Annyi választást tartott már Szerbia az elmúlt fél évtizedben, hogy alaposan belejöttek a jelöltek az ígérgetésbe, a pártvezérek a támogatósdiba, a pártkatonák meg a falazásba. Most már csak az hiányzik, hogy a nagy lendület meg tenniakarás jobb életet is hozzon erre az idestova 30 éve megvezetett, kizsákmányolt, elhanyagolt népre. Amire nem sok esélyt látunk – különben miért menekült volna a győztes a hatalmi pozícióból a jelképes funkcióba?

De nem a politikai akrobáciákról akarok beszélni, hanem arról a szívmelengető jelenségről, amit az okozott. Egyre több embernek van ugyanis elege a színjátékból, az üres állami és párthatalmi propagandából, a folyamatos köpönyegforgatásból, a parancsuralmi kiskirályságokból, a madzagon rángatott figurák szánalmas körtáncából. A megvezetésből, ami fölött mégoly sok milliárdnyi alamizsna ellenére sem lehet a végtelenségig szemet hunyni ép ésszel, bátor szívvel és egyenes gerinccel.

Talán éppen ezért fordultak oly sokan az elmúlt hetekben a Szabad Magyar Szóhoz, hogy a kiskirályok parancsaitól megcsömörlötten elolvassák a józan ész szabad magyar szavát is. Köszönjük a bizalmat, és továbbra is igyekszünk rászolgálni!

Történt ez annak ellenére, hogy a vajdasági magyarságot képviselni hivatott egyik vezető politikusunk  januári pesti nyilatkozata szerint „Miféle Szabad Magyar Szó? Nincs ilyen. Anyagi forrásai is kétesek.” Ha a politikusok nem is, az emberek mégiscsak megértik a józan ész és a tisztesség szavát. Ezért olvassák immár naponta sok ezren a „nemlétező” Szabad Magyar Szót a pártszolgálatra fogott névrokon helyett. Amúgy meg legsikeresebb fiatal politikusunk két idézett mondata már eleve ellentétben áll egymással: Ha valami nincs, akkor hogyan lehetnek kétes forrásai?

Egyszerűen arról van szó, hogy az, aki milliókból él és milliárdokat osztogathat, el sem tudja képzelni, hogy létezhet egy maréknyi profi újságíró, akik nem pénzért, nem pártfunkcióért, nem kétes értékű állami kitüntetésekért, hanem a világ dolgainak minél érthetőbb, minél igazabb felderítéséért vállalják a nincstelenséget, a trollok gyűlöletét és mocskolódását, a hatalmasságok kiátkozó szentenciáit. Az Olvasóért, aki előbb-utóbb rájön, hol találja meg az értelem szavát.

Ezt a bizalmat köszönjük meg ismételten, és ez ad reményt arra, hogy bizakodjunk is: el kell jönnie a napnak, amikor együtt, közösen tudjuk majd megvitatni nem kevés égető gondunkat. Amikor nem a kitaszítás lesz a győzelem záloga, hanem a befogadás. Amikor bárki szabadon kifejtheti (tisztességes hangú) véleményét anélkül, hogy elveszítené munkahelyét, kizárnák a pártból és közgyalázkodás tárgyává tennék.

Nekünk is van persze bőven tennivalónk ezen a téren. Én mint alapító is nem egyszer hűltem el saját cikkeinket olvasva, mennyire az egyik oldalra húz a Szabad Magyar egyik-másik megnyilvánulása. Csakhogy ez a másik oldal kizárósdiját ellensúlyozó igyekezetből származik, amin roppant nehéz felülkerekedni. De ehhez is van erőnk – hogy folyamatosan növekvő kedvvel meg bizalommal fordulhasson hozzánk az Olvasó, nemcsak kamukampányok idején. Mert tudja, hogy az eszünkből és a szívünkből beszélünk, nem a párt kiskátéjából, hogy bennünket senki nem fizethet le, sőt semmilyen külső erőtől, szervezettől, vagy személytől egyetlen fityinget sem kaptunk.

Bennünket a remény fűt és hajt, az Olvasó bizalma kötelez, és a köszönet telít el jó érzésekkel.