Megáll a sötétben Thanék háza előtt
– ahogyan Than Mór festhette volna pár év múltán –,
most 44 éves, alig kopaszodó,
látása éles, ám szeme előtt
még ott zsibog a szenttamási határ délibábja:
reszketeg és vesztes anabázis.
Mogorva, mint egy öreg komondor,
hajlamos arra, hogy vásárra vigye a bőrét,
szivarfüstben, puskaropogásban,
ahogy lóról sem szállván
gyomos kukoricatábla sarkán időz,
ütközetet irányít, magatartást demonstrál.
Csizmája, mint egy paraszté, megüli a por,
készíti az eszmét, ő ,aki nem filozófus,
gondolatban új haza modelljén dolgozik
a maga számára;
szófukar, érzelmet csupán magánleveleiben nyilvánít,
és csak roham közben kedveli a hazafiságot.
(Lélekben zord, mint aki erre született:
biliárdgolyó futását figyelni zöld mezőn,
hallgatni az elefántcsont csattanásait.
Vagy hajón élni, fölfelé a Tiszán, Szolnokig:
mintha naphosszat bronzot szállítanának
– ágyút önteni, formáznia szabadság e szobrait
az elhagyott Délvidék harangjaiból –,
vagy csak szekérnyi szárnyast, Szegedig.)
Itt, a szuronyvágta csöndben
a magyar nyelv kiejthetetlen hangjaival bajlódva,
tudatában, mire szakálla meg őszülne, sem lenne tisztában
az alanyi és a tárgyas ragozással –
de az idea világos a számára, szent
és lelkesítőbb, mint Pétervárad látképe.