a háborús történések okozóinak és részvevőinek piedesztálra történő emelését? Ennek legékesebb példáját nem is olyan rég, az 1992-es oromhegyesi béketiltakozás szereplői is a saját bőrükön tapasztalhatták. A 25 évvel ezelőtti tiltakozás évfordulójára tervezett megemlékezésre ugyanis egy parát sem áldoztak a községi és a tartományi szervek, s miközben a magyar állam a Prosperitati Alapítványon keresztül nem kevés pénzzel támogatja a vajdasági, többnyire tehetősebb magyar mezőgazdasági termelőket, vállalkozókat, addig a Bethlen Gábor Alapon keresztül szemernyivel sem járult hozzá a megemlékezés pénzeléséhez. Gondolom, hogy mondanom sem kell, ezzel megkérdőjelezve az oromhegyesiek ezen irányba tett összes igyekezetét.

Persze a múlt eltörlése korábban is divatos volt egy-egy rezsimváltást követően. Nemrég az egyik újságíró ismerősöm mesélte, hogy miután az egyik lap élére egy másik, sokkal megbízhatóbb kádert  neveztek ki, az újdonsült szerkesztő első lépése az volt, hogy a hetilap internetes archívumát teljes egészében töröltette, mintha előtte nem is létezett volna az újság. Az persze más kérdés, hogy az internet semmiképpen sem felejt el semmit sem, s így különböző tüköroldalakon keresztül újra elő lehet varázsolni, s meg lehet menteni a régi anyagokat. Így bizonyára a Trezor adásai is sokáig nézhetőek lesznek, s szerencsére az oromhegyesi béketiltakozásokról szóló anyagok jó része is megtalálható a világháló kusza birodalmában. A múlt történéseit leradírozni törekvő „hallja kendek” pedig egyetlen-egy dologról feledkeztek meg: arról, hogy az emberi szívekben és emlékezetekben lévő dolgokat lehetetlenség eltörölni. Ezek kitörölhetetlenül megmaradnak és élnek tovább nemzedékeken keresztül.