Az engedetlen Jónás

Nézd csak, hogy fut, hogyan száguld,
porzik az út lába nyomán,
mint aki már szörnyen ráunt
mindenre, s új élmény után
rohan, liheg, lohol, vágtat.
– Mihamarabb el csak innen! –
mordul Jónás. – Milyen távlat,
hogy nekem kell rossz hírt vinnem?
Üzen az Úr? Szóljon maga
bűnbe tespedt Ninivének,
ha nem javul, elpusztítja,
hallják ifjak, hallják vének!
Nini, hajó, hej, fölszállok,
bánom is én, odaér-e
ég kegyelme, avagy átok,
fütyülök most Ninivére!

Amint föllép a hágcsóra,
tajték fodroz, örvény éled,
megbillen a hajó orra,
gyűrűző víz a fedélzet.
Röpköd, csapkod a vitorla,
recseg-ropog a fakormány,
lélekvesztő kapaszkodva
egyensúlyoz árhegy ormán,
majd lesiklik, habba mélyed,
villám cikáz, az ég dörrent,
jajszó sikolt a vad szélnek,
viharzik ég, tenger fönt-lent.

– Bűnös vagyok, engedetlen! –
kiált Jónás –, makacs, kóbor.
Isten sújtson, de csak engem,
vessetek le a hajóról!

Repül, zuhan, hullámot ér,
elnyeli a habzó katlan,
mire végül magához tér,
a tenger már mozdulatlan.
Világosan érzékeli,
csobban, szisszen, surrog a víz,
valami most fölemeli.
– Jaj! – rémül meg. – Ez hova visz?
Menekülne, ám a cethal
száját tátva nagyot szippant.
Jónás fél, úgy érzi, meghal,
iszonyattól egész zsibbadt.
De lecsúszik sértetlenül
cet torkán, mint folyosón át.
A hal viszi, s végezetül
épen partra veti Jónást.

Jónás eszmél, s keservesen
indul, hol a bűzlő város
dőzsöl, nagy az iszom-eszem,
majd mindenki bűntől sáros.
Szól hozzájuk: – Hé, emberek,
Isten küldött el közétek.
Míg fertőben itt hentereg
gyarló népség, s a sok vétek
el nem oszlik, nincs bocsánat.
Azt üzeni, előbb-utóbb
rettenetes vihar támad,
s ti mint riadt földönfutók
nem leltek majd nyugodalmat. –
Erre a nép térdre hullik,
bűnbánatra térve hallgat,
lelke némán száll az Úrig.