Azt sem tudni, pontosan mikor született, azt sem hogy pontosan, mikor halt meg, de egy biztos: temetésének dátuma. Kevés olyan tévés esemény van, amelyben a főszereplőnek nem kell aktívan részt vennie, mégis milliókat ültet a televízió elé. Josip Broz Tito temetése 1980. május 8-án olyan nagy esemény volt, amire az amerikaiak Holdra szállása után a legtöbben voltak kíváncsiak a világon.

Tito születésnapja nem egyértelmű: valamikor 1892 májusában született, de egyik közkézen forgó dátum (május 4. vagy május 25.) sem igazolható. Jugoszlávia legnagyobb politikusa szegény családból került a népfelszabadító felkelő hadseregen és a párton át az ország élére, ahol 1980-ig helytállt. Hogy jól vagy rosszul, arról még a történészek sokáig fognak vitázni. Mindenesetre Jugoszlávia stabil balkáni, sőt – ha az el nem kötelezettek mozgalmát tekintjük – világméretű összefogásként működött.

Tito viszonylag fejlett, jól szervezett gazdaság- és belpolitikával igyekezett bizonyítani, hogy a szovjet kommunizmus és a nyugati kapitalizmus között életképes lehet egy harmadik út is. Igaz, hogy a nacionalista politikai mozgalmak leverése a külvilág felé egy autokrata képében tüntették fel. Ám mihelyt nem volt, aki azoknak ellenálljon, a világ legliberálisabb kommunista vezetésű állama összeomlott a fegyveres erőszak eluralkodása alatt.

Amikor Tito 1980-ban meghalt, ugyancsak nem lehetett tudni halálának pontos dátumát, sem körülményeit. Ljubljanában került kórházba 1980 januárjában keringési rendellenességekkel. Bal lábát amputálni kellett és onnantól gyorsan romlott állapota. Hivatalosan május 4-én halt meg, de egyes elméletek szerint már korábban, csak titkolták, hogy fel tudjanak készülni az országos tragédia kezelésére.

A koporsót az államfő híres Kék Vonata szállította Belgrádba, de állítólag az is üres volt, mert a holttest helikopterrel került Belgrádba. A temetést május 8-ra tűzték ki a rezidencia udvarában sebtében létrehozott Virágházban. A gyászoló tömegek addig a szövetségi képviselőházban róhatták le kegyeletüket a lezárt koporsó előtt.

A temetésen 127 ország képviseltette magát 209 magasrangú vezetőjével: 4 király, 123 állami küldöttség, 68 politikai párt és 15 nemzetközi szervezet is megjelent. A világtörténelem addigi legnagyobb temetési szertartása volt.

A mauzóleumig vezető út mellett közvetítőkocsik, kamerák álltak, helikopterről is kísérték a menetet, a Belgrádi Televízió épületének tetejéről is közvetítettek és a Kalamegdán hegyen is volt tudósító. Belgrádban nem volt ennyi használható felszerelés, ezért a többi jugoszláv fővárosból, Zágrábból, Szarajevóból, Ljubljanából kellett kölcsönkérni a technikát – mintegy az ország utolsó összefogásaként.

A nézők a teljes menetet és szertartást láthatták, kivéve a legvégét: az már nem került adásba, amikor a Virágházban elhelyezték a koporsót. Az első, hivatalos temetésen csak egy sekély sírba bocsátották le a koporsót, majd éjszaka tovább ásták a sírt és elhelyezték rá a 9 tonnás végleges szarkofágot.

A jugoszláv föderáció alig egy évtizeddel élte túl Titót. A délszláv népek nacionalista törekvései erősebbnek bizonyultak, mint a szövetség jól-rosszul, de az egyenrangúság és az internacionalizmus alapján működő egysége.