A szabadkai Gyermekszínház egy évig tartó előkészületek után, 1934-ben alakult meg Oton Tomanić mérnök kezdeményezésére az akkori Sokol Egylet keretein belül. Első bemutatóját ugyanebben az esztendőben, december 1-én tartotta. A gyermekszínház megteremtője, első vezetője, Oton Tomanić (Oto Tomandl) bábtanfolyamot végzett Ljubljanában. Abban az időben kizárólag marionettekkel dolgoztak, s Tomanić mintegy száz színdarabot írt. A második világháború elején, 1941-ben a bábszínház teljes készlete megsemmisült.

 

Az itt tárgyalt hét évtized alatt jelentős intézménnyé nőtte ki magát a szabadkai Gyermekszínház, hiszen magas művészi színvonalú produkciói révén Európa számos országában szívesen látott vendég.
Habár nevében három nyelven is hordozza a Gyermekszínház megjelölést (a magyar mellett szerbül Dečje pozorište, és horvátul Dečije kazalište), a hét évtized alatt a színház két nyelven, magyarul és szerbül tartott előadásokat; csak a 2004-2005-ös évadban tartotta meg első horvát nyelvű bemutatóját.
A második világháború után, 1946-ban ismét Tomanić mérnök segítségével indult újra a bábszínház munkája. Első szerb nyelvű bemutatóját 1946. április 21-én tartotta, első magyar nyelvű produkcióját pedig 1946. november 10-én vitte színre. A szereplőgárda főleg diákokból állt.
Az első hivatásos együttese az 1953–1954-es évadban alakult meg. Általában kis létszámú társulattal működött, így majdnem mindegyik színész játszott a szerbhorvát és a magyar nyelvű előadásokban is. A hatvanas évek elején létrehozták az élő színpadot, amelynek első előadása Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című művének adaptációja volt. Ettől kezdve a színházban a vezető szerepet az élő színpad vette át, bábelőadás ritkábban készült. Leginkább guignol típusú bábokkal dolgoztak, mivel ezeket a legegyszerűbb vezetni, kezelni. A színészek többsége ugyanis nem ismerte a bábvezetést, amit csak fesztiválokon leshetett el, vagy vendégrendezőktől tanulhatott meg.

A Gyermekszínháznak a kilencvenes évek polgárháborúi utáni évtizedére jellemző, hogy sokat vendégszerepelt a volt Jugoszlávia egykori tagköztársaságaiban, a szomszédos országokban, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, de távolabbi országokban is: Svédországban, Lengyelországban, Ausztriában és Németországban is. A színház azóta is rendszeresen részt vesz különböző fesztiválokon, szemléken és számos egyéni, valamint kollektív díjat nyert.

Az ezredforduló táján évente megközelítőleg 200-230-ra volt tehető a megtartott előadások száma. Hétköznap iskolák és óvodák számára színházlátogatásokat szerveznek, szabad eladásban csak hétvégén láthatja a közönség az előadásokat.
A társulat nemcsak Szabadkán, de Vajdaság-szerte is gyakran szerepel előadásival.
Tizennégy színészt foglalkoztatott az intézmény 2005-ben főállásban, és több vendégművészt is alkalmazott. Elismerések és díjak tekintetében jugoszláviai (avagy a megváltozott országnévvel: Szerbia és Montenegró-i) viszonylatban a rangos második helyet foglalta el. Továbbra sem kizárólag bábelőadások szerepeltek műsorán, hanem a báb- és az élő színészi játék sajátos keveredése figyelhető meg.
A színház repertoárján a klasszikus meseszerzők mellett a kortárs írók is helyet kapnak. A színház társszervezője a helyi Szabadegyetemmel a Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztiválnak, amelyet 2005-ben immár tizedik esztendeje, minden év szeptemberében rendeztek meg Szabadkán.

A társulat akkori tagjai: Abramović Svetlana, Aroksalaši S. Marta, Begović Olivera, Borocki Vesna, Boškov Boško, Budanov Márta, Fridrik Gertrud, Gál Elvira, Gregus Zalán, Kocsis Endre, Marković Miroslav, Miljković Neda, Szűcs Hajnalka, Trifković Branislav és Vörös Imelda.

A szabadkai Gyermekszínház történetéről szólva sok tekintetben és több vonatkozásban sem tehetjük meg, hogy ne vázoljuk a kor országos, jugoszláviai, s azon belül vajdasági színházi viszonyait; hogy az ország társadalmi és gazdasági, olykor háborús helyzetétől elrugaszkodva próbáljunk meg a színházi életről beszélni; vagy hogy ne ezek tükrében tegyük értelmezhetővé az elmondottakat. Az alábbiakban ilyen tekintetben csak a feltétlenül szükséges vonatkozások, az adott években és korban az adott helyzet értelmezésének szempontjából fontosnak ítélt kitérőkre vállalkozom.

A szabadkai Gyermekszínház a szocializmus éveiben

A szabadkai Gyermekszínháznak 1967-ben nem volt kinevezett igazgatója, ezt a funkciót megbízottként, ügyvivői minőségben Dudás Lajos színművész látta el. Ő azonban az év közepén, az évad végén elhagyta a társulatot, s mint a fellelhető dokumentumok állítják, a színházi pályát is.
Az 1966-1967-es évadban a színház magyar társulata összesen négy bemutatót vitt színre. Talán érdekes lehet felsorolni, hogy milyen darabok szerepeltek akkoriban a magyar társulat repertoárján:

Jančikin Mihajlo-Mika: Télapó jövetele – Rendezte: Đorđe Rusić
Komor Gyula: Aladár nem szamár – Rendezte: Szilágyi László m. v.
Tersánszky J. Jenő: Művész Maci az erdőben – Rendezte: Ormai József
Andersen–Szilágyi: A bűvös tűzszerszám – Rendezte: Bánd Anna m. v.

Felújított előadásként, a korábbi évadokban bemutatott darabok közül játszották még az alábbiakat:
A. E. Greidanus: Két vödör víz – Rendezte: Boško Pištalo m. v.
Jozef Pehr – Leo Spačil: Gulliver bábországban – Rendezte: Ormai József
G. Matvejeva: A csodálatos kalucsni – Rendezte: Bánd Anna m. v.

A Guliver bábországban című előadás rendezője, Ormai József (a szerb nyelvű szakirodalomban gyakran Josip keresztnévvel említik) Újvidéken született 1923. október 18-án, és igen sokoldalú művészként emlékezhetünk rá: színész, bábszínész és rendező is volt egy személyben. Belgrádban tanult színészmesterséget. Nyolc évet töltött Prištinában, az ő kezdeményezésére hozták létre az ottani Gyermekszínházat, amelynek vezetője és rendezője is volt. Két évig színészként dolgozott Kragujevácon, ahol szintén rendezett gyermekelőadásokat. Az 1958-59-es évadban tért vissza Szabadkára. Ő rendezte a szabadkai Gyermekszínház első élőszereplős előadását, a Molnár Ferenc műve alapján készült A Pál utcai fiúk című produkciót, amely több díjat is nyert. Ezután a szabadkai Gyermekszínházhoz szerződött, amelynek nyugdíjaztatásáig, az 1980-81-es évadig tagja volt. Elsősorban szerbhorvát nyelvű darabokban játszott, de rendszeresen szerepelt a magyar előadásokban is. Szabadkán hunyt el 1991. április 26-án.
Érdekes adat, hogy az 1966-1967-es évadban a szabadkai Gyermekszínház magyar társulata összesen hatvankét előadást játszott, s ebből harmincnyolcat helyben, huszonnégyet pedig vendégszereplésen. Az összesen 14 223 nézőből a színház székhelyén 5116 látogató látta a fentebb felsorolt előadásokat, vendégszereplésen pedig 9107. Megállapíthatjuk tehát, hogy habár szabadkai színházról beszélünk, előadásainak nézettsége már a múlt század hatvanas éveiben is – a rendszeres tájolásoknak köszönhetően – sokkal nagyobb volt vidéken, mint helyben.
Az évad végén Mihajlo Jančikint nevezték ki a színház igazgatójává.
A gyermek-, ifjúsági- és bábszínházak helyzete nagyjából hasonló volt az akkori Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság területén, s azon belül a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartományban is a felnőtteknek játszó színházakéval, talán csak azzal a lényeges különbséggel, hogy utóbbiak problémái, vagy a felmerült problémák közül csak néhány, de a szakmán belül is sokszor lenézett „kis” színházakban sokkal kifejezettebben és erőteljesebben reflektálódott. A leggyakrabban felmerült panasz arra vonatkozott, hogy a színházaknak nyújtott támogatás, a dotáció összege a jegybevételekkel kiegészülve gyakorta csak a létfenntartásra, illetve a működés biztosítására volt elegendő, nagyobb beruházásokra, amelyek előmozdíthatták volna a társulatok művészi fejlődését és előrelépését, már akkoriban sem jutott pénz. A probléma egy másik vetületét jelentette a művészhiány, ugyanis csak elvétve akadtak foglalkoztatható, munkába állítható professzionális, színitanodát vagy egyetemet végzett, diplomás művészek. Ennek csak egyik oka volt a „kis” színházak szakmán belüli lenézettsége, s ehhez párosulva az anyagi szempontok, hiszen a felnőtteknek játszó színházakban a rendezőket és a színészeket egyaránt jobban megfizették ugyanazért a munkáért, mint a gyermekszínházakban, így tehát a magasabb fizetések is elcsábították a fiatal pályakezdőket, de a tehetséges idősebb színészeket is a bábszínpadokról.
Másfelől azonban ez az időszak, a múlt század hatvanas évei még csak a második világégés után kialakuló és konstituálódó jugoszláv és vajdasági színházi élet megalapozásának, professzionalizálódásának és körvonalazódásának korszaka volt. Ekkorra már kialakultak a szocializmus elvárásaihoz, a szocialista realizmus felfogásához alkalmazkodó színházi központok a volt Jugoszlávia tagköztársaságainak fővárosaiban, kialakult egy szerteágazó és szorosan egymásba kapaszkodó, egymásra épülő színházi hálózat, amely ezekben a részben hagyományos, részben megújuló, és részben teljesen új központokban koncentrálódott: Ljubljana, Zágráb, Belgrád, Szarajevó, Szkopje, Podgorica (akkor még persze Titograd néven, ugye…). Sok-sok, egymástól gyakorta teljesen eltérő hagyományt hozva magukkal, elsősorban a különböző központok között lehetővé vált, sőt nagyon sok esetben elvárásként jelentkező átjárhatóságnak, a vendégművészek gyakori alkalmazásának köszönhetően mindez lassan kezdte egy egységes színházi élet, egységes színművészeti hálózat látszatát kelteni. Az említett központok mellett már a két autonóm tartomány székvárosa, Újvidék és Priština is kissé periférikus helyzetbe került, amolyan „mellékközpontoknak” lehetett tekinteni őket. Ahhoz, hogy a színházi élet „leosztásában” is létrejöjjön egyfajta decentralizáció, még el kellett telnie néhány esztendőnek…
Ekkor a vajdasági magyar sajtóban még Noviszádot és Szuboticát írtak Újvidék és Szabadka helyett, a színházakban sem volt különb a helyzet. A színészek képzése is megoldatlan volt. Azzal, hogy 1959-ben megszüntették az újvidéki színházi iskola drámai tagozatát, a szerb (illetve akkor még szerbhorvátnak mondott) nyelven játszó színházakat is egy újabb probléma elé állították. Képzett színészek csak a belgrádi vagy a zágrábi főiskoláról érkezhettek volna, azonban, érthető módon, ők nem szívesen mentek el a vidéknek tartott területekre, vidékiekként lenézett színházakba – hacsak nem parancsszóra, a kor szelleméhez híven, „pártutasításra”, ha „ukázba” kapták –, ahol egyrészt önmagunkhoz képest sokkal képzetlenebb, sokszor az amatőrök közül kiválogatott, kiemelt kollégákkal kellett volna együtt játszaniuk. Másrészt pedig ezekben a társulatokban sokkal szerényebb körülmények között, jelentősen kisebb közönség előtt és sokkal kevesebb kitörési lehetőség mellett játszhattak. A szabadkai Népszínház magyar társulata rögtön a háború után újraszerveződött, 1945. október 29-én mutatták be nyitóelőadásként Pataki László rendezésében Balázs Béla „népfelszabadító háborús” témájú Boszorkánytánc című darabját. A Népszínház működése mellett stúdió-, illetve tanfolyamszinten majd csak 1965-től kezdődött kétéves színészképzés magyar nyelven, mert utánpótlást kellett nevelni. Azonban ez is rövid életűnek bizonyult. Az első beiratkozott évfolyamon végzett színészek: Albert Mária, Apró Ernő, Árok Ferenc, Bata Ferenc, Derdák Imre, Kasza Éva, Katona Ibolya, Koza Aranka, Kelemen László, Medve Sándor, Ripcó László, Oszman Margit, Sebestyén Tibor és Sztantics Erzsébet. Miután ők 1967-ben elvégezték a stúdiót, újabb tanulók beíratására nem hirdettek felvételt.

Korábban, 1949-től létezett még egy hivatásos magyar társulat, a topolyai Járási Magyar Népszínház. Ezt a társulatot is főleg amatőrökből hozták létre. Alig valamivel több, mint tízesztendős fennállásának ideje alatt mintegy hetvenöt bemutatót tartottak itt. Ugyancsak jellemző volt a topolyaiakra a tájolás, kis társulatként eljutottak színészeik Vajdaság kisebb és eldugottabb, magyarok lakta településeire is. A színház igazgatója rövid fennállása ideje alatt mindvégig Mara Dimitrijević volt. 1959. december 31-én aztán megszüntették a színházat, és a társulat egy része beolvadt a szabadkai Népszínházba, a professzionálisan foglalkoztatott amatőr színészek egy része pedig visszatért „polgári” foglalkozásához. Ez valamelyest vérfrissítést is jelentett a szabadkai társulat számára, a színészutánpótlás megoldásának azonban még véletlenül sem nevezhető.
Pataki László vezetésével két esztendeig, 1953. április 25-től a zombori Nemzeti Színházban is működött egy kis létszámú magyar társulat, amelyik utolsó bemutatóját 1955. március 9-én tartotta. A főleg a könnyű műfajokkal próbálkozó kis csoport ugyancsak rövid fennállásának ideje alatt összesen tizenegy bemutatót vitt színre. Ugyanebben az időszakban, 1953 és 1955 között hivatásos társulatként működött a becskereki Madách Színház is, azonban hamar visszaminősítették az amatőrök sorába.
A más vajdasági kisebbségek közül ebben az időszakban csak a románoknak volt hivatásosként működő társulata Versecen 1951 és 1956 között.
1950. május 15-én sugározta az Újvidéki Rádió az első saját gyártású hangjátékát. A felvételekhez elsősorban a szabadkai Népszínház művészeit alkalmazták, de szerepeket osztottak a Topolyai Járási Színház tagjaira is. Később a színészhiány miatt itt is bevontak a munkába újvidéki és becskereki amatőröket is. A hatvanas évek végén a rádiószínház hivatásosan már tizenhét színészt és három rendezőt foglalkoztatott. Az összes adásnyelvet összeadva nem kevesebb, mint kilencvenkét vidám műsort, százötven irodalmi műsort, százhatvan rádióiskolát, tizenkét mesejátékot és harmincöt rádiókabarét készítettek évente. Sokáig az újvidéki volt a régi Jugoszláviában az egyetlen rádiószínházi társulat, majd csak 1966-ban alakult meg a Szkopjei RTV hasonló gárdája.
A múlt század hatvanas éveinek végén a Vajdaság területén működő báb-, ifjúsági- és gyermekszínházakat igen érzékenyen érintette a színészhiány, hiszen a társulatok összesen mindössze huszonkét színészt foglalkoztattak, és ezek többsége is amatőrnek mondható. Iskolázottság szempontjából a következő volt a társulatok összetétele: tizenöt fő általános iskolai végzettséggel, hatan középiskolával, és mindössze egy színész felsőfokú képzettséggel.
Tovább nehezítette a helyzetet a két többnyelvű (szerbhorvát és magyar) gyermekszínházban, Szabadkán és Becskereken, hogy a problémát sokszor azzal igyekeztek orvosolni, hogy ugyanazokat a színészeket szerepeltették mindkét nyelven. Ez, ugye, érthető módon, a legtöbb esetben nyelvi sutasághoz, pongyolasághoz vezetett a színpadon, hiszen a színészek csak ritka esetekben beszélték egyformán jól, magas színvonalon és kiegyensúlyozottan mindkét nyelvet.
Érdekes azonban megjegyezni, hogy a kor szocialista pártvezetése is felfigyelt erre a problémára, és egyáltalán, a helyzet problematikus voltára, s nem siklott át felette szótlanul. 1968-ból ered az a kezdeményezés, amelyik ugyan megoldásokat még nem kínált, felvetette azonban az ebből adódó gondok megoldásának sürgősségét és egyeztetéseket, megbeszéléseket, találkozókat kezdeményezett.

A szabadkai Gyermekszínház magyar társulatának bemutatói az 1967-1968-as színházi évadban a következők voltak:

L. Franck Baum – Vojmil Rabadan: Óz varázslója – Rendezte: ifj. Szabó István m. v.
Svetislav Ruškuc: Az elveszett Télapó – Rendezte: Gyurcsics Erzsi
Branko Ćopić: Nikola Bursać kalandjai – Rendezte: Mihajlo Jančikin
N. Gernatova – T. Gurevičeva: Sári kacsa – Rendezte: Milivoj Radaković m. v.
Pavle Bačić: Riadalom az állatkertben – Rendezte: Mihajlo Jančikin

A korábbi bemutatók közül repertoáron tartották még az Aladár nem szamár című előadást is Szilágyi László vendégrendezésében. Továbbra is jóval nagyobb volt az előadások nézettsége vidéken, mint helyben, és talán logikusnak is vélhető ennek tükrében, hogy megemelkedett a tájolások, vendégjátékok száma. A magyar társulat ebben az évadban összesen nyolcvanegy előadást játszott (harminckilencet helyben, negyvenkettőt vendégszereplésen), és összesen 21 645 jegyet adtak el (4613-at Szabadkán, 17 041-et vidéken).
Immár több mint négy és fél évtized távlatából akár a hatvanas évek lezárásának is tekinthetjük az 1970-ben, a Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozójának sorrendben huszadik, jubileumi (1947-1970) rendezvénysorozata alkalmából megjelent ünnepi kiadványt, amely az addigi fesztiválok egyfajta áttekintésének céljával készült.
A kötet kisszámú magyar szerzője közül Pataki László MENNYI TAPS, MENNYI FÉNY! címmel feljegyezte:
„Amikor ezeket a sorokat írom, huszonöt év távlatából tekintek vissza egy útra, melyet, mint színész jártam be népes, nagy családommal, Vajdaság színjátszóival együtt.
Huszonöt év nem sok, ha önmagunkat és önmagunk életét a körülöttünk zajló események és történések forgatagában szemléljük, vagy magához az élethez, mint a jelenségek tartalmához viszonyítjuk, de nagyon sok, nagyon hosszú idő ez visszagondolva a negyed évszázaddal ezelőtt elhangzott első gongütésre. Az első előadásra, az első előadás kezdetét jelző, az első előadást nyitó, először felgördülő függönyre. Hosszú idő ez, amikor most és itt a fehér papír szűz mezője fölött szántva az emlékek humuszában, fel szeretnék idézni valamit, ami maradandó a huszonöt éves színészi pályafutás nagyon múlandó emlékeinek színes forgatagában.
Most és így visszagondolva arra, ami volt, gondolatban bebarangolva egy emberi élet és színészi munkálkodás útjának több mint kétharmadát, lassan eltörpülnek a hivatással járó, a hivatáshoz elmaradhatatlanul hozzátartozó mindennapi apró, bosszantó gondok, vagy meleg kis élmények, és megmarad az, ami mint kilométerkövek sorozata jelzi az utat a kezdetektől a mai napig.
1945 október!
Az indulás!
Elindultunk külön-külön, szerte a Vajdaság egész területén, mint kisebb-nagyobb családok, melyek mégis egy nagy családhoz tartozónak tudták és vallották magukat, hiszen olyannyira egy közös áhítat méhéből valók voltunk. Elindultunk, hogy hitvallásunknak élve megszerettessük kortársainkkal mindazt, ami nemes és szép. Emberi, nagy gondolat.
Néha-néha elmenőben találkoztunk is egymással, egy-egy röpke pillanatra, országutakon, városok kőszínházaiban, vagy a messzi falvak rögtönzött színpadain, hírt is szereztünk egymásról a fehér újságok feketebetűs soraiból, tudtuk egymásról, hogy élünk, fejlődünk és terebélyesedünk, és a távolságokon keresztül is örömmel öleltük meg egymást teljesítményeinkben és egymáshoz ragaszkodó híreinkben.
De mint minden népes család tagjának, úgy a mi tudatunk alatt is ott égett a vágy: valóban találkozni! Találkozni és az élő szó varázsával elmondani azt, ami a miénk, megmutatni, hogy a bejárt úton, a múló időben mit gyűjtöttünk magunknak, mit láttunk és tapasztaltunk és a látottakat és tapasztaltakat hogyan és miként hasznosítottuk és tettük a magunkévá!
A vágyból valóság, az elgondolásból tett született.
Megvalósult a találkozás nagy és szép gondolata.
Megszületett a vajdasági színházak találkozója.
Újvidék, 1947!
Az első nagy találkozó.
Az első izgalom: a közös megmutatkozás első nagy izgalma!
A szerzett tapasztalatok gyakorlati feldolgozásának bemutatása és felmérése.
Az elhivatottság felmérése és bírálata.
Útmutatás.
Jutalmak és elmarasztaló szavak.
Öröm és keserűség.
És mégis minden alkalommal, mindenek felett az örömteli ígéret és remény: ezentúl minden évben találkozunk.
És sorakoztak a találkozók.
Sorakoztak az úton az állomásokat jelző kilométerkövek.
Évek és városok.
Újvidék, Zrenjanin, Szabadka, Versec és Zombor.
Azután ismét városok és évek és elkövetkezett a huszadik találkozó.”

(Folytatjuk)