A betiltások éve, 1971 Objektív élményanyagon alapuló szubjektív történetek

Sok volt, így hát nehéz is lenne pontosan megmondani, objektíven meghatározni, hogy melyik is lehetett az egykori Új Symposion című folyóirat történetének legnehezebb esztendeje. Hiszen tulajdonképpen már az Ifjúság (a Képes Ifjúság elődje volt) című lapban a Symposion melléklet indulásától számítva folyamatosak voltak a problémák, viták, támadások, hol komolyabbak, hol meg persze csak bagatellek; s lehet mérlegelni azt is, hogy melyik okozott nagyobb kellemetlenségeket, melyik járt szinte felmérhetetlen (máig ható!) következményekkel. A történetek szereplői közül mindenkinek megvan a maga, objektív élményanyagon alapuló szubjektív története, felesleges is, és elsősorban méltatlan dolog lenne ítélkezni, a lap akármelyik korszakát vesszük is figyelembe. Egy dolog azonban tagadhatatlanul végigkísérte előbb a melléklet, majd a folyóirat történetét: a hivatalos kultúrpolitikának mindenkor bántotta a lelkiismeretét, szemet szúrt, hol a szókimondásával, hol meg azzal, hogy nem hajlott az elvárt kompromisszumokra. Ha egyszer ebben a minimumban egyetértésre tudunk jutni (márpedig ma még fényévnyi távolságra vagyunk attól, hogy tudnánk), akkor majd objektíven is fel lehet dolgozni a folyóirat igen sok tekintetben még ma is homályos történetét. Ha azonban ebben a minimumban – legkisebb közös többszörös módjára – egyetértésre tudnánk jutni, akkor elmondhatnánk végre talán azt is, hogy minden további érvelés csakis ennek az egy mondatnak a részletezése.

 

„Egyet tudok, jó nektek. Sok a papírotok, és úgy érzem, elegendő, vagy majdnem elegendő […] a szabadságotok is. A mi fiataljaink jó tizenöt éve nyűglődnek egy ilyesféle lapért, de mindmostanáig nem sikerült létrehozniuk. No, hogy befejezzem, jó az, ha ilyen lap is van, mert az a legjobb, ha az ember, a fiatal író a saját éretlenségein tanul” – ezzel a levelével kereste meg az Új Symposion munkatársait Veres Péter (érdemes rákeresni a nevére az interneten) 1965. január 24-én. A dokumentumot Virág Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára (Magyar Irodalmi Tanszék), az est moderátora olvasta fel pénteken, 2017. május 19-én, Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott Symposion-esten, amelynek központi témája a hetvenes évek lapbetiltásai voltak. A rendezvény Maurits Ferenc kiállításának megnyitójával kezdődött, s Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója mondott köszöntő beszédet.

Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pénteken, 2017. május 19-én megnyílt Maurits Ferenc képzőművész kiállítása. A rendezvény irodalmi esttel, beszélgetéssel folytatódott, amelyben Várady Tibor, Szombathy Bálint, Ladik Katalin, Maurits Ferenc, Rózsa Sándor közreműködésével elevenítették fel az Új Symposion című folyóirat 1971-es lapszámbetiltásainak történetét. A beszélgetés moderátora Virág Zoltán volt. Írásunkban szemelvényeket idézünk a beszélgetésből.

„Magyarországhoz viszonyítva valóban előnyösebb helyzetben voltunk” – fogalmazott Veres Péter idézett levélrészletére reflektálva Várady Tibor jogász, egyetemi tanár, aki egykor az Új Symposion felelős szerkesztője volt. „Ennek két oka volt. Az egyik, hogy a titói jugoszláv rendszer mégiscsak oldottabb volt, mint a magyarországi Rákosi-, és az őt követő rendszer. A másik meg talán az, hogy kevesebb veszélyt láttak egy kisebbségi, esetleg disszidens irodalmi hozzáállásban, azért mert ezt az országban sokkal kevesebb ember olvasta” – folytatta, majd hozzátette azt is: „De voltak hullámzások, voltak változások! Ez az év, amelyről itt most szó lesz [1971], egy nagyon brutális év volt az Új Symposion történetében.”

„Nagyon jó a magyar nyelvben, hogy az otthon fogalma az itt és az ott előtaghoz is kötődik: úgyhogy én itt vagyok otthon, és ott vagyok itthon” – fogalmazott Várady, amikor egy néhány héttel ezelőtti, újvidéki élményét elevenítette fel. Az egyetemi tanár május 4-én járt a tartományi székvárosban, és ekkor jutott eszébe, hogy 1980. május 4-én ugyanebben a lakásban tartózkodott barátjával és írótársával, Domonkos István költővel. „A feleségeink készítettek valami süteményt, a kisgyerekeink játszottak, a Domi meg én tévét néztünk” – idézte fel az esten. A tévéközvetítésben azonban a sportesemény megszakadt, és minden csatornán bemondták, hogy meghalt Josip Broz Tito. „Ez volt Tito halálának a napja, 1980. május 4-e. Nem teljesen váratlan, de mégis eléggé sokkoló hír volt, mert valamiképpen ott volt bennünk a tudat, hogy ezek után egy nagyon kritikus időszak következik. Ahogy következett is a Milošević-periódus Szerbiában. Domival odamentünk az ablakhoz, a Duna-parti lakásom második emeletén, és kinéztünk. Nagyon szép tavaszi délután volt. Rengeteg ember sétált, nyugodtan, szépen beszélgetve. És közben már felötlött Domiban és bennem is, s habár én mondtam ki előbb, de nem azért történt ez így, mert gyorsabban jár az eszem, hanem azért, mert a Domi jobban meg volt rendülve, lassabban jutott szóhoz: az ötlött fel bennünk, hogy amit most látunk a Duna-parton, az a múlt – mert ezek az emberek még nem tudják, hogy történt egy változás. Történt egy világváltás, egy korszakváltás. Mi, akik hallottuk a hírt a tévén, már egy új időben voltunk […] hirtelen láttuk a múltat. S ebben volt valami sokkoló” – mesélte Várady Tibor.

Ladik Katalin aznap egy másik földrészen, New Yorkban tartózkodott. A költőnő, aki az egyik olyan inkriminált szöveg fordítója volt, amely miatt betiltották a lapszámot, a pénteki esten felidézte, hogy amikor meghallották a Tito haláláról érkezett hírt, az amerikai vendéglátói marasztalni kezdték, rá akarták beszélni, hogy maradjon kint. „Mondtam, hogy nekem eszemben sincs elhagyni a hazámat, ezt a szót használtam” – mesélte a művésznő. „Nekem ott van a helyem, ott vannak a kötődéseim, szeretem azt az országot, szeretem a soknyelvűséget. Mondtam, hogy nem maradok, megyek vissza – és irigyeltek azért, hogy én ilyen romantikus érzésekkel kötődöm Jugoszláviához. Mondták, hogy ez egy nagy történelmi pillanat, s mondtam erre, hogy igen, az, de én akkor ott akarok lenni.”

 

A Ladik Katalinnal készült korábbi interjúnkat itt érhetik el olvasóink:

Elveszve egy macho társadalomban

A legnehezebb talán azt meghatározni, hogy kicsoda-micsoda is tulajdonképpen Ladik Katalin, ezért a legegyszerűbb, ha azt mondjuk: művésznő. Sokan vagyunk, akik még az Újvidéki Színház színpadáról emlékszünk rá színésznőként, de a költészete meghatározó hatással volt nemzedékemre, írói-költői világának kialakulására, hangjátékait és hangköltészetét az Újvidéki Rádióban hallgattuk, foglalkozott mail arttal, vagyis küldeményművészettel, performance-ai pedig egy különleges, egyedi látásmódot és szemléletet jelenítettek meg, kiállításai nemzetközi visszhangot váltottak ki, és akkor a filmszerepeiről még nem is szóltunk…

 

A pénteki est folytatásában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban Ladik Katalin felidézte azt is, hogyan zárták ki később az Újvidéki Rádió művészegyüttesében a pártból, ami összefüggésben állt az 1972-es olimpián Münchenben történt terrortámadással. A művésznő ugyanis épp Németországban tartózkodott, a sporteseményhez kapcsolódó kulturális rendezvényen vett részt. A támadás után azonban lezárták a határokat és nem tudott idejében hazautazni. A munkahelyéről ugyan elengedték a fellépésre, de arra nem számítottak, hogy ilyen bonyodalmak lesznek. Telefonon jelezte ugyan, hogy gond van, és szóban el is fogadták a magyarázatát, később mégis visszatértek erre, mondván, hogy egy napot késett. „Rögtön előrángattak emiatt, hogy önkényesen elhagytam a munkahelyem, és felmondás előtti figyelmeztetést kaptam.” S habár a lapbetiltások idején őt még fordítóként sem hurcolták meg, öt évvel később érkezett egy utasítás az Újvidéki Rádióhoz (is…), hogy „vizsgálják meg azokat a hatásokat, amelyek rongálják a párt egységét”. Ekkor vették elő újra a régi ügyeket, és a vetkőzős performance-októl kezdve tulajdonképpen mindent, az utazásait és a betiltott szövegek fordítását is felhozták ellene.„Hoztak egy bajszos elvtársnőt is, aki kimondta, hogy egy pártag az nem vetkőzhet” – mesélte Ladik Katalin. „Végül kizártak a pártból, és ennek az lett a következménye, hogy a vajdasági magyar kiadói mentalitásban engem nem mertek publikálni, a nagy öncenzúra miatt a könyveim nem jelenhettek meg” – tette hozzá.

 

Ladik Katalin költeménye A nap verse című rovatunkban:

A gyík

A tátongó pupillát gyéren fakókék mező koszorúzza. Nedvességnek nincs nyoma. Már nincs. Üres tekintet. Mintha nem bírná elviselni többé a csukott szemmel látottakat. A napfény korbácsütése életbe rántja hamun innen, parázson túl.

 

Maurits Ferenc abban az időszakban, amikor a lapszámokat betiltották, épp kötelező katonai szolgálatát töltötte a Kvarner-öbölben, ahol egy szigeten tengerészgyalogosként szolgált, tehát távol volt az eseményektől. „Én ebben az évben tisztes távolságból tudtam meg, hogy mi történt az Új Symposionnal. […] De viszont biztos voltam a dolgomban, mert tudtam, hogy Bálint folytatja tovább a munkámat. Ami a Symposiont illeti, külön meg kell említenem, hogy – nemcsak erre az évre vonatkozóan – nekem a folyóirat az ifjúságom legszebb napjait jelenti, mert 1961-ben, amikor megjelent a melléklet, én tizenhat éves voltam, amikor pedig 1965-ben megindult a folyóirat, akkor pedig húsz. Mindenre képes és mindenben hívő fiatalember voltam, ma már, sajnos, nem” – fogalmazott az egyébként szótlanságáról is elhíresült művész. Szavaihoz kapcsolódva Várady Tibor olvasott fel egy részletet Mauritsnak egy korabeli, a katonaságból 1971. június 23-án keltezett leveléből, amelyben egyebek mellett arra is panaszkodott, hogy „az egész kaszárnyában nincs egy festmény sem”.

„Meg kell jegyeznem, hogy még gimnazista voltam Szabadkán, amikor már fölnéztem Maurits Ferencre” – kapcsolódott be a beszélgetésbe Szombathy Bálint, aki így folytatta: „1970-ben jelent meg a Piros Frankenstein című gyönyörű mappája, ami nemcsak vajdasági, de országos jelentőségű volt. Az első képzőművészeti írásom az Új Symposionban valójában erről a mappáról íródott. Ez még nem minden! Mert én Maurits Ferencből szerettem volna érettségizni a gimnáziumban, de nem engedték. Úgyhogy végül a kubizmusból érettségiztem, és persze én voltam az első a gimnáziumban, aki ezt a témát választotta. Nemrég Szabadkán megtalálta a húgom az érettségi dolgozatomat, és elkezdtem olvasgatni, és meg vagyok magammal elégedve ennyi idő távlatából. Én váltottam Ferit az Új Symposionban. Azoknak a számoknak a java, amiket még ő készített, egy meglehetősen nagy formátumon jelent meg. Feri kialakított egy felismerhető Új Symposion image-t. Tolnai Ottó eljött a gimnáziumba és kihívott valamelyik óráról, és megkérdezte, hogy mennék-e szerkeszteni, mert a Feri elmegy katonának. Ez nekem kapóra jött, mert tavasz volt, érettségi előtt álltam, úgyis Újvidékre szerettem volna menni tanulni. Amikor odakerültem, akkor elindult a kisebb formátum, és nyilvánvaló volt, hogy itt változtatni kell valamit. Nem lehet azt a grandiózus, nagylevegőjű tipográfiát, amit Feri már kiművelt, továbbinni egy kis formátumon” – idézte fel a korabeli eseményeket Szombathy Bálint.

 

Írásunkban szemelvényeket idéztünk az elhangzott felszólalásokból, a teljesség igénye nélkül, az alábbiakban azonban olvasóink az est teljes, vágatlan hangfelvételét is meghallgathatják:

 

Nyitóképünkön: Várady Tibor, Ladik Katalin és Szombathy Bálint (Szappanos Veronika felvétele)