Hét évtizednyi formálódás (6. rész) Fejezetek a szabadkai Gyermekszínház történetéből (1934–2005)

Az Erdei házikó című darabot a korábban rádiós, majd az Újvidéki Színházhoz szerződött (ahol egy ideig művészeti vezetőként is tevékenykedett…), végül pedig a szabadkai Népszínház társulatához került Hernyák György rendező, az újvidéki Művészeti Akadémia tanára készítette. A szöveget Ágoston Pribilla Valéria magyarította. A darab készítésébe beleszóltak az 1999-es NATO-bombázások is, ugyanis még az előző évadra tervezték, és a Gyermekszínház régi hagyományához híven, mindkét nyelven el akarták készíteni. A szerb nyelvű bemutató ki is jött 1999. május 29-én, azonban az eltolódás miatt, mivel a bombázások ideje alatt érthető okok miatt nem folyhattak zavartalanul a próbák, a magyar társulat bemutatója már nem készülhetett abban az évadban. Így Szilágyi Nándor, az ugyancsak az Újvidéki Színháztól a szabadkai Népszínházhoz szerződött kiváló színművész (aki korábban az egyik legemlékezetesebb alakítását a tartományi székvárosi társulat Georg Büchner szövege alapján készült Woyzeck című produkciójában nyújtotta) az anyatársulatánál rá háruló kötelezettségei miatt később már nem tudta vállalni az Erdei házikó című előadás eredetileg neki szánt főszerepét. Mivel azonban a produkció dalainak hangfelvételei addigra már elkészültek, és azok megismétlése, újbóli rögzítése a helyére lépő, ugyancsak az újvidéki Művészeti Akadémián frissen diplomát szerzett, és erre a szerepre ugyancsak vendégművészként a Népszínház társulatából alkalmazott Mess Attilával már túl nagy anyagi megterhelést jelentett volna a Gyermekszínház számára, így Szilágyi énekhangként mégis a produkció része maradt.

 

Sorozatunk előző részét ITT érhetik el olvasóink:

Hét évtizednyi formálódás (5. rész)

A szabadkai Gyermekszínház szempontjából az 1994-95-ös nem volt egy maradandó színházi évad. A helyzetet ismerve azonban talán nem is lenne szabad túlzottan erős kritikákra ragadtatnunk magunkat, hiszen amilyen körülmények között dolgozniuk kellett, a puszta létfenntartás, és ezzel együtt a tradíciók megőrzése sem kevés erőfeszítést követelt.

Az Erdei házikóról jelent meg az alábbi méltatás:

„Grimmaszok
»Favágó« buli a szabadkai Gyermekszínházban

Összegyűltek a színpadon a szépreményű komédiások, a nagy kópé – gyerekek, a kedvencetek lesz! –, Mess Attila, aki nagyokat »mess/él« az erdő szélén a nagyszájú Vörös Imeldának. Színésznőnk irul-pirul, bukfenceket vet, ugratja színésztársát. Mindketten eszüket villogtatják (nem a tyúkeszüket), mert hát valamit illik kezdeni az Erdei házikó című Grimm-mesével, mert a történet kurtára sikeredett, mint a Bobi kutya farka. Nosza, nyújtózkodjunk néhányat, fel az álarcot, hasra is eshetünk, s aztán indítsuk be a mesét. Így aztán előkerül, előcsámborog az »asszony/ka«, néhány fatörzset is becipelnek a töksötét színpadra, kedvencünk, Budanov Mártika is meglobogtatja szőke hajfonatát (nem festi biz’isten!), végül beterelnek egy tarka tehenet meg egy megtermett röfit.
Hömpölyög a mese, hömpölyög. A favágó ebben a mesében a legbölcsebb. Dalol is néhányszor, s amikor már-már azt hisszük, hogy a murinak, bulinak sohasem lesz vége, elővarázsolják a királyfit, s futótűzként terjed el az erdőben a szenzáció: Márta megtalálta a párját, öltözzünk menyasszonyi ruhába: ásó-kapa-nagyharang, sosem válunk el.
A szabadkai Gyermekszínház színpadán a színészek zsonglőrmutatványokkal szórakoztatták a nézőket. Kocsis Imre tetszetős díszletképében Hernyák György rendező senkinek sem függesztette fel a játékjogát. A mese féltett fonalait kezdetben elzárta előlünk, de aztán felgyorsultak az események. Janovics Erika jelmezei és bábúi megkapóak, különösképpen a lilára – tévedés lehetséges, mert színvak vagyok! – festett boci tetszik a srácoknak, aki úgy cammog át a színpadon, mint a farsangi bálban a »naccságos asszony«. Valentina Gajić táncai akrobatikusak. Bakos Árpád és Hernyák György muzsikája – tudtommal a hangszereket is ők szólaltatják meg – ha nem is fülbemászó, de híven szolgálja a mesét. Csiszár László fényeffektusai – mint mindig – most is oda vetődnek, ahol a legsűrűbb a levegő, ahol »valami van«. Szűcs Hajnalka magnószalagról énekel. Hangja akár a mozdonyé. Ő a három szoprán egyike.
Az előadás öt színésze oly ügyes, hogy az eperfáról is diót verhet le. Mess Attila – hadd dicsérjük meg még egyszer – mintha a képzeletbeli Meseországból lépett volna elő. Vörös Imelda »ennivaló«, Budanov Márta dúsan csillogtatja a tehetségét, Kocsis Endre trónra fut majd hamarosan. Fridrik Gertrúd pedig a hab a tortán. Szóval gyermekszínházunkban most sem dermedtek jéggé a virágok. Így hát a kezdet biztató.”

Az év decemberében került színre a Petőfi Sándor elbeszélő költeménye, a János Vitéz alapján készült színpadi adaptáció, Ádám Tamás rendezésében, Kárász Zénó rendezőasszisztensi közreműködésével. A címszerepet, és a szerző, Petőfi Sándor szerepét is Mess Attila tolmácsolta, aki később is rendszeres, visszajáró vendége volt a Gyermekszínház produkcióinak.
Ezt megelőzően, 1999. november 13-án, megújított szereposztásban és felújított bemutatóként került ismét színre a Kroki és barátai (E. Uspenski ötlete alapján színpadra alkalmazta Cristian Pepino, fordította: Kopeczki László, rendezte: Đorđe Rusić; ezzel a felújított bemutatóval behatóan foglalkoztam a Chamomillae flos című elbeszélésemben, ezért itt és most hanyagolom…), majd ugyancsak megújított szereposztással következett 2000. február 26-án a Hamupipőke felújított bemutatója.

Rövid ideig, alig néhány hónapig a Gyermekszínház társulatának tagja volt a Népszínházból akkor távozott, később pedig az Újvidéki Színházhoz szerződött Puskás Zoltán is, akit a Pilinszky János művei alapján készült, a Bárka Színházban 2005. március 11-én bemutatott Fabula című előadás révén hamarosan a budapesti közönség is megismerhetett.

Pilinszky János
Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tiszta szívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

(Pilinszky János művei alapján színpadra állította: Gyarmati Kata és Mezei Kinga; játsszák: Nagypál Gábor, Kardos Róbert, Puskás Zoltán m. v., Ollé Erik, Szorcsik Kriszta, Varga Anikó, Szabó Gábor, Hajós Eszter. Díszlet: Mezei Kinga; jelmez: Janovics Erika m. v., zene: Mezei Szilárd; dramaturg: Gyarmati Kata; rendezte: Mezei Kinga.)

2000-ben készült, és november 28-án volt a bemutatója a szabadkai Gyermekszínházban a Mátyás királyról szóló népmesék alapján színpadra alkalmazott Mátyás király bolondja című előadásnak Rumi László rendezésében. A darab címszerepét, Mujkót, az udvari bolondot ifj. Szloboda Tibor, a Kosztolányi Dezső Színház későbbi igazgatója tolmácsolta, akinek ugyancsak volt akkor már jártassága a mesedarabokkal, hiszen a Holdbeli csónakos című Weöres-darabban (Hernyák György rendezte a Népszínházban…) is főszerepet játszott.

Az Erdei házikó és a Mátyás király bolondja című előadások magyarországi vendégszereplése nyomán jelent meg Végvári Viktória írása Unom a Xénákat címmel: „Azt mondják, a gyerek hálás közönség. Szerintem inkább kíméletlen. Főleg akkor, ha a neki játszók nem elégszenek meg a jól bejáratott gyerekszínházi sémákkal, elnagyolt játékkal, hevenyészett dramaturgiával, némi gügyögéssel, hanem komolyan veszik a gyerekközönséget, és elég bátrak ahhoz, hogy a »nagyok« színházának aktuális problémáit és technikáit is beemeljék az előadásokba. A visszajelzés ugyanis azonnali és őszinte, a kísérlet pedig lenyűgözően érdekes: melyek azok a színházi megoldások – egyáltalán léteznek-e még – amelyek hosszú percekre képesek magukkal ragadni egy chips-hegyekkel, több tucat nyalókával, kólával érkező, Pokémonon edzett süvöltő gyerekhordát.
Gondolom, a szabadkai társulat nem egészen ilyen közönséghez szokott, de határozottan jól veszik az akadályt. Sikerük titka talán az, hogy mindkét bemutatott játékuk igazi »beavató színház«: finom érzékkel és igényességgel mutatják meg, hogyan születik színház gyerekjátékból, rosszalkodásból és jókedvből.
A két előadás közül a Mátyás király bolondja »klasszikusabb« eszközökkel él. Igazságos királyunk híres kalandjait énekmondója és udvari bolondja dalolja-játssza el, mivel magát a királyt sehol sem lehet megtalálni. A játék kezdése telitalálat: a visongó, a színházat épp szétszedni készülő srácok közé tolakvó színészek a királyt keresve egyszerűen túlkiabálják őket, így rögtön némi elismerést is szereznek. (Az énekmondó már nem jár ilyen jól: bármilyen szépen énekel, nem tud olyan érdekes lenni, hogy dalait ne nyomja el a chipseszacskók egyenletes zörgése.)
Az előadás legnagyobb gyönyörűsége a díszlet. Olyan, mint egy múlt századi, finom faragású faépítő játék (az asztalosmunkák Bálint Ervin keze munkáját dicsérik), és így is használják, variálják az elemeit: egy asztalból és a trónustól a sámliig zsugorodó székekből épül a kastély, a falu. A díszletbútorok arányai a gyerekvilág arányait tükrözik: az asztal alá beférnek a színészek, és a sámli a kényelmes ülőalkalmatosság.
Mátyás kalandjait a kedves, mozgékony bohóc-bolond (Szloboda Tibor) játszatja, játssza, rendezi. Ő az, akinek a kezében életre kel az egyébként merev szobor-báb király, ezzel lehetőséget adva némi iróniára és tiszteletlenségre. Szinte minden történet más-más technikával születik meg, a szegény ember hagyományos báb, mellette a fösvényt, maszkot öltő színész jeleníti meg, az okos leány története előre meghímzett lepedőtablókban tárul szemünk elé, ahol – akár a vásári fotográfiákon – a fejnek-kéznek hagyott réseken ágál ki a játszó. Ennek a tréfás, változatos, vásári csepűrágásnak kétségtelenül jót tenne, ha a tér nagyobb közvetlenséget, közelséget engedne (a Bábszínház nem tűnik a legalkalmasabb játszóhelynek más szempontokból sem), így bizony elég egyetlen alulvilágított és kevésbé átgondolt perc, hogy a figyelem messze szálljon, és csak kevésbé árnyalt eszközökkel, olcsóbb poénokkal legyen visszahódítható. Amúgy is kilóg az egész előadást jellemző nyelvi igényességből, ha a német katonát játszó Mátyás harsány »Egész seggedre!« kiáltással köszönti barátját a kocsmában.
Hasonló »túlkapások« előfordulnak a másik előadásban, a Grimm-mese nyomán született Erdei házikóban is (nem biztos, hogy úgy a legjobb mindennapjainkra reflektálni, ha a mese bábtehene lila, és a királylány a Csinibabát énekli), de ezek eltörpülnek a mese feldolgozásának ragyogó ötletei mellett. A történet elbeszélése ugyanis két szinten történik, a mesét játszó, maszkot-jelmezt öltő alakok mellett megjelenik a színész »civilben« is – a favágó felesége színészként destruktív lázadó, aki többször megakasztja az előadást, mivel egy egészen más mesében szeretne játszani, és elégedetlen mind a szerepével, mind a történettel, a favágó igazából szemüveges intellektuel, akinek agyára megy a megbízhatatlan partner, ezért az előadás egy pontján együtt keresik a megoldást – a mesekönyvben. Így aztán a játék sokkal inkább magáról a színházról szól – a mesei dramaturgia alapját képező ismétlések komikusan játszható helyzetekké válnak, a madarakat játszó színész annyira beleéli magát a szerepébe, hogy többször elbotlik, és hát időközben a történetet is átírják. Ez a reflexív nézőpont a gyerekeket is lázadásra biztatja: a csapat ugyanis arra a kérdésre, hogy a legkisebb lány feleségül menjen-e a valóban kissé bárgyúnak tűnő királyfihoz, boldog önfeledtséggel üvölti, hogy »Neeee!« (Azért a lány persze hozzámegy.)
Végül a két, kellemesen eltöltött délután összegzéseként az ember lánya együtt sóhajt a mesebeli favágóval: talán megmarad az itt és most varázsa, ha már tényleg unjuk a Xénákat.” (Ezt a kritikát most az internetről, a http://www.szinhaz.hu/spiritusz/ujsag/krit4.html címről idéztem.)

Színház.hu

A műsortervben a korábban megszokott nagyszínpadi, stúdió- és gyermekelőadások mellett csecsemőknek szóló és zenés színházi produkciók is szerepet kapnak.

A Hamupipőke 2000 februárjában színre vitt felújított bemutatójának egyik új szereplője volt a rövid, szinte csak átmeneti ideig a társulathoz tartozó Puskás Zoltán, majd két évvel később, a nyugdíjas Szabó Ferenc szerepét átvéve, a Gyermekszínház által újra angazsált Szilágyi Nándor is.

Újbóli szerepvállalása ürügyén készült az alábbi interjú Szilágyival, amelyik a Képes Ifjúság című hetilap 2002. március 6-i számában jelent meg:

„A szerepálmok csak szerencsétlenné tudják tenni az embert
Villáminterjú Szilágyi Nándorral, aki egy kis kitérőt tett a szabadkai Gyermekszínház színpadára

Február folyamán megújult a szabadkai Gyermekszínház Hamupipőke című előadása. A nyugdíjas Szabó Ferenc helyett az apa szerepét Szilágyi Nándor, a Népszínház társulatának tagja vette át. Egy régi előadásról van szó, amelynek a bemutatóját 1995. május 11-én tartották meg, ám jelentősége, hogy azóta is műsoron van. Sőt, a gyerekek egyik kedvence… Jó apropó volt ez a beugrás arra is, hogy egy villáminterjút készítsünk Szilágyi Nándorral.

• Először játszol a szabadkai Gyermekszínházban, de nem első ízben gyerekközönségnek készült előadásban…
– Annak idején, nem is tudom már pontosan, hogy 1993-94 vagy ’95 lehetett, mi, akkori temeriniek összefogtunk és életre hívtuk a Szent Genéziusz csoportot. Először felnőtteknek készítettünk egy előadást, utána pedig két ízben is gyerekelőadást, a Csizmás kandúrt és a Kunigunda hozományát. Jó sokszor, a Csizmás kandúrt összesen hetvennyolcszor játszottuk el egy iskolaév alatt, majd hatvan helységben. Egy nagy turné volt. Most először játszom a szabadkai Gyermekszínházban. Sajnos, ez most csak egy beugrás, ami nem túl kellemes dolog, mert az ember ilyenkor csak átveszi a már kész terméket. A színházi munka egyik legkellemesebb része épp az, amikor készítjük az előadást. Ott kreatív a színész, utána már inkább csak ismétel; nem szabad túl sok újat hozzátenni, mert megzavarja az előadást. Egyébként pedig gyerekekkel lenni, nekik játszani mindig kellemes.

• Volt egy emlékezetes Dömdödöm-szereped is…
– Az nem egyértelműen gyerekelőadás volt. Ehhez a szerephez fűződik az egyik legszebb élményem is. 1994-ben játszottuk a Négyszögletű kerek erdő című előadást a Tanyaszínházban, s három-négy évvel később a gyerekek kiabáltak utánam az utcán, hogy: Dömdödöm… Emlékeztek rá és ez nagyon kellemes dolog volt.

• Habár a Népszínház repertoárján szerepel, mesejátéknak is beillik a Holdbeli csónakos, amelyben ugyancsak egy szép szerepet játszol…
– A Holdbeli csónakos sem készült másképpen, mint egy hagyományos gyermekszínházi előadás. Ugyanolyan könnyed, játékos dolgot játszatott velünk Hernyák György, a darab rendezője. A szöveg mögöttes tartalma pedig már adott volt a darabban. Mondhatom, hogy hoztam át onnan is tapasztalatot.

• Mi az, ami a legközelebb áll hozzád mindezekben?
– Persze különbséget teszünk, de igazából nem kellene különbséget tenni aközött, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek játszunk. A színészi feladat mindig ugyanaz. El kell kapni a karakterét annak a figurának, akit játszunk. Talán nem is a karakter a legmegfelelőbb kifejezés erre… Lélektanilag bele kell nyúlni, kimeríteni amennyire csak lehetséges, s ezt őszintén felvinni a színpadra: ebből lesz tulajdonképpen a típus. Nem a típust kell eljátszani, sőt nem is szabad eljátszani, mert az egy általános dolog, s egyik színpad sem tűri az általános dolgokat. Én így fogom fel. Annak idején elkezdtem a próbákat a Gyermekszínház Erdei házikó című előadásában, de, sajnos, akkor a bombázások félbeszakították ezt a munkát. Később, amikor a színház újrakezdte, én már nem tudtam csinálni, mert más kötelezettségeim voltak. Lényeges különbséget azonban »felnőtt«- és »gyermekelőadás« között nem látok. Jó, persze, a gyerekeknek sokkal játékosabban kell játszani, kissé leegyszerűsítve a dolgokat, s a szöveg is egyszerűbb… Azok az emberek, akiket alakítunk, sokkal hozzáférhetőbbek. A legjobban ebben az egészben azonban egészen biztosan a közönség közvetlensége vonz. Semmi újat nem mondok azzal, hogy a gyerekek közvetlenek… Nincs is, és szerintem nem is kell, hogy legyen olyan gyerekelőadás, amelybe a gyermeket nem vonják be. Legalább az előadás egy-két mozzanatában meg kell szólítani a gyereket, lehetőleg éppen olyan pillanatokban, amikor elkomolyodik, amikor egy kicsit eltávolodik tőle a mese. Visszarántani… A tavalyi gyermekszínházi fesztiválon láttam például néhány jó előadást, azonban mindvégig azon törtem a fejem: persze, ez egy jó előadás – nekünk szakértőknek; nagyon sok ötlettel, mélyen átdolgozva – csak nem vagyok biztos abban, hogy ez a gyerekeknek is kell.

• Az utóbbi időben néhány olyan szerepet is játszottál, amelyek mintha tipizáltan is rádillettek volna. Bolond Istók, Pakura… Mennyire férnek meg ezek a szerepek azokkal, amelyeket te szemelnél ki magadnak?
– Igazából nincs szerepálmom. Volt régebben, persze, de rájöttem, hogy ezek csak szerencsétlenné tudják tenni az embert, ezért jobb, ha lemond róluk. Főleg ilyen vajdasági viszonylatban, ahol kicsik a társulatok, tíz, vagy legfeljebb tizenöt embert számlálnak, nemigen lehet az embernek szerepálma. A darabválasztást a társulatokhoz kell szabni, s a szerepálmok általában mindig valami nagyobb, hangzatosabb nevek szoktak lenni. Ezek pedig ilyen körülmények között elérhetetlenek. Nem is ez a lényeg. Én például most Pakurát a Titanic vízirevüben, vagy akár a Zách Klárában játszott szerepemet is megszerettem. Én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy minden szerepemet megszeretek. Pakura jelleme kicsikét húzott Noéra, hiszen Noé bárkája is benne van ebben az előadásban. De hogy lehetne eljátszani Noét, hiszen még a küllemét is mindenki másképp képzeli el? Noét igazából nem is lehet eljátszani, és nem is izgalmas. Inkább az az izgalmas, hogy adott szituációkban hogyan viselkedik; az, ahogyan a megírt szövegeket a színész ráhúzza arra a figurára, amit el szeretne játszani. Én például furcsa dolgokat művelek… Általában azt szoktam csinálni, hogy rengeteget olvasok, még mielőtt elkezdenénk az olvasópróbákat. Most, Pakurára készülve Nietzschét olvastam, a Zarathusztrát. Teljesen lényegtelen, nem tettem én abból semmit bele, de egyszerűen elkezd foglalkoztatni a szerep, és végül megjelenik. Nem töprengek rajta, nem töröm a fejem, hogy most így kell, hogy kinézzen, vagy amúgy kell, hogy kinézzen, hanem egyszerűen valami föléled a színpadon. Teljesen spontán módon. És én szeretem azt, ha spontán jelenik meg, mert szerintem így sokkal őszintébb.”

Lassan (de biztosan…) tehát érkeztek a válaszok a korábbi évtizedekben állandóan, s az unalomig ismételt problémákra és felvetésekre, amelyek megnehezítették a szerbiai és vajdasági bábszínházak kommunikációját is a publikummal. A sajtó ekkor már egyre inkább követte, s egyre jobban odafigyelt a Gyermekszínház körüli eseményekre és történésekre, s egyszersmind nem kezelte mellékesként. Nemcsak kritikák és beszámolók jelentek meg az egyes előadásokról és sajtótájékoztatókról, de amolyan „bulvárosabb”, népszerűsítő jellegű írások is.
2001 őszén, az idénykezdéskor szerződött a szabadkai Gyermekszínházhoz még egy frissen végzett fiatal színésznő az újvidéki Művészeti Akadémiáról: Gál Elvira.

(Folytatjuk)