„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

Gion Nándor történelmi regényeiről (3. rész)

„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.” Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: „Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […]

 

A centrum: Szenttamás

Gion a közös történetek elmesélése közben szinte regiszterszerűen igyekezett például minél több helyi magyar nevet beleírni műveibe, hogy vajdasági olvasói közül minél többen sajátjuknak érezzék az általa ábrázolt helyi magyar múltat.[1] Ha a szenttamási ragadványneveket,[2] a tanyagazdák névsorát[3] vagy a temetőben járva a sírfeliratokat olvassuk, minden név mögött regényszereplőt sejtünk, és sokszor igazunk is van. Gion tetralógiájában a legtöbb helyi család legalább egy-két szereplő erejéig meg van örökítve: az író a történetekkel együtt általában a családneveket is (szinte) változtatás nélkül emelte be regényeibe a helyi legendáriumból.

Más mozzanatok is erősen Szenttamáshoz, a gioni világ közepéhez kötik az életművet. Egészen direkten így fogalmazza meg ezt egy Budapestre szakadt regényhős: „Rájöttem, hogy minden város Szenttamás. Még akkor is, ha sokkal nagyobb.”[4] Gion egyik főhőse, Gallai István pedig még a képzelet világában sem tud elszakadni szülőhelyétől, illetve annak momentumaitól; a fiának például ezt mondja egy mesében: „A templomnak csak egy, legfeljebb két tornya van”[5] – mint a helyi katolikus, illetve görögkeleti templomnak (vö. „templomtorony-perspektíva”!).

Szintén a szülőföldhöz, Szenttamáshoz köti a műveket, hogy több műben is Tamásnak vagy Tomnak hívják az olvasó elől bujkáló elbeszélő-főszereplőt, akikről azt érezzük, hogy Gion részben saját magából formálta meg őket. (Jóllehet a szerző saját, valódi neve, a Nándor is gyakori délvidéki magyar név, talán Szerbia fővárosa, Belgrád régi magyar neve, az etimológiailag tőle független Nándorfehérvár miatt. És talán a 20. század közepéig a Délvidéken jelentős németség miatt is, akik között a Ferdinánd – amelynek magyar megfelelőjévé a 19. században a Nándort tették meg – gyakori név lehetett.[6])

Politikai szerepvállalás – művészi őszinteség

Az egykori Jugoszláviában a „testvériség-egység” jelszó harsogása mellett a nemzetiségi és más problémák valójában elhallgatásra ítéltettek, pedig „még a háború alatt sem, még a győzelem »mámoros óráiban« sem volt egységes a Tito vezette ország. S akik beálltak a hamis egység erőszakos hirdetőinek táborába, azok többet ártottak tetteikkel […], mint az »átkos, faszista [így!], hortista [így!], nacio­nais­ta, zimperialista [így!] agresszor« nagyhatalmak.”[7] Maga Gion a feszítő problémák elhallgatásáról, szőnyeg alá söpréséről így beszélt – a lehetőség szabta keretek között – még a szocialista Jugoszláviában: „Lehet, hogy az öncenzúrát mi itt Közép-Európában, a szocia­lizmusban egy kissé eltúloztuk, ezt nem vitatom, valahogy belénk ivódott. Azt hiszem, könnyen belátható, hogy egy soknemzetiségű területen, ahol én élek, ez talán hatványozottan érvényesül. Sokszor indokoltan, mert tényleg vigyázni kell, hogy az ember mit mond, hogy ne sértsen igaztalanul senkit. És mégis úgy írjon, hogy a lelkiismerete tiszta legyen, hogy amit leírt, azért vállalni tudja a felelősséget. Ezek pedig erős béklyók […].”[8]

A délszláv állam nemzetiségi kirakatpolitikája valójában „végtelenül ügyesen, perfid módon segítette az elnemzetietlenedést. Nagy szabadságot biztosított, s ezzel elterelte a figyelmet a nemzeti tudatról, azonosságról, hovatartozásról.”[9] Erre utal például az is, hogy bár az országos és a tartományi politikában (a közgyűlésekben és a képviselőházakban) létszámarányosan voltak jelen az egyes nemzetiségeket elvileg reprezentáló – természetesen kizárólag kommunista párti – politikusok,[10] valós igényeikről, sérelmeikről, tehát valamiféle nemzetiségi érdekképviseletről, érdekérvényesítésről szó sem lehetett.[11] Viszont voltak olyan csavaros eszű, közéleti pályán lévő vagy oda törekvő emberek, akik hajlandóak voltak józan kompromisszumot kötni a rendszerrel, és mégis a közösségük érdekében léptek be a Jugoszláv Kommunista Szövetségbe.

Gion – amennyire rekonstruálható – azok közé tartozott, akik nem az egyéni érvényesülés, önös haszonszerzés, hanem a közösség érdekében lettek párttagok, sőt ennek a magatartásnak a par excellence-át láthatjuk benne. Úgy tűnik, hogy a helyi magyarságért való cselekvés lehetőségeként, illetve egyetlen hathatós eszközeként tudatosan arra használta párttagságát, illetve ami enélkül nem sikerülhetett volna: rádiós (fő)szerkesztőségét, írószövetségi elnökségét, színházigazgatóságát stb., hogy közössége hasznára lehessen.[12] A Gionok családjában és tágabb környezetükben élénken élt a vörös csillagos tányérsapkások 1944/45-ös randalírozásának emléke, akiknek kis híján az író apja és nagyapja is áldozatává vált. A ráadásul mélyen vallásos családban természetesen erős megütközést váltott ki, hogy „Nandi” a pártba lépett. Voltak (vannak) is falujabeliek, akik emiatt „ad acta” tették Giont, sosem olvasták el, amit írt, mert eleve hiteltelennek tartották, amit egy párttag ír(hat).

Az utóbbi vélekedéssel szembeállíthatjuk Gion egész művészi és közéleti tevékenységét. Már első regényében is keményen és bátran mutatott görbe tükröt a pártnak, ahol „összejön egy csomó ember, egyformán megmerevítik az arcizmaikat, és szavakat mondanak, aztán hazamennek, az arcizmaikat másként merevítik meg, és vacsora közben jóízűen röhögnek ugyanazokon a szavakon”.[13] Vagy: „Az igazgató megpróbált hangot változtatni. Szigorúan megfeddte Barast, hogy egy párttag nem beszélhet ilyen felelőtlenül. Baras erre azt mondta, hogy amennyiben a statútum is előírja, hogy a párt­tagoknak tilos gondolkodni, ő mindent visszavon, és egy óriási vörös zászlóval naponta végigsétál a főutcán.”[14]

Gion irodalmi és közéleti munkásságát is közössége szolgálatába állította. Azért is művelte az irodalmat, mert úgy érezte, hogy a sorok között képes olyan sorskérdésekről írni, amelyek húsba vá­góak, de amelyeket máshogy nem lehetett megfogalmazni. Gion maga így foglalta össze művészete egyik célját: „Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] a világpolitika ugyan lenyírta a magyarságnak azt a szeletét és határon túlra vetette, de mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”[15]

Gion nemzetiségi családtörténetében szorosan csak a saját családja, a saját települése sorsát írta meg, de mint cseppben a tenger, benne van a tipikus délvidéki, sőt közép-európai magyar és német sors is. Így a legtöbb (helybeli) olvasó a saját családja történetére is ráismerhet Gionéban, s azon keresztül faluja vagy tágabb környezete jellemző vonásait is fölfedezheti – annak történelmi távlataival együtt. Gion a külső lehetőségek szabta végső határig őszinte maradt témáinak kiválasztásában és megfogalmazásában. Ha látszólag el is fogadta a kereteket, amelyeket kora szabott, pályája kezdetétől folyton feszegette a szókimondás korlátait, igyekezett azokat kitágítani. Ezt is várták tőle kortársai: „biztattak többen: írjam meg ezt is [tudniillik a leginkább elhallgatott, legkényesebb témát, az 1944‑es vérengzéseket – K. Á.], mert elég sunyi vagyok ahhoz (mondták), hogy úgy meg tudjam írni, hogy igaz legyen, de ezt is megússzam. […] Mert ennek nem lehetett nekimenni úgy, hogy majd felületesen elkenem, majd valamit mondok, tudtam, ha az ember kimond valamit, akkor azt ki kell mondania. Úgy, hogy hiteles legyen, és súlya legyen.”[16] Ugyanerről máshol ezt nyilatkozta: „Halogattam, holott a politikusok is, és nem csak íróbarátaim mondogatták, de már nyíltan, hogy nézd, most már kitapasztaltuk, hogy neked minden könyveddel baj volt, minden alkalommal megúsztad a támadásokat, tehát te elég sunyi vagy, hogy ezt is meg tudod valahogy úgy írni, hogy közölni fogjuk, és ezt is valamiképpen majd megúszod. No, végül is nem írtam meg, hanem amikor elköltöztem […] ide Magyarországra, akkor írtam meg”[17] – tudniillik az 1944-es eseményeket történelmi regény formájában. Mert máshogy azért – a sorok között – már Jugoszláviában is megírta 1944-et is, Trianont is, és sok más érzékeny kérdést is – ezekről alább még lesz szó.

Kis kompromisszumok – nagy sikerek

A rejtjelezés olyan jól sikerült Gionnak, hogy míg pályakezdő szépíróként többször volt gondja a cenzúrával, tetralógiája első regé­nyéért, a Virágos katonáért megkapta a Híd-díjat; annak Rózsaméz című második kötetével együtt a kettőért pedig a legrangosabb vajdasági politikai kitüntetést, az Újvidék „felszabadulásának” emlékére alapított úgynevezett Októberi díjat is. A regénysorozat cselekménye az 1941-es dátummal – az író többszöri ígérete ellenére, hogy hamarosan folytatja az írást – mégis hosszú időre megszakadt, az 1976-os megjelenés után egészen 1997-ig kellett várni a folytatásra, a második világháborút is feldolgozó műre. Ebben ugyanis olyan témákat kellett érinteni, amelyek a szocialista Jugoszláviában nyíltan nem voltak megírhatók. A tetralógia írásának húszéves szünetét két „ifjúsági” regény hidalja át tematikailag: A kárókatonák még nem jöttek vissza és folytatása, a Sortűz egy fekete bivalyért. Ezek a legegyénibb szimbólumrendszert alkalmazó magyar regények közül valók. Az első az 1941–1944 közötti délvidéki magyar uralom, illetve az utána következett megtorlás allegóriája, a második pedig a trianoni országvesztés, illetve az azóta kisebbségi sorsban töltött több mint hatvan év sajátos irodalmi reflexiója, amint arról későbbi fejezetekben bővebben szó lesz. A „trükkösködő” műveket nemhogy kiadták, de azok a Szerbiai Oktatási és Gyermekvédelmi Szövetség által odaítélt Neven-díjat is elnyerték, több jugoszláviai nép nyelvére lefordították őket, és – micsoda elégtétel! – még az író életében iskolai kötelező olvasmányok lettek a Vajdaságban.

Az 1997-ben, már az író Magyarországra települése után megjelent Ez a nap a miénk, és folytatása, az Aranyat talált, a Latroknak is játszott regénytetralógia befejező kötetei. Ezekben a művekben Gion már nyíltan írhatott az őt feszítő nemzetiségi és történelmi kérdésekről, nem véletlen tehát, hogy ezek pedig a legizgalmasabb magyar regények közé tartoznak. Az írót régóta és intenzíven foglalkoztató problémakör tálalásakor viszont ezekben sem politika- vagy nemzetiségtörténetet olvasunk. Gion ugyanis a nagy közös délvidéki történeteket sok-sok (ön)iróniával és humorral úgy mesélte tovább, hogy korszerű is maradt, és az elfogultságtól is megvédte magát – amint erről szintén lesz majd szó egy későbbi fejezetben.

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

________________

[1]      Vö. Árpás, A Gion-művekben szereplő személyek listája = Uő., Az építő-teremtő ember, 235–295. A lista „1420 azonosított szereplőt” sorol fel, de vannak, akik kimaradtak.

[2]      Fodor Andrea – Kiss Ágnes, Szenttamási ragadványnevek = De historia urbis nostrae, II., szerk. Horváth Futó Hargita, Népkönyvtár, Szenttamás, 2012, 36–45.

[3]      Vö. Horváth Kancsár Ilona, A szenttamási tanyavilág, tanyarendszer = De historia urbis nostrae, I., szerk. Horváth Futó Hargita, Népkönyvtár, Szenttamás, 2011, 149.

[4]      Aranyat talált [2001–2002] = GNÉ/1., 811.

[5]      Rózsaméz [1976] = GNÉ/1., 269.

[6]      Nota bene, az írót is Ferdinánd néven jegyezték be a szenttamási római katolikus anyakönyvbe, miután 1941. február 9-én megkeresztelték.

[7]      Árpás Károly, Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről, Bába, Szeged, 2008, 208.

[8]      Kisebbség, többség, emberség. Újvidéki beszélgetés Gion Nándorral [Tripolszky László interjúja, 1988] = GNÉ/5., 230.

[9]      Gerold, Gion Nándor, 17.

[10]     Zsoldos Ferenc, „Testvériség és egység”: mítosz vagy valóság? = Magyarország és a Balkán a XX. században, szerk. Sajti Enikő, JATE Press, Szeged, 2011, 92.

[11]     Vö. A magyarság politikai képviselete Szerbiában = Nemzetpolitikai alapismeretek, szerk. Kántor Zoltán, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv­kiadó, Budapest, 2013, 94.

[12]     Árpás Károly, A tények szentsége. Gion Nándor és a közélet, Szeged 2012/2., 42–44.; Árpás Károly, Gion Nándor és a közélet, Várad 2012/2. (http://www.varad.ro/node/432)

[13]     Kétéltűek a barlangban [1967–1968] = GNÉ/3., 94–95.

[14]     Uo., 82.

[15]     „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk” [2002], 3–15.

[16]     „…csak nézett ránk és hallgatózott” [Elek Tibor interjúja, 2002] = GNÉ/5., 278.

[17]     „Eljutottunk oda, ahonnan elindultunk” [2002], 3–15.