Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

„»A Hetedik te magad… – kiáltott föl József Attila és lesújtott az összetekert Nők Lapjával: – légy!« (Földes László – Mick Jagger: A hetedik Sziget, Kóbor János fordítása.)

Idézettel kezdeni mégis elegánsabb, mint mondjuk két bazmeggel és egy pofonnal. És milyen más idézetet lehetne, ugye, arra, hogy ez a hetedik Sziget?

A többit tudjuk. Most még. Tekintetünk tiszta, bőrünk rugalmas, hajunk pormentes, hallásunk kifogástalan, véralkoholszintünket példaként szögezhetné a faliújságra az ORFK közlekedésrendészeti osztálya. Hogy hét nap múlva mit fogunk tudni, az egyelőre kérdés, sejteni sejtünk persze, valamit, rutinosak vagyunk. Föl vagyunk készülve, hoztunk Panadolt, vízálló kvarcórát, fél pár zoknit, egy alsógatyát, fogkefét, és parizert a drogkutyának.

Mit emelnénk ki akkor idén, egy újabb küzdelmes Sziget küzdelmes hetéből előre? A programból semmit, nyilván, az van, ha néhol keserves is, ha képtelenség is lassan ebbe az országba elhurcolni épkézláb zenekart, valamiért a rock and rollban kevés a kalandvágyó ember, és hát hiába akarnám itt látni, hogy a Red Hot Chili vív a Panterával[1], a Propellerheadsszel, Roni Size-zal, a Slayerrel, az újra összeállt Ramonesszel és Nick Cave-vel egy tizenöt perces ráadásért. Nem számít, semmi sem számít, a lényeg mindig titkos, ezt is tudjuk rutinból, a legritkább esetben történik a nagyszínpadon.

Tehát a program itt, a füzetben, nem kell magyarázni. Van itt egy apróság a sok dolog között, amiért énnekem szükséglet a Sziget.

Hét év kellett, hogy megfejtsem: mennyire jólesik évről évre rendes hangok között mozogni. Eltűnik egy hétre a popzenei környezetszennyezés, a kereskedelmi üvöltőrádiók dj. Surmói és dj. Taplói, nincsen tévés bűnözőrock pénzbehajtókkal, ingatlanspekulátorokkal és más nagy öregekkel, és még csak büdös produceristállók plébekk-kancái sem kvartyognak kibírhatatlan frekvenciákon. És nem is az a lényeg, hogy nincsenek ezek, mert az nem igaz, hogy teljesen ignorálva volnának, vannak, persze, csak éppen van mellettük elég más, minden más, bármi, el lehet tűnni, menekülni, ki lehet végre kerülni.

Egyébként mindenki vigyázzon magára, fő az egészség, a Dunában fürdeni tilos! (A Tilosban fürdeni Duna.) Találkozunk a Guinness-sátornál!” – köszönt be Helósziaszevasz! címmel, és ezekkel a szavakkal Uj Péter a fesztivál látogatóinak a Pesti Est című ingyenes műsorújságnak a Pepsi Szigetre (1999. augusztus 4-11.) megjelent különszámában.

 

A pékség katonája

 

1999-ben még alig voltunk túl a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásain, amelyekben nyári, vagy inkább tavaszi záporként szórtak meg bennünket bombáikkal. Újvidéken legfőképp az olajfinomító, meg néhány híd bánta ezeket az eseményeket, máshol más, de legalább kiválóan szórakoztunk az Indexovo Radio Pozorište dalán, amelyik az akkor lelőtt F-117A típusú lopakodó repülőgépről és annak pilótájáról szólt. S amelyik lényegében az El Condor Pasa című világsláger átirata, ezúttal úgy is, mint El Condor pada, azaz leesik… (El Condor is falling – ahogy az interneten olvastam nemrég angol címváltozatban… Serbian version… úgy bizony…): „Ja vozim Stelta 117A, / nevidljivog, / taj ponos NATO-a. / I gadjam bombama / po Srbima. // E, al’ jedne noći primećen sam ja, / iznenada / uz pomoć radara, / il’ nečeg drugoga, / jebem li ga. // Znam samo da me neko rosno zajeb’o, / kao ne radi im taj PVO. / More kad puče nešto odozdo / i razvali mi kvačilo, / nevidivljivo, / steltovo. // Buhahaaa – joj šta me snadje, / plakao sam ja. / Padao sam / dole prema njivama, / prepunih seljaka / sa… vilama. // Uh! / Olešiće me četa ratara, / kad me u’vate / negde usred atara, / zbog onog svetskog žandara / onog, onog Klintona! // Al srećom / evakuisan sam ja / sa 32 helikoptera // Kahm, / eh sad, / što Srbi dole gledaju u mog / bombardera, / nevidljivog, / šta da radimo / srušenog, / slomljenog / i pokojnog. // More samo da sam znao ja za to, / da još im radi taj PVO! / Ma niko živ me nebi nater’o / da ratujem za neko tamo Kosovo, / jer nisam siguran / ni gde je to. // Ne, ja stvarno ljudi nisam siguran / i ne znam gde je to. / Gled’o sam neke mape ali znam samo da je tamo daleko. / I nek sad ide malo tamo onaj što je mene tamo poslao! / Ja se dole ne bi’ više zadržavao. / Radije bi’ se vratio u svoj Kolorado…” és a többi… (Remélem, senki nem neheztel majd rám azért, ha most ennek a dalszövegnek, sűrű bocsánatkérések közepette, a rögtönzött fordításától eltekintek… Sorry…) Slobodan Milošević és pártja volt akkoriban hatalmon – a radikálisokkal szoros koalícióban – nálunk, Szerbiában, tehát Vajdaságban is, így hát – mindent egybevetve – öröm volt ki- és megszabadulni ettől és ebből az országból, ha csak a Pepsi Sziget egy hetére is. Különösképp pedig azért, mert az előző évben mulasztani kényszerültünk a fesztivált, engem is egyenruhába zsuppoltak, hogy menjek már el egy kicsit „da ratujem za neko tamo Kosovo”, pedig én is mélységesen egyetértettem a dalban megidézett pilótának azzal a véleményével, hogy menjen oda inkább az, aki engem odaküldött, „nek sad ide malo tamo onaj što je mene tamo poslao”. Én már akkoriban is sokkal testhezállóbbnak éreztem a Szigetet…

Dani Zoltán nyugalmazott ezredessel, aki a NATO lopakodó bombázó repülőgépét lelőtte, tehát aki igazából az Indexovo Radio Pozorište idézett dalának is egyik kulcsfontosságú szereplője volt, Kecskés István készített interjút, amely a Magyar Szó 2005. október 29-i számában jelent meg. A Jugoszláv Néphadsereg, majd a Jugoszláv Katonaság egykori hivatásos katonája itt mesélte el: „A lopakodó lelövése egy általam kifejlesztett műszaki újításnak köszönhető, amiben közreműködött az egységem 15 tagja is. Villamossági mérnökként tíz évet dolgoztam ezen az újításon, amelynek részletei nem tárhatók a közvélemény elé.

– Az amerikaiak nem érdeklődtek?

– Nem. A jelekből illetve nem érdekli őket. Mert, ha nem így volna, akkor már biztos megtaláltak volna.

– Nem tart attól, hogy Hágába kerül?

– Nem. Volt egy jóval erősebb támadó, meg egy gyenge védekező. Aztán Dávid legyőzte Góliátot. A harc tiszta volt. Azóta már többször jártam külföldön. Az elején óvatos voltam, de gyorsan kiderült, hogy nem vagyok semmilyen listán. Úgy gondolom, hogy a legnagyobb dolog mindebben talán mégis az, hogy egységünket a bombázások 78 napja alatt nem érte találat (amivel nem mindenki dicsekedhet), hogy százezer kilométert tettünk meg, állandóan változtatva helyünket, sokszor sötétben, úttalan utakon és mindannyian épen, egészségesen visszatértünk családjainkhoz. Számomra az lett volna a legnagyobb katasztrófa, hogyha egy anyának kellett volna részvétet nyilvánítani.

– Tekintettel arra, hogy egysége a lopakodó mellett, 1999. május 2-án, lelőtt egy F16-os vadászrepülőt is (mindkét repülő maradványait a surčini múzeumban őrzik), így az egyszerű ember azt gondolná, hogy Ön busás jutalomban részesült. Aztán kiderült, hogy még kitüntetést sem kapott!

– Előléptetést kaptam, mint a többi katonatársam – ennyi. Aztán amikor elkezdődött a hadsereg megreformálása, jómagam már nem láttam a helyemet. Ezért időnap előtt nyugdíjba vonultam.

– Ehhez hozzájárul-e esetleg a nemzetisége?

– Soha senki sem mondta ezt a szemembe, de lehet, hogy más elbírálásban részesültem volna, hogyha másmilyen a vezetéknevem végződése. De jómagam mindig is elsősorban az embert néztem, és csak aztán azt, hogy kinek melyik az anyanyelve. Magyarnak tartom magam: anyám román, apám pedig magyar nemzetiségű. Ezen a két nyelven kívül beszélem a szerb, az orosz és az angol nyelvet – mondta.

Nyugdíjas ezredesként most a Dani péksüteményeket és cukrásztermékeket készítő családi vállalkozás mozgatója. Mint mondja, meghatározott megrendelők számára dolgoznak és elsősorban a természetes anyagokból készült egészséges élelmet részesítik előnyben. Kevés adalékkal dolgoznak, akárcsak egykor elődeink. A cég Székelykevén működik, a család pedig az onnan néhány kilométerre fekvő Kevevárán él. Felesége, Irén a helybeli községházán dolgozik, gyerekeik Attila, Tibor és Irén, egyetemre illetve középiskolába járnak.

– Semmi különös nincs abban, hogy a katonai szolgálat után, húszévnyi folyamatos tanulás és továbbképzés után, most pékséget vezetek. Ez a puszta fennmaradásért való harc, amit sok kollégám mindennap megvív családjának fenntartása érdekében. Nem mondhatom azt, hogy veszélyben van a családom szociális biztonsága, de az ember manapság sok mindennel kell, hogy foglalkozzon, ahhoz, hogy túléljen.”

Érdekes – és számomra meglepő – módon a Wikipédia, a mindenki által szabadon szerkeszthető internetes lexikon is jegyzi Dani Zoltán nevét. Innen megtudhatjuk róla, hogy „Dani Zoltán magyar származású nyugalmazott ezredese a jugoszláv fegyveres erőknek. Hírnevére 1999. március 15-én, a koszovói háború alatt tett szert azzal a tettével, hogy a világon elsőként föld-levegő rakétával lelőtt egy lopakodó repülőgépet (egy amerikai gyártmányú F–117 Nighthawkot). Az előbb említett légvédelmi rakéta az ő találmánya volt. Leszerelése óta Székelykevén pékként dolgozik.”

 

A rézanya

 

Egészen másként vélekedett a fentebb elmondottakról Majoros Sándor, ómoravicai, azaz bácskossuthfalvai születésű, immár huzamosabb ideje, egészen pontosan 1991 óta  Budapesten élő vajdasági magyar író néhány évvel később a Magyar Hírlap publicisztikai rovatában, a 2007. szeptember végén A magyar intelligencia meg a lopakodó címmel megjelent tárcájában: „Az egész világ tudja rólunk, hogy találékony nép vagyunk. 1999-ben, Jugoszlávia NATO-bombázásakor például egy magyar nemzetiségű tiszt szedte le azt a lopakodót, amelynek roncsait a szerbek ereklyeként mutogatták a nemzetközi médiának. Az eset kulcsfiguráját – bizonyos Dani Zoltánt – a történtek után előléptették ezredessé, majd nyugdíjazták. Jelenleg pék egy bánáti városban, és egyáltalán nem bánkódik az elszalasztott sztárság miatt, vagy legalábbis nem úgy, mint Pete Best, a Beatles együttes eredeti dobosa, akit Brian Epstein félig-meddig szeszélyből állított félre egy bizonyos Richard Starkey kedvéért. Pete Best is pék, de ő Liverpoolban.

Dani Zoltán a lopakodó lelövésekor saját találmányát alkalmazta a radaron, éspedig úgy, hogy előtte nem szólt róla a feletteseinek. Nem kizárt, hogy a hirtelen nyugdíjazásának ez a magyarázata. A katona ne okoskodjon, és ne kavarjon bele a fegyverzetbe csak úgy, a saját szakállára, mert annak könnyen a genfi konvenciók megsértése lehet a vége. Nem szabad például lereszelni a golyó hegyét, vagy bekenni szarral, ahogy a középkorban a nyílhegyeket. Trükközni a radarral pedig parancs szerint is tilos. De mi, szittya népek, sosem elégszünk meg azzal, ha egy gép rendeltetésszerűen működik. Nekünk egyszerű és célratörő megoldások kellenek, és semmitől sem irtózunk annyira, mint a berendezésekből kikívánkozó fölösleges alkatrészektől. (Történelmi példák bizonyítják, hogy egyes honfitársaink az akkumulátor nélküli T–34-es tankot is képesek mozgásba lendíteni, a büdösbogárként evickélő vízágyús autót pedig puszta kézzel roncshalmazzá változtatni.) Fogalmam sincs, hogy a magyar százados mit bütykölhetett azon a radaron, de hogy valami frappánsan egyszerűt, az szinte hétszentség. Később azt mondta: az általa alkalmazott eljárásban nincs semmi rendkívüli, az amerikaiak is biztosan tudnak róla, tehát az is elképzelhető, hogy csak a maximumig tekerte föl a teljesítményszabályozó gombját. A radar áramfogyasztása ezzel az eszméletlenségig fölfokozódott, és veszélybe sodorta szinte az egész agyonbombázott szerb energiaellátást, de a képernyőn immár nemcsak a repülőgépek, hanem a feléjük küldött lövedékek is kirajzolódtak. Emberünknek innentől csak az ösztöneire kellett hallgatnia – amiben mi, magyarok megint csak majszterek vagyunk –, hogy a legnagyobb pöttyre ráirányíthassa a rakétát.

De lehet, hogy meg is kellett hekkelnie azt a radart. Titokban, amíg a többiek aludtak, leszerelte a kapcsolószekrény ajtaját, és valamit átforrasztott a zsinórok között. Csak ő tudja, hogy mit. Az arabok azóta állítólag többször is megkeresték, és rágták a fülét, hogy adja el nekik a találmányt, ám a szerb hadsereg magyar nemzetiségű nyugdíjas ezredese sosem hallgatott ezekre a szirénhangokra.

Aki mindezek után azt hiszi, hogy háború, vagy legalább csetepaté kell ahhoz, hogy a magyar intelligencia előjöjjön, az keserveset téved. Jó húsz évvel ezelőtt, egy akkori kollégám, Kucor Jóska, ezzel a virtigli, tipikusan magyar talpraesettséggel megmentette a május elsejei vállalati ebéd becsületét. Bográcsgulyást szándékozott főzni a kollektíva, éspedig úgy, hogy előző nap eldöntöttük, ki hozza a húst, ki a kenyeret, ki a fűszereket, és ki a bográcsot. Csak tizenegy órakor, az ebédfőzés előtt derült ki, hogy a bogrács alján kisujjnyi lyuk tátong. Úgy tűnt, lőttek az ebédünknek, de Kucor Jóska benyúlt a kabátja zsebébe, kivett egy rézcsavart, átdugta a lyukon, a másik felét pedig megkontrázta egy rézanyával.

Azt a bográcsot azóta is ezzel a kiegészítéssel használja a gazdája, de hogy a megfrizírozott légvédelmi radarnak mi lett a sorsa, arról nem szól a fáma. Az lenne a szép, ha a belgrádi hadtörténeti múzeumban lenne kiállítva – mondjuk Gavrilo Princip hatlövetűje mellett – és egy cirill betűs réztáblával földíszítve hirdetné a magyarok korokon és országhatárokon átívelő dicsőségét.”

 

Ismeretlen galaxisok felfedezése

 

Mérföldesnek is nevezhető a különbség Uj Péternek a Pesti Estben közölt beköszöntője, és az a valóság között, amelyikben ezekben a hetekben, hónapokban (mondhatni években is…) éltünk, pedig a távolság kilométerekben mérve is elenyészőnek mondható. Mintha nem is egy másik földrészre, hanem egy másik, elveszettnek vélt világba (ismeretlen galaxisba…) csöppentünk volna bele, egy elveszettnek vélt világot és életérzést fedeztünk volna fel, amikor 1999 nyarán, a bombázások hetvennyolc napja után (amit Újvidéken csináltunk végig, vagyis vészeltünk át…) megérkeztünk a Hajógyári-szigetre, és az ott megrendezett fesztiválon felállítottuk a sátrainkat. A Pepsi Sziget 1999 programfüzete a magyar előadók közül a Kaláka, a Padödő, a Junkies, a Ladánybene 27, Nagy Feró és az Ősbikini, a Kispál és a Borz, a Tankcsapda és az Irigy Hónaljmirigy koncertjét kínálta, a nagyszínpadon lépett fel Lajkó Félix és zenekara, a nyugati, illetve nemzetközi sztárok közül pedig felvonult a New Model Army, a Klezamtics, a Paradise Lost, a Guano Apes, a Brend New Heavies, a Faithless és az Asian Dub Foundation. Számunkra pedig azért is volt külön is érdekes, mert ebben az esztendőben másodízben történt meg velünk, hogy nemcsak újságírókként, hanem fellépőkként is részt vetünk a rendezvényen…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2009. január 12-i számában

 

A Pesti Est 1999-ből ránk maradt Szigetes műsorfüzete igen megviselt állapotban élte túl a fesztivált

Sandra Nasić, a német Guano Apes együttes horvát énekesnője a Képes Ifjúság 1999. szeptember 15-i számának poszterén

Így készült az interjú, avagy távol a Szigettől – Dani Zoltán és Kecskés István

Dani Zoltán fotója a Wikipédián

Majoros Sándor és a vállalati bográcsgulyás megmentése

Magyar Szó, 2009. január 12.

_____________________

[1] A Pantera az 1980-as évek elején megalakult amerikai thrash/groove metal zenekar, székhelyük a texasi Forth Worth. Az együttes nagy hatást gyakorolt a modern metálzene fejlődésére. (szpa megj. via Wikipédia)