„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.”

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

Gion Nándor történelmi regényeiről (2. rész)

„Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […] mi nem jövevények vagyunk, mi ott őshonosok vagyunk, akik otthon vagyunk és otthon akarunk lenni.” Sorozatunk előző részét érhetik el olvasóink: „Az olvasóim felé, főleg az ottani olvasók felé azt akartam szuggerálni, hogy […]

 

Izsakhár témája végig az életműben

Gion Izsakhárnak, a bibliai Jákob pátriárka fiának a történetét is pályája elején kezdte el írni. Ezen a témáján látszik talán a legjobban, hogy miként érkezett el az egyetemes európai kultúrkincsből induló alaptörténettel saját személyes írói és magánemberi problémáihoz; majd kora történelmi-társadalmi valóságának és a kisebbségi kérdéskörnek a megfogalmazásához-kifejezéséhez is.

Első, 1964-es Izsakhár-témájú novellája még kizárólag bibliai tájakon játszódik, és az alaptörténetben – a később kidomborodó kisebbségi tematikával szemben – az álmodozó művészembernek, Issakhárnak [még így!] a dolgos emberrel, „Apával” (azaz Jákob pátriárkával), illetve annak legkisebb fiával, „Z.”-vel (minden bizonnyal Zebulonnal) való szembenállása a leghangsúlyosabb motívum.[1] Ezzel a képlettel Gion Nándor a saját maga és mesterember apja (­Gion Mátyás), illetve annak kisebbik fia (Gion Márton) közti esetleges konfliktusokra, de mindenképpen kölcsönös értetlenségre utalhatott. A téma 1976-os továbbírásakor a történet az író saját korának a valóságába is beágyazódik, és mint történet a történetben jelenik meg egy nagyvárosi ház negyedik emeletén élő író asztalán (ekkoriban Gion is egy ilyen házban lakott Újvidéken). M. Holló János, az író itt szereplő alteregója ugyanis regényt akar írni a méltatlanul keveset tárgyalt bibliai testvérről.[2]

Az 1994-es Izsakhár című regényben – illetve először már az 1975-ös M. H. J. hintaszéke című novellában is – a kisebbségi tematika is megjelenik a történetben, hiszen: „a tizenkét izraeli törzs közül Izsakhár törzsének jutott ki a legmostohább sors: földrajzilag és gazdaságilag felháborítóan előnytelen területre kényszerítették, a rá­vonatkozó apai áldás egyenesen átokként hangzott”.[3]

Az Izsakhár című regényt Gion még Újvidéken kezdte írni, de az utolsó két-három fejezettel már Magyarországon készült el. A regény a délszláv háború alatt íródott, így a háborús tematika nemcsak a regény elsődleges síkján, M. H. J. saját élettörténetében, hanem – kis stilizálással – a bennfoglalt bibliai történetben is megjelenik az Égő szemű tevék című fejezettől. A háború miatt éppen Magyarországra települ(ni készül)ő író az egyik szereplő kitelepüléséről és esetleges későbbi honvágyáról írva pedig a saját (majdani) hasonló érzéseivel is számot vetett: „– A csatos kofferral utazom […] A katonaládát itthagynám nálad, őrizd meg, légy szíves. – Miért? – Félek, hogy honvágyam lesz néha – mondta Bicskei Ádám. – Olyankor majd arra gondolok, hogy van itthon egy katonaládám, erre majd menten elmúlik a honvágyam.”[4] M. Holló János pedig így beszél: „Talán már nincsenek is barátaim. Az igazi barátaim meghaltak vagy elmentek külföldre.”[5] A regény pedig így fejeződik be (az eredetiben is csupa nagybetűvel): „IZSAKHÁR ELMENT. – MIKOR JÖN VISSZA? – MAJD HA MAGASRA NŐTTEK A LEVENDULABOKROK!”[6] – Azaz Izsakhár (értsd: Gion) valójában már soha nem térhet vissza (Újvidékre), hiszen a levendulabokrok sohasem nőnek túlságosan magasra. Így ez a regény – mint Gionnak az a műve, amely áthidalja pályája újvidéki és budapesti szakaszát – utolsó mondatával a szépprózában is véglegessé teszi az áttelepülés tényét.

Thomas Mann példája

Thomas Mann József és testvérei című regénye lehetett Gion számára az Izsakhár megírásakor – ahogy talán egész pályáján is – a minta és a mérce. Gion egyetemista korában és később is írt Thomas Mannról esszét;[7] Börtönről álmodom mostanában című regényében azt olvassuk, hogy a főhős elolvasta Thomas Mann teljes életművét;[8] Mann említett, bibliai témájú regénye és a később Gion által regénnyé fejlesztett Izsakhár között pedig tematikai rokonság van. Keserédes öniróniára vall e tekintetben maga az Izsakhár regénycím, hiszen Gion valójában soha nem fejezte be a tényleg a bibliai testvérről szóló regényét. Annak állítólagos írása, illetve az írásról való beszéd csak ürügy az író (alteregója) számára egy egészen más témájú regény megírásához. Sőt, a regényben a kicsit nagyképűen eleinte „csak” 400 oldalasra, majd háromkötetesre tervezett bibliai témájú regény szintén az Izsakhár címet kapná. Ez talán arra is utal, hogy az önkritikus író saját maga szerint – Thomas Mann-nal ellentétben – nem tudott olyan igazán nagy regényt írni, mint amilyen a szintén bibliai testvérekről szóló József és testvérei; tehát nem tudta utolérni német példaképét. (Megjegyzem, a Latroknak is játszott tetralógia, Gion igazán nagy regénye ekkor még nem készült el.)

A közösség írója

Visszatérve a pályakezdéshez: a történelemnek a 20. században ebben a térségben tapasztalt szélsőségei, emberésszel feldolgozhatatlan hullámzásai, a határváltozások nyomán bekövetkező politikai átrendeződések, illetve az erőszakos események a helyieknek nem hagytak időt, és utána nem adtak lehetőséget, hogy feldolgozzák, vagy ami ezzel szorosan összefügg, kibeszéljék a történteket, ugyanis „A térségben történteket elhomályosító/letakaró irányított mellébeszélés és hallgatás miatt értelemszerűen egészen a század kilencvenes ­éveiig […] nem történhetett meg a múlt adott korszakának tudományos igényű történeti kutatása, ezért értelmezését és interpretációját olyan folklóremlékezeti formák reprezentálták, mint amilyen a közösségi/családi legendárium”.[9] A történelem kárvallottjainak tehát „az adott körülmények között” a legcélszerűbb volt hallgatniuk, közömbösen vállat rándítaniuk, felejteniük, majd pedig feloldódniuk egy jellegtelen vajdasági vagy egy politikailag még korrektebb jugoszláv identitásban. Megjegyzem, színleg Gion egyik főhőse, Gallai István is így tesz a túlélés érdekében: „a téli ritkításokról egy szót sem ejtettem, a testvéri megbékélést szorgalmaztam”.[10]

Beszédes adat a vajdasági magyarságnak az 1960-as években kezdődő, majd drámai mértékben felfutó kivándorlási statisztikája; meg az is, hogy miután a korabeli népszámlálás nemzetiségi rovatában megjelent a „jugoszláv” nemzetiség választásának lehetősége, a magyarok létszámarányukhoz képest sokkal többen sorolták magukat ebbe, mint a többi, a Vajdaságban élő nép.[11] Maga Gion így értékelte a helyzetet: „Abban a Jugoszláviában, amelynek nemzetiségi politikáját hosszú időn át példaképként emlegették Kelet-Közép-Európában, a statisztikai adatok szerint a leggyorsabban fogyott a magyarság. A legújabb adatok azt mutatják: lassan, de biztosan sorra kihunynak e magyarság kultúrintézményei is. […] Hogy ezek után melyek a vajdasági magyarság esélyei? Először is az értelmisége, amely teremteni képes.”[12]

Szüksége volt tehát az ottani magyarságnak sorsproblémáiról szóló irodalomra, múltjának hiteles megismerése által nyert önismeretre. Hogy szellemi gyökérzete lehessen, és megmaradhasson annak, ami. Mert ahogy a múlt legproblémásabb fejezeteiről, úgy a jelen valóságnak a közösséget érintő legfájóbb dolgairól sem lehetett őszintén szólni és igazat hallani. Ami az aktuálpolitikai közbeszédből áradt, vagy amit a hivatalos történetírás az iskolától kezdve közvetített, az minden volt, de nem igaz. Egy Gion szülőfalujából származó adatközlőm arról számolt be, hogy miután az iskolában megtanulta, hogy kizárólag rémtetteket vittek végbe a történelem folyamán a „Vajdaságba” betolakodó magyarok, elhatározta, hogy ő becsületes jugoszláv lesz. Mikor erre a szülei őszintén kezdtek beszélni neki – életében először – szűkebb közösségük történetéről, úgy, ahogy azt a családi emlékezet megőrizte, akkor adatközlőm legkevesebb hazug csalóknak, de inkább gonosztevőknek kezdte tartani őket. Mígnem más falubeliektől is hasonlókat hallott. Akkor elkezdett vele forogni a világ…

A Délvidék tájai a Gion-regények színtereit, míg a helyi történelem (beleértve a mikrotörténelmet is) a regények cselekményének hátterét, titkos mozgatórugóit jelentik. Gion történelmi regényeiben a közélet sem nem díszlet, sem nem főtéma, hanem élő valóság, gyakran húsba vágó kényszerűségek sorozata. Éppen annyira, amennyire a nagypolitika egy helyi szántóvető életébe beleszólhatott, mert bizony bele is szólt. Hol annyira, hogy fiainak külföldre kellett menniük szerencsét próbálni, mert a világválság a kis falut is elérte, hol pedig félelemmel, szorongással teli várakozás az új hatalom képviselőinek érkezésekor egy-egy felségváltás alkalmával. Üdvözölhette az újonnan betelepítetteket, barátságot köthetett velük, de már búcsúztathatta is őket, amikor azoknak tovább kellett menekülniük az ismeretlenbe. Volt, hogy üldözötteket bújtatott, majd pedig maga is – akár évekre – veszélyeztetetté vált a saját portáján. Gion történelmi regényeinek mindennapi hőse a szülőföldjén próbálja meg túlélni az életet: elrejtőzik, embert csempész a határon, kémkedik, helyezkedik, kiegyezik, olykor szembeszegül a sorssal. Megpróbálja, de nem mindig sikerül.

Gion nem a romantikus történelmi múltba helyezte történelmi regényeit, hanem a közelmúltba, a félmúltba, így ezek mindenféle megszépítés vagy nemzeti elfogultság nélkül szólnak a kisemberekről, a hétköznapok hőseiről. „Az én” apámról, „a te” nagyapádról. Olyanokról és azokról, akikről az író – rossz alvó lévén – kisgyermekkorában éjszakákon át hallgathatott igaz történeteket mesefa nagyanyjától és nótafa nagyapjától. Ők meséltek neki a dédszüleiről, a nagyszüleiről, a nagynénjeiről, a nagybátyjairól és a saját szüleiről is. Az utcájabeliekről és a nem túl távol lakókról. Azokról az idősekről, akik körülötte éltek; és azokról, akiket a történelem messzire sodort: akit az üldöztetés a háború alatt vagy után, meg akit békeidőben az anyagi jólét reményében a nyugati munkavállalás vitt el Szenttamásról.

Gion fő művével, a Latroknak is játszott tetralógiával eposzi alaposságú, a teljes délvidéki világképet felölelő regényt írt saját felnevelő közössége számára a meghatározó nagy közös történetek fordulatainak hű tolmácsolásával. Mindannyiuk sorsát megírta, s így fölrajzolta azt a nagy tablót, amelyen minden délvidéki avagy vajdasági fölfedezheti a saját gyökereit; tekintet nélkül nyelvi, nemzetiségi, vallási vagy társadalmi kötődésére. Gionnak olyan jól sikerült a helyi színek festése mind témában, mind jellemábrázolásban, mind pedig történetbonyolításban, hogy szülőföldjén járva, másoktól személyes emlékeket hallgatva gyakran találkozni olyan esetekkel, amelyeket akár Gion is írhatott, „költhetett” volna.

Vajon a címzettekhez, azokhoz, akikhez és akikről szólnak Gion regényei: eljutott-e üzenetük? Hozzájárult-e helyesebb önismeretükhöz? Erősítette-e összetartozásukat? Alakította-e történelmi tudatukat? Gionnak a művei hatásával kapcsolatos szkepszisére utal, ahogy egyik jelképes szerepű hősének az olvasók általi fogadtatásáról vallott:

Nem volt igazán életrevaló fiú, hiszen többségi anyanyelvűként az ipariskola magyar nyelvű tagozatára iratkozott, holott már akkor érezni lehetett, hogy a hatalom a testvériség és egyenlőség harsogása közben igyekszik a kisebbségeket iskoláikkal együtt bedarálni a többségbe, amiről természetesen nem lehetett nyíltan beszélni és írni, de én az eltévelyedett fiút következetesen Szegény Kis Rahmánovicsnak neveztem, és naivan arra számítottam, hogy zsenge irományomból az olvasók megértik a többszörösen áttételes, bár helyenként kusza célzásokat, és méltányolják fiatalos bátorságomat. Bevallom őszintén, nemigen értékelték merész riogatásaimat, annál többen igen mókásnak ítélték meg az elnevezést.[13]

Ugyanakkor akármilyen is volt Gion kortárs olvasói befogadása a Délvidéken, regényeiből minden ember – éljen a világ bármely pontján – ráébredhet a valahová tartozás és az ezzel összefüggő kérdések fontosságára, egyetemes emberi voltára.

(Folytatjuk)

Részlet Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című kötetéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2017.).
A kötetből vett részletet a kiadó engedélyével közöljük.

Nyitóképünkön: Az Ezen az oldalon stábja 1979-ben az Újvidéki Színházban. Radoslav Dorić rendező a bal szélen áll, mellette zakóban Németh P. István színházigazgató, túlfelől zakóban pedig Gion Nándor ül (Gavrilo Grujić felvétele)

________________

[1]      Issakhár [novella, 1964] = GNÉ/4., 11–14.

[2]      Izsakhár [novella, 1976], Híd 1976/1., 32–43.; Izsakhár, folytatás [1976], Híd 1976/6., 700–710.

[3]      M. H. J. hintaszéke [1975] = GNÉ/4., 258.

[4]      Izsakhár [regény, 1994] = GNÉ/3., 584–585.

[5]      Uo., 593.

[6]      Uo., 597.

[7]      Thomas Mann, az esszéíró, Symposion 1963/37., 11.; illetve: Félelemből származó humor, Új Symposion 1966/16., 9–11.; vö. még: Gerold László, Gion Nándor, Kalligram, Pozsony, 2009, 35–36.

[8]      Börtönről álmodom mostanában [1990] = GNÉ/3., 404.

[9]      Bence Erika, Másra mutató műfajolvasás. A vajdasági magyar regény a XX. század utolsó évtizedében, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, Budapest, 2009, 61.

[10]     Ez a nap a miénk [1996–1997], 698.

[11]     Vö. Juhász József, A kisebbségek Tito föderációjában, História 2010/1–2., 53.

[12]     A magyarság megmaradásának esélyeiről. Gion Nándor és Grendel Lajos gyulai nyilatkozata, Népszabadság 1991. március 19., 3.

[13]     Műfogsor az égből [1998] = GNÉ/4., 544–545.