Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

Müller Péter Sziámi 1997-ben oszlatta fel együttese, a Sziámi akkori, és addig működő felállását. Ezzel összefüggésben rohamozták is rendesen az újságírók, ő pedig egy idő után már nem is szívesen nyilatkozott. Egy olyan ígérettel sikerült rávenni, hogy mégis adjon interjút a Képes Ifjúságnak, amelyiket aztán Apró Jóska közbenjárásának köszönhetően, önhibámon kívül mégsem teljesíthettem. Ennyi év után, ezúton is elnézést kérek! A felvétel még megvan, habár nem sok hasznunk lesz belőle, ugyanis használhatatlan.

 

Az 1997-es Pepsi Sziget nyitónapján – lényegében David Bowie előzenekaraként – búcsúkoncertet tartott a Sziámi zenekar. Jómagam akkoriban a Képes Ifjúság zenei rovatának szerkesztőjeként későbbi összefoglalómban a rendezvény blues színpadán megtartott Rolling Stones Fesztiválra és a Stephenson Rocket együttes fellépésére is kitértem:

 

A közönség egy emberként unatkozott

 

„No, me one?

Hát mi volna? Semmi sincs.

A nagyszínpad koncertjeiről már a mai számunkban is olvashattok, de az elkövetkezőkben is lesznek még beszámolók, egy összefoglalóban nem részletezzük most mindegyiket.

Augusztus 14-én, a Sziget nyitónapján Müller Péter Sziámi bejelentette azt, amiről már mindenki pusmogott, de még csak nagyon kevesen hittek benne (és nem is mindenki olvas Wantedet): feloszlik a Sziámi együttes. A vele készült interjúnkban ennek okait és további terveit is részletezte, úgyhogy már a következő számunkból ti is megtudhatjátok mindezeket.

A blues színpad első három napját a Rolling Stones Fesztivált foglalta le. Néhány fellépő csoportot hallgatva több ismert blueszenész is értetlenkedve kérdezgette, hogy vajon »mitől blues ez?«, s tényleg, jómagam sem értem, miért kellett ennek pont ott helyet adni. Nagy élmény volt azonban a Stephenson Rocket együttes fellépése. No (távolról sem természetesen) nem a csoport zenéje miatt, hiszen az a néhány Stones-feldolgozás olyan halvány és sivár volt, hogy szinte kár az áramért beléje. A közönség egy emberként unatkozott és rágta a szája szélét, az élelmesebbje pedig legalább Pepsi-poharakat gyűjtött. Azt hiszem, nincs nagyobb leégés egy együttesnek, mint, ha a koncert befejezése után fel- és elszabadul a hangulat. Márpedig ez történt: a blues színpaddal szembeni italkimérde egyik szemfüles dolgozója, amint észrevette, hogy a Stephenson Rocket lefele tart a pódiumról, benyomta a magnóba a Hairt. No, az unatkozó társaságnak sem kellett több, felugrott, táncolni kezdett, szinte mindenki az asztalokra pattant… Persze ezek csak nem olyan stabil asztalok voltak, mint amilyeneket Miloš Forman hozatott annak idején filmje forgatására, úgyhogy potyogtunk is becsülettel, Berger haver biztos jókat röhögött volna rajtunk…

A blues színpadra ezután már csak 16-án a Blues Fools fellépésére, 18-án a Palermóra, majd 19-én pedig a Ferenczi Gyuri-koncertre, a Rambling Blues Bandre és a Blues Bellre merészkedtünk vissza. Ferenczi volt aznap az igazán nagy attrakció, fellépése után még közönségtalálkozót is tartott, dedikált, minden… Az sem igazán blues már, amit Ferencziék játszanak, de az általuk megszólaltatott stíluskeverék (elzárkózom tőle, hogy definiáljam, s hogy nevet próbáljak adni neki) hangulatában mégis méltán beleillik a bluesprogramba, s hangzásuk is egyre letisztultabb. Többször is volt már alkalmam hallani őket, s minden alkalommal egyre jobbak. Ami a leginkább megnyerő ebben a zenében, az az ötletesség, ami egyébként is Ferenczi Gyuri egyik legfőbb jellemvonása, s az a fergeteges lendület, amivel ezek a gyerekek csinálni tudják. És tényleg tudják.”

 

Gouranga, hej!

 

„Az idén kegyetlenül elszaporodtak a Szigeten a krisnások, már egész falut építettek fel maguknak, minden nap felvonultak ott az orrunk alá a már beléjük ivódott füstölőszaggal együtt. És évről évre egyre erőszakosabbak, egyre rámenősebbek. Kábé olyan stílusban igyekeztek most is kizsigerelni a pénztárcáinkat, mint ahogy egyes déli jövevények igyekeznek ránk sózni portékájukat az újvidéki halpiacon. A kaját ingyen osztogatták ugyan, de az árát is kamatostul bezsebelték. Az pedig már minden abszurditást felülmúl, hogy pont ők kezdtek családvédelmi programot. A krisnások. Az a közösség, amelynek leginkább családromboló a hatása és a tevékenysége, az a közösség, amelynek minden megnyilvánulása a család ellen irányul. Minden létező és létezhetetlen, mozdítható és mozdíthatatlan tárgyat teleragasztgattak a kis matricáikkal: »Kiáltsd, hogy GOURANGA és légy boldog!« Itt van: GOURANGA, GOURANGA, GOURANGA! Sajnálom (illetve: dehogy is sajnálom, ez csak amolyan jól bevált fordulat…), de nekem a boldogság mégis valami egészen mást jelent. Az pedig, hogy egyes »csekélyebb értelmű medvebocsoknak« az agymosás szellemi felemelkedést jelent, csak az ő dolguk, még csak le sem köpöm őket ezért, megnyugtató viszont, hogy a Sziget társadalmában egyre kifejezettebbek a krisnásokkal szembeni ellenérzések.

Bízom benne, hogy Varga Tamás, Mátrai Erik, Jana Slizová, Peter Zupko, Luca Bressan és Gabriel Bordács is az útlevele nyomára bukkant – s hogy a krisnásokat is mindahányan sikerrel elkerülték –, ugyanis az ő útiokmányaikat őrizték féltve a Hajógyári-szigeten felállított alkalmi rendőrőrsön. Már csak azért is fontos, hogy megtalálják útleveleiket a nevezettek, hogy jövőre majd újra eljöhessenek!” – írtam a Képes Ifjúság 1997. szeptember 17-i számában az 56 decibel címmel megjelent összefoglalómban.

 

Meggondolatlan, beteljesítetlen ígéretek

 

Meggondolatlan ígéret volt ez tőlem a fent idézett cikkben, hogy a lap következő, 1997. október 1-én esedékes számában a Müller Péter Sziámival a Pepsi Szigeten (1997. augusztus 14-20.) készült interjút is közreadjuk, ugyanis alig öt nappal az 56 decibelt is közlő lapszám megjelenése után, szeptember 21-én este egy kifejezetten hosszú utazásra indultam az újvidéki buszállomásról, s ha aznap még nem is, két nappal később, 23-a reggelétől már bakacsizma törte a lábam Koszovó legdélebbre eső határvonalán, Đakovicán. Müllert is rohamozták abban az esztendőben az újságírók a Sziámi együttes feloszlatása miatt, ezért nem is szívesen adott végül már interjúkat, nagyjából betelt a hócipője, elege lett. Mégis sikerült rábeszélnünk, hogy üljön le velünk néhány percre… Amit aztán mintegy háromnegyed órára nyújtottunk… Egy alapos, a témát, az együttes (elő- és utó)történetét és feloszlatásának körülményeit, Müller további terveit bizony keresztül, s kasul végigjáró beszélgetés kerekedett mindebből. Kiváló anyag is lehetett volna belőle, ha megíródik, ha elkészül, ha megjelenik… Pedig Müller is épp azzal az egyetlenegy feltétellel ült le velünk beszélgetni a Csónakház előtti kis ivó egyik padjához, hogy meg kellett ígérnünk neki, hogy az anyag tényleg, de tényleg, egészen biztosan, mindenképp megjelenik… Nos hát, ez is egy beteljesítetlen ígéret maradt. Azóta is. Apró Jóska szava (és hajthatatlan makacssága…) minden törvénynél, minden szabálynál erősebbnek bizonyult…

Megtaláltam nemrég az egyik régi (úgynevezett mikro)kazettát, amire az 1997-es szigetes anyagainkat rögzítettük, interjúk, beszélgetések, sajtótájékoztatók vannak rajta, magyarul és angolul vegyesen, mindig épp annak a függvényében, hogy kivel ültünk le beszélgetni. Az eltelt, ma már egy tucatnál is több esztendő leforgása alatt alaposan kinyúlt, megvetemedett szalag hangminősége siralmas, ebből használható anyagot varázsolni már valódi művészet lesz. Mindegy, egyelőre bemásoltam számítógépre, digitalizáltam a teljes anyagot, úgy, ahogy van, elképzelhető, hogy ráérő, fölös szabadidőmben bűvölöm még majd egy kicsit a Sound Forge nevű szoftvert valamikor, hátha sikerül kicsiszolnom belőle valamit. Akkor valamicskét majd talán még helyrehozhatunk ebből a kínos, kellemetlen esetből, a beteljesítetlen ígéretből. Valamicskét, mondom, mert a megtalált kazettán csak két rövid részlet található a Müller Péter Sziámival 1997-ben készült interjúból. Arra kértük, hogy néhány percre üljön le velünk beszélgetni, de végül háromnegyed óránál is több lett belőle, időközben többször kellett kazettát cserélni és fordítani is… Így most az a nagy helyzet, hogy a fellelt felvételen megvan az interjú legelejének öt-hat perce (a kazetta egyik oldalának a legvégén…), majd egy csere következett, az anyag többi része hiányzik. Valamivel több, mint négypercnyi felvétel pedig egy másik kazettáról került elő, ez viszont a beszélgetés legvége… 🙂 Tehát pont az interjú lényegi része az, ami még továbbra is hiányzik.

 

Koszovói kalandtúra

 

Ez van, ezzel kell ma már együtt élni… Majd igyekszem mihamarabb barátkozni a Sound Forge-dzsal, hogy ennyi esztendő távlatából – ha a lehetőségekhez mérten ma már csak részben is, de… – az 1997-ben elmulasztott, önhibámon kívül be nem teljesített ígéretnek eleget tegyek. A tárgyesztendő szeptember 22-én este, éjfélig kellett megékeznem a đakovicai (gjakovëi…) kaszárnyába, és innentől kezdve a Szigettől nagyon távol eső dolgokkal kellett kényszerűségemben foglalkoznom. Később pedig koszovói kalandozásaim során, az egykor volt tartomány, ma már független köztársaság több települését is bejártam – Kosovska Mitrovica, Vučitrn, Mališevo, Donje- & Gornje Svinjare és egyebek… Kevés volt azonban ezekben az utazásokban a kellemes, pozitív élmény… A szittyák visszatérnek című novellámban például – ekkor már a Szigettel összefüggésben is – nemrég egy Vučitrnben, 1997 őszén keltezett levelem idéztem vissza:

 

Kávémmal, cigimmel, másnapos fejemmel, szétcigizetten kaparó torkommal bevonultam hát a szobába, hanyatt dőltem – adódó öl helyett csak – a fotelben, és széthajtogattam

 

a zsebemben talált régi levelet…

 

„Kedvesem!

Ez most valószínűleg egy rövidebb levél lesz, mint amekkorákat megszokhattál tőlem, de igyekszem mihamarabb életjelet adni magamról, s ha elnyújtanám a terjedelmet, nem biztos, hogy reggel fel tudnám adni neked ezt a kis levelet… Amelynek egy lényege van: SZERETLEK! Remélem, nem veszed zokon tőlem ezt a (minden bizonnyal:) átmeneti szűkszavúságom…!

Szerdára virradó éjszaka van, 1:04, amint visszaértem, máris a nyakamba varrtak egy »pomoćništvót«. Ugyanazt csinálom, mint a múlt héten is (jé, pont egy hete!), amikor aztán másnap, illetve még aznap reggel útra keltem hozzátok.

Itt nagy kapkodás meg takarítás folyik ezekben a napokban: valami ellenőrzést is várnak, meg annak a kapitánynak – bizonyos Draganović – az érkezését is bejelentették, aki intézkedett az ügyben, hogy én ide kerüljek. A tiszteletére akarják itt kipofozni az egész kócerájt.

Unalmasak már vele, no de mi közöm hozzájuk…

Alig bírtam kikecmeregni az ágyból, s még így is jó ideig kómában voltam, de most már lassan kezdek magamhoz térni. Valamivel éjfél előtt ugrasztottak ki az ágyból, akkor jelenésünk volt a DOF-nál (»dežurni oficir«), egy olyasmit kellett elkövetnünk, hogy »predaja dužnosti«, csináltam egy kávét, előkotortam a Müller Petit, s most már levélíróképes állapotba sikerült pofoznom magamat. Írok is, csak rittyentek most hirtelen még egy kávét…!

Miközben a »nyári konyhává« alakított »učionica« felé vettem az irányt, jött itt a másik ügyeletes a »pešadijától«, a »prašinároktól« (ez utóbbi a gúnynevük…), hogy ők most megpattannak a városba, hoznak nekem is »kiflicákat«, ha akarok. Hát, mondok, jöhet, de egy »pikszlis« kóláért is hálás volnék.

A hozott kávéval nagy sikert arattunk, olya annyira, hogy azt a tíz dekát, amennyim volt, tegnap (kedden) egy nap alatt felvedeltük. Nem sajnáltam, mert nem akartam fukarkodni vele. Van még valamicske nesskávém, most is azt szürcsölgetem… De legalább úgy készítettem el, ahogy te mutattad meg nekem! Holnap-holnapután azonban abból is kifogyok. Jelezhetnéd apámnak, hogy a heti csomagjába a »stekk« cigi mellé tíz-húsz deka kávét is mellékelhet hetente. Mert ugyan napközben még csak-csak hozzá lehet jutni a kantinban (ha épp nem várunk ellenőrzést, vagy új kapitányt), de így, éjszakai műszakban megveszekedhetnék itt nélküle…”

 

Így hát ebből a rövid részletből is kitűnik, hogy miért nem tudtam teljesíteni a Müller Péter Sziáminak, 1997. augusztus 15-én, a Hajógyári-sziget Csónakházának kiülős teraszán, egy – ott helyben el is készített – interjú reményében tett ígéretem. Sorry…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2010. március 8-i számában

 

Sátorlakók büszke népe

A kalandvár, az izgalmas játékok, az extrém sportok minden évben népszerűek a Szigeten

Az összegyűjtött poharakat értékes nyereményekre lehetett váltani, de akár sátorőrző ebet, pitbullt is építhetett belőle a vállalkozó szellemű szigetlakó

Vučitrni életkép 1997 őszéről – Kényszerű koszovói kalandtúrámnak köszönhető, hogy nem tudtam teljesíteni a Müller Péter Sziáminak a Szigeten tett ígéretem

Habár kuriózumnak mondható a tartós jelenlétük, a krisnások rámenősségükkel, erőszakosságukkal 1997-re már szinte teljesen felélték korábbi népszerűségüket

Magyar Szó, 2010. március 8.